AKIT MEGBÍZTAK LENIN FELTÁMASZTÁSÁVAL

Még egyszer a Sakkpartiról: többen érdeklődtek, akik a könyvhéten nem jutottak hozzá, hol vehető meg a Sakkparti a szigeten című regény. Csak a Borda Antikváriumtól rendelhető meg, ők viszont postaköltség fölszámítása nélkül azonnal elküldik. Emlékeztetőül itt egy rövid részlet a könyvből:

     Bogdanