DMITRIJ LÉNÁRÓL BESZÉL...

 

…Fú a szél… Dmitrij Lénáról beszél…. Valahogy ez jött a számra, mikor a számom felől tudakolózott a hölgy, aki gyönyörű (ám nem teljesen friss) aktképeivel kápráztatja el fészbuk követőit.  Most már engem is. Mi a számod? – kérdezte, és talán nem véletlenül eszembe jutott az Omega. A Trombitás Frédi óta tudtam róluk, de soha nem láttam őket. Aztán úgy hozta a sors, hogy 2013-ban együtt repültünk Moszkvába. Már a repülőn megismerkedtünk, meghívás lett a dologból, ott csápolhattam a moszkvai stadionban. Benkő Laci, Mihály Tamás… Mi a számod?... pontosabban magázva: mi a száma? Állítólag a Császártól is pont ezt kérdezte egy bíró (akkor még bírónak hívták a játékvezető sporttársakat), aminél nagyobb sértés elképzelhetetlen volt, hisz a Császár számát, természetesen Albert Flóriánról van szó, az is tudta, aki sosem járt focipályán. Ő volt a 9-es. A bíró egyébként, az a Kaposi Sándor volt, aki később azt híresztelte, hogy az ő tarkóját tanulmányoztam, sőt le is rajzoltam a Tovarisi konyec plakáthoz, ami ugyan nem volt igaz, de eszem ágában sem volt cáfolni, mert a legenda révén legalább távoli asszociatív kapcsolatba kerülhettem Flórival, a Császárral, a legnagyobb 9-essel. Albert állítólag egy könnyed tvisztes mozdulat közben azt felelte Kaposi Tovaris Bírónak:  „a Sugar baby love…” – olvastam valahol Esterházynál. Ez a számod? Ismételte meg az aktfotóiról nevezetes jelenség egy percnyi értetlenkedő szünet után. Egyszer fölhívott valaki telefonon, hogy a telefonálási szokásaim felől érdeklődjön. Valami statisztikához kell magyarázta. Szívesen válaszolnék, mondtam, de sajnos nincs telefonom. Értem, felelte, és nagyon udvariasan elnézést kért, ám mielőtt elköszönt volna, egy rövid szünet után ellenőrzésként felolvasta a számom, hogy stimmel-e.  Korrekt – válaszoltam. 

 

A MAGYAR NYELV NAPJA

1844-ben ezen a napon - november 13-án - fogadták el a magyart államnyelvvé tevő, a magyar nyelv és nemzetiségről szóló 1844. évi II. törvényt.

CSELJABINSZK

Государственный исторический музей Южного Урала – vagyis a Dél-Urali Állami Történeti Múzeum. Cseljabinszkban, ebben az intézményben nyílt meg a fényképeken látható kiállítás. Vándorkiállításnak is mondható, eddigi állomásai: Szentpétervár, Nyizsnij Novgorod, Izsevszk, Kazán, Uljanovszk, Jekatyerinburg, Tyumeny, Moszkva... A pandémia miatt természetesen nem lehettem ott, nélkülem nyitották meg, de egy ZOOM-előadás révén azért virtuálisan mégis bekapcsolódtam. (A facebookon talán még elkapható.) Köszönet a kiállítás kurátorának Pavel Pisklakovnak és persze Olga Urasinovának, az egész kiállítás-sorozat kísérő-angyalának. (A következő állomások: Krasznojarszk és Irkutszk. Irkutszkban (hol a Bajkál halat dajkál…) februárban mínusz 40 fok szokott lenni – azt talán vírusok sem kedvelik annyira.

 

