TAMÁS

Az író nem általában ír, hanem valakinek ír. Van néhány olvasó, akit odaképzel a kézirata vagy a könyve mögé, az olvasólámpa alá. Vagy van egy. Nekem ő volt az. Pontosabban olvasott, okosabban, alaposabban, mint ahogyan írtam. Épp egy éve a gödöllői könyvtárban volt egy könyvbemutató. A Sakkpartiról beszélt, oly világosan, tömören, mégis minden összefüggést föltárva foglalta össze, hogy én is akkor kezdtem el megszeretni a könyvet. A saját könyvemet. Pedig általában szigorú volt. Mondta azonnal, ha nem tetszett valami. Sokáig ellenezte, hogy írjak. Grafikusnak tartott (legtöbb könyvéhez tőlem választott címlapot), úgy vélte, túlságosan ismert rajzoló vagyok ahhoz, hogy írónak vagy költőnek elfogadjanak. Képzeld el, ha például Spiró egyszer csak festeni kezdene, mindenki lekezelően veregetné a vállát, bármilyen zseniálisak volnának is a képei. A Szent Rinocérosz gyermekeiről néhány hete ezt e-mailezte: …nagy élvezettel és sok tanulsággal olvastam korántsem melléktermékeket tartalmazó könyvedet. X-ről, Y-ról tőled tudtam meg az igazán lényegeset. Ami pedig a nyelvezetet, gondolat-járást illeti: a szó- és betűvarázs mindig lebilincsel. Különféle nyelvi játékaidat, sorformáidat nem győzöm csodálni. Anagrammát - igazit, ciklikusan - Szécsi Margit tudott és Buda Ferenc tud irodalmi nívón alkotni; te méltó társuk vagy. Új kötetünk véletlen párhuzama: Kassról mindketten írunk. Az irodalom mellett a fociban is otthon volt. Előre megmondta, hogy kiejtjük a norvégokat. Senki se hitte, ő viszont tudta. Egyszer meghívott az Üllői útra, még a régi FTC pályára egy Fradi-Honvédra. Tapintatosan nem a B középre vette a jegyet, tudván, hogy gyerekkorom óta Honvédos vagyok. Múlt szombaton 3:1-re nyert a Fradi, ráadásul Kispesten. Ha hazaérek Párizsból, fölhívom, hogy gratuláljak – gondoltam. A repülőtérről jövet láttam a mobilon, hogy meghalt. Tamás. Tarján Tamás.
Most kapom a hírt, Gödöllőn lesz a temetése. Egy éve, az emlékezetes könyvbemutató előtt együtt indultunk autóval Gödöllőre. Érjünk le előbb egy fél órával, kérte, bemennék a temetőbe. Útközben elmesélte, kik fekszenek ott. Nem kell megpróbálkoznom a felidézésükkel, megtalálom egy írásában, kivételesen ritka a személyes hangütés, ide másolom. Nemegyszer írtam le vagy feleltem valamely kérdés összefüggésében: Budapesten születtem, de szívesen mondanék helyette Gödöllőt. Azaz gyermek- és serdülőéveimnek csak egy (jobbára nyári, vakációs) része, majd ifjúságomnak csupán heti egy napja telt az egykori nagyközségben, mai kisvárosban, mégis olyan emocionális kötelék fűz Gödöllőhöz, amely ugyan az átlagosnál szerteágazóbb helytörténeti ismeretek gyűjtésére, felhalmozására is serkentett, viszont a részletek túlbecsülésével, a „gödöllőiség” pozitív diszkriminációjának pártosságával fenyeget. Annak ellenére is, hogy a családi beágyazódást a múló idő elmosta, s ma már csak a római katolikus temető felé indulhatok, ha apai és anyai felmenőim nevével találkozni szeretnék. (A kétszer is ledöntött, másodjára már fel nem állított, különös – örmény – sírkő említődik a most bemutatandó munkában.) Eddigi életemnek fele – vagy több is – a Gödöllőhöz kapcsoló személyesség a városkát magamévá élő szeretetében, másik fele az emlékezés, visszalátogatás, krónikázó figyelem jegyében telt. Ha hivatásomból eredően bármilyen tennivaló oda szólított, annak sokszorozott igyekezettel próbáltam eleget tenni. Ezek a képek – például a Gödöllői Városi Könyvtár és Információs Központ (akkor még Juhász Gyula Városi Könyvtár) megnyitásának verőfényes ünnepe – élénken megőrződtek bennem (hiszen hány és hány délelőttöt töltöttem az intézmény szerényebb, de meghitt elődjében, ahonnan késő öregkoráig könyvbarát anyai nagyapám úgy kölcsönözte az olvasnivalót, hogy halvány tintaceruzával nevének kezdőbetűjét, egy Z-t írt az utolsó oldalra, „ez már volt nálam” jelként). Meglehet, túlzó ennyi magáninformáció előrebocsátása – de mégiscsak ritkán kerül az ember kezébe olyan könyv, melynek címlapjáról egy sereg híresség közül – Petőfi Sándor, Erzsébet királyné, Ady Lédája, Móricz Zsigmond, József Attila, Ottlik Géza és más nagyok társaságában – nagyapjának (ezúttal az apainak) és nagybátyjának a fényképe tekint rá.