OLVASÓ

Tudom, idétlen dolog a saját veszteség fölött bánkódni, amikor a költészet, az irodalom, a kultúra veszteségén illene keseregnem, fölmérhetetlen veszteségén, hogy nagyobb szavakkal momentán ne is hozakodjak elő. Néhány hete fölhívtam. Épp Kolozsvár felé autózott. Édesapját ment temetni. Covid kérdeztem, dehogy, csak a kilencven év, mondta, tapintatosan kanyarodva elé az ügyetlen részvétnyilvánításnak. Ha visszajön, fölhív, leülünk, elolvassa – ígérte. Új verses könyvemet akartam megmutatni neki, mielőtt nyomdába adom. Az előzőről hosszú, elemző kritikát írt, amikor ezt a mostanit összeraktam, eleve benne hagytam néhány verset, ravasz csalétek gyanánt, direkt neki: lássuk, mit szól hozzá. Nem tudom, az igazi írók hogy vannak vele, én írás közben mindig elképzelek egy olvasót. Valamikor Nagy Gazsit képzeltem annak. Szívesen olvasta, ha megmutattam az írásaimat, sőt olykor az „uraságod” megszólítást is kiérdemeltem tőle. Mikor Gáspár elment, Tarján Tamás lett az olvasó. Tamás először le akart beszélni az írásról, ha a világ legjobb írója lennél, akkor is rajzolóként skatulyáznának, mondta, aztán a Követ és a fáraó után megváltoztatta a véleményét. Írjunk együtt könyvet, ajánlotta, majd valamelyik könyvhét nyitó programjaként engem választott: a Vörösmarty tér kellős közepén a Sakkpartiról beszélgettünk. Néhány éve Tamás is itt hagyott. Akkor lett Ő az első számú olvasó (én meg az ő sokadik illusztrátora). Rábeszélte egy barátját, fordítsa oroszra a Sakkpartit, sőt eljött Moszkvába is a könyvbemutatóra. Tudott a regényről is, amit épp írok, én meg beleraktam olyan mondatokat, amelyeket más talán nem is tudna megfejteni, csak Ő. … Ezek a mondatok a mai naptól kezdve megfejthetetlenül lebegnek... 

Isten megáldjon, Utolsó Olvasóm!   

*

Idemásolom a Körzővel rajzolt vízről írt tizenvalahány éves recenziódat.

Ismeretlen (perzsa? magyar? orosz?) költő a 21. századból

Nemrégiben felfedeztem egy ismeretlen költőt, egy nagyszerű költészetet, teli remekbe szabott képekkel, strófákkal és versekkel. E kötetet nemrégen (idén, 2008-ban) a budapesti L’Harmattan kiadó adta ki, azzal a címmel, hogy Körzővel rajzolt víz.

Mint ez - máshonnan, nem ebből a könyvből - kiderült számomra, a költőnek ez már a második verseskötete, de van egy novelláskönyve is, ezeket még nem olvastam. Szerzőnk mégis ismeretlen, kötetek ide vagy oda.

El kell mondanunk, hogy művészként egyébként nem ismeretlen (csak költőként az), saját alkotói területén, választott hivatásának körén belül nagyon is ismert, sőt, a kevés nemzetközileg is számon tartott, megbecsült és magasra értékelt magyar nagyságok egyike. Nevét mégsem írom le, mert (itt és most még) nem tartanám helyesnek, hogy egyéb, zseniálisnak elkönyvelt (és valóban zseniális) életműve kontextusában, ennek fényében, ehhez méricskélve közelítsünk költészete felé, mely legjobb darabjaiban hibátlan, öntörvényű, szuverén líra - teljességgel függetlenül attól, hogy a szerző egyébként mekkora zeneszerzői, matematikusi, párbajtőrvívói vagy szobrászművészi vagy filmrendezői életművet hozott létre.

A világ gyanakvó. Ingres hegedűje - szokás ilyenkor mondani, merthogy Ingres is, a modern festészet egyik egyenesági fölmenője, nem festményeire volt büszkébb, hanem hegedűjátékára. (Az is lehet, hogy nem büszkébb volt, hanem egyszerűen csak büszke, és ennek hangot is adott, látva, hogy a sznobokat csak a festészete érdekli.) Ami engem illet, igenigen szívesen meghallgatnám Ingres hegedűjátékát, mint ahogy szeretem E.T.A. Hoffmann zenéjét is és Jókai grafikáit - nem is beszélve a ma már teljesen ismeretlen Jókai-versekről, amelyek közt néhány nagyszerű darab is van.

De lássuk nem az ismeretlen Jókai Mór nevű költőt, hanem a mi 21. századi ismeretlenünket, akinek személyét inkognitóban tartva, hadd idézzük egy teljes versét. íme:

ARS POETICA

Azt szeretném, sőt már le is vagyon írva,

hogy kell szerkeszteni (lásd még: perspektíva),

hogy a hold, vagy mindegy, a hold tükörképe,

egy pohár boromba éppen beleférne.

 

Azt akarom, és ez egy kortyintás csupán,

hogy bent ragyoghasson a hold ezek után,

persze tudom, költő ettől még nem vagyok:

hátra vannak, még, hej, az összes csillagok.

Ezt a verset Omár Khájjám is írhatta volna, s ha ő írta volna, ma száz nyelvre lefordítva, száz nyelven citálnák, mint az antik keleti költői tömörítő erő briliáns példáját. A mi fülünk azonban érzi, és nemcsak Mátyás király meg az egyszeri lány története miatt, hogy ez nem lehet fordítás (még az az apró tökéletlenség is erre utal, hogy a második sorból minden bizonnyal hiányzik, legalábbis grammatikailag, egy határozószó: úgy, vagy olymódon), hanem a miatt az arany- jánosi kedélyesség miatt, amely elejétől végéig ott vibrál a fogalmazásban. Kozmikus és személyes, humoros és univerzális, benne a vágy az elérhetetlen után és a végesség tudata, miközben egyszerre metafizikus és bordalos életélvezettel teli. Igen, a szerkezet a bordalé, azt is lehetne mondanunk: bordal-bordás felépítésű, ezeken a bordákon feszülnek a képek.

Ezt a strófát sem Weöres Sándor írta (sem egyedül nem, sem együtt Pásztor Bélával nem a Holdaskönyvben)

 

Arcomon alszik a lepke,

pávaszemével látom

azt, ahogyan ki-be járkál

orromon által az álom.

 

Vagy itt van egy másik tökéletes nyolcsoros:

 

Ide-oda hajtogat egy könyvoldalt az idő árja,

minden betű átkerül majd színéről a fonákjára.

Epheszoszban délutánra délelőtt jön, aztán reggel

s hazatérnek hajnaltájban a halottak a sereggel.

 

Tükrök, tükrözések, Hold, álom, én és nem én, lét és nemlét, játékok az idővel és távlatokkal: ezek képezik költőnk világának - figyelem, nem díszleteit és nem kellékeit, hanem - valóságát.

Ahmatova vagy Pilinszky ugyancsak (kihúzva: megnyalná mind a tíz ujját) büszke lehetne költőnk egyik-másik strófájára - amin persze nem azt kell érteni, mintha ezek az említett költők stílusában fogalmazódtak volna, hanem azt: e lírai beszédmódokat, illetve tulajdonosaikat a kristályos formába tömörített metafizikai tartalmak iránti vonzódásuk és hajlamuk rokonítja.

Ha e kötet alapján kellene megneveznünk azt a költő-elődöt, akire a kötelező kritikai divatoknak megfelelően mint fölmenőre mutathatnánk rá, kétségkívül Babitsra esne a választásunk. Olykor szinte olyan érzésünk van, mintha szerzőnknek az elmúlt hatvan év poétikai történéseiről nem is volna tudomása.

Ez az írás természetesen nem könyvkritika, vagy recenzió, még kevésbé tanulmány. Célja csak annyi, hogy felmutasson egy ismeretlen palackba zárt ismeretlen költői beszédet, ennek legjobb színvonalán. Éppen ezért nem foglalkozik sem a kötet egészével, sem ennek kevésbé sikerült darabjaival. Mert bár költőnk néhány klasszikus metrumot fölényesen, meg nem tanulható, el nem sajátítható, csakis veleszületéssel megszerezhető ösztönös biztonsággal kezel, e kötetben még nem egy esetben érezhető a szó jó értelmében vett rutinnak a hiánya. De hisz éppen ezért kell lugasaikból még a legrejtőzködőbb költőknek is kilépniük olykor a nyilvánosság elé - hogy köteteikben maguk ismerhessék fel az itt-ott még túlbeszélt, vagy erőtlenebb üzeneteket. A mázsás súlyokat is rugalmas eleganciával megemelni képes közvetlenséggel kezdi pl. egyik versét:

 

Óceán, rég láttuk egymást,

nem tudom, hány ezred éve,

nyelved alól a kavicsom

kiveszem, hogy beszélj végre.

Ez a laza erő, ez a időtlen távlatokat átjáró gyermeki konfidencialitás még egy-két feledhetetlen strófával gazdagít bennünket:

Óceán, a tenyeremből

etetlek, és veled hálok

s álmaimra ráhajolnak

cethalálos szőke hálók.

 

Óceán, tér-idő képlet,

visszatérés száz alakban,

minden hullámod halandó,

s hullámzásod halhatatlan.

E három strófa elegendő volna a remekműhöz - sajnos, a vers tizenegy szakaszból áll, és nem állítható ugyan, hogy a többi nyolcból bármelyik is gyenge, de az vélelmezhető, hogy a kevesebb több lehetett volna. De ez már legyen a költő baja, netán a kritikusaié - mi örvendjünk annak a néhány remekműnek, amennyinél többet egyetlen verseskötet ritkán tartalmaz, s a jövőre nézve reméljük, hogy szerzőnk az ördög bravúros verssorát:

IN GIRUM IMUS NOCTE ET CONSUMIMUR IGNI legközelebb már nemcsak virtuóz értelmi fordításban (Körbefutunk éjjel és elemészt minket a tűz) fogja újrafogalmazni, nemcsak kiegészíti egy remek sorral, hanem értelmes magyar palindromként fogja letenni az asztalunkra, visszafele olvasva is hibátlan görgéssel. Mert jelenleg még ott tartunk, hogy Zűt a teknim tszémele sé lejjé...

Dehát ahhoz, hogy e sor visszafele is szóljon, már diabolikus képességek kellenének. Mi pedig egy összetéveszthetetlen, eredeti képi világot ördögien ügyes kézzel papírra vető művészről írtunk ezúttal, semmiképp nem magáról a sátánról, vagy annak rokonságáról, pl. Negyvennégyről, akit Mark Twain annyi rokonszenvvel ábrázolt.

REM

Fénylik a hold a teraszon,

akár a halott hal hasa,

a baluszter babák között,

mint tus dől át az éjszaka.

  

Egy visszatérő remegés

az ég bőrén végigszalad,

az álom, a szélzsákba zárt,

még csapkod és még tátogat.

 

Gyors szemmozgások fázisa,

repkény kúszik a számlapon,

két mutató épp összeér,

most van a legjobb alkalom.

 

Hátulról látszik valaki,

a korlátnak dől, áthajol,

egy tűzijáték-robbanás

virágzik némán valahol.

 

 

 

ISTEN MEGÁLDJON, CARBONARO!

Búcsúpohár

– Géza vagyok – dörmögte – meginnál velem egy pohár bort?

Akkor még nem voltak olyan telefonok, amelyek kiírták, kitől jön a hívás, sőt talán mobil telefonok sem voltak. Milyen Géza – villant át az agyamon, de tetszett az ajánlat, és hogy Géza nevű ismerőseim közül melyikkel fogok aznap este koccintani, voltaképp mellékesnek látszott. (Egyik legjobb barátom, gimnáziumi padtársam is Géza volt, az ő hangját megismertem volna, Kovács Géza, elment már ő is … gyűlik a Géza-asztal valahol odaát.)

– Akkor egy óra múlva nálad – mondta – hol is laksz?

– Budakeszin – magyaráztam, tényleg jött, hatalmas autó, már-már naszád, hosszú útjait Kolozsvár és Szicília közt aligha lehetett volna másban elképzelni.

– Izsák a te vidéked, menjünk a tieddel – ajánlotta, és beparkolt a két napja átvett Toyota helyére. Noha kecskeméti vagyok, a közeli Izsákon sosem jártam, ha számon tartottam, csak azért, mert gimnáziumunk, a Katona „bejárói” közt helyes izsáki lányok is voltak.

Késő este értünk oda, Pestről kifelé jókora dugó volt, nagyobb dugóra az 5-ösön nem is emlékszem, legföljebb egyre – de arról nem akarok még írni.

Az izsákiak megvártak. Mi az, hogy vártak, láthatóan készültek ránk. Ott a Kiskunságban mást jelent az „egy pohár bor”. Dínomdánom, eszem-iszom, tivornya, dorbéz és dáridó. Közben persze előkerült a nevezetes nedű is, ami miatt mentünk.

– Na látod, nem csak azért hívtalak, mert idevaló vagy, hanem mert kolléga is – tartotta elém a palackot. A borcímke egy kép volt, a Mária kútja Názáretben, Csontváry Kosztka Tivadar festménye.

Izsák a „sárfehér hazája”. A névadó szőlőfajtát Kosztka (vagy inkább Kostka?) László, gyógyszerész, a festő öccse kezdte termeszteni. Állítólag ma sem csinálják másutt, csak a környékbeli településeken, szám szerint tízben. – Az illat mellett a savakat is érezzétek – forgatta poharában a bort egy szakférfiú – a fajtára jellemző, egyedi ízvilágot és frissességet, a zöld almára, a körtére emlékeztető gyümölcsösséget. Magyaros ételekhez való, töltött káposztához és szárnyasokhoz. – Mondanom sem kell, mindkettő volt az asztalon. A környéken a 19. században a futóhomok megkötésére kezdtek szőlőt ültetni, aztán a nagy filoxéravész idején kiderült, az itteni szőlők immunisak az országos bajra. Kosztka úrnak, régi gyógyszerész família tagjaként sikerült előállítani a sárfehér permetezéséhez legjobb réz-oxid-port. A szőlősorok közé hozatott nedves agyaggal pedig rekordtermésig jutott.  Tudományát könyvben is népszerűsítették: Kostka László új szőlőművelési albuma – Kecskemét 1913.

Hogy Csontváry, a festő olykor megfordult Kecskemét vidékén, azt egy másik forrásból, a „Katona girls-ök” révén is tudhattam. Katona Zsigmond patikus és szőlőnemesítő (úgy látszik, a környéken ez a két szakma összeforrt), a város melletti Katonatelep névadójának unokáiról van szó. A gyógyszerész Margit és az irodalmár Piroska jó barátságban volt a szüleimmel, gyakran illesztgettem össze a kedvemért puzzle-formára szabdalt képeslapokat az asztaluk alatt, miközben odafönt Csontváry nevét emlegették, igaz az irodalmárokét gyakrabban, legtöbbször Németh Lászlóét.  

Gézának egy izsáki asztaltárs felajánlotta, aludjon nála, nekem egy másik, hogy átvisz Kecskemétre. Hagyd itt a kocsit, holnap érted megyek – koccintotta hozzá a poharamhoz a magáét.

A húgomnál ért utol, máig sem értem, hogy talált rám. A könyvespolcon meglátta és dedikálta a Sirálybőr cipőt. Visszafelé már én vezettem újra. A városból kifelé mondott egy nevet. Ismered – kérdezte. – Nem. – Ott lakik, mutatott az egyik tízemeletesre. – A Securitate dobta át még a nyolcvanas években, az volt a dolga, hogy lejárasson.

Másnap vettem észre, hogy a csomagtartóban hagyott néhány üveg bort – Csontváry címkéseket. A szivarja illatát még hetekig éreztük. Ha rá gondolok, olykor még most is sikerül. 

*

Carbonaro 1962. február 4-én született Burgenlandban. Családja félig olasz, félig magyar (oly módon, hogy anyja és apja is félig magyar és félig olasz, mindkét család Dél-Tirolból származik). Szülei kereskedelmi utazók voltak. Iskolába a Németújvár (Güssing) melletti Glasingban járt, felsőfokú tanulmányait Klaipeda, Shannon, Shenectady és Sirmione iskoláiban végezte. Asztrofizikus, a világegyetemet az emberi elme szerkezete alapján kívánja megérteni. Csodabogárnak tartják, tollal és tintával ír, nincs e-mail címe, bankkártyája, mobiltelefonja. Igen ritkán publikál, írásai kéziratban terjednek hívei körében. Magyarul eddig csak a Napút c. folyóirat hozta írását.

Utisz a Jókai által is megírt, ma már nem létező Ada Kaleh szigetén született, szülei dunai görög hajósok voltak. Más kutatók szerint a Niagara vízesése fölötti Kecske szigeten látta meg a napvilágot, s miután korán árvaságra jutott, egy Niagara Falls városában élő kereskedő fogadta örökbe. Hamar nevet szerzett magának plakáttervezőként. Versei francia kiadóknál is megjelentek. Emberkerülő: személyesen vele sem találkozott senki (mint cimborájával, Carbonaróval sem). Magyarországon mégis szert tett - levelezés útján - egy barátra, Nagy Gáspár költőre, ez magyarázhatja irántunk való érdeklődését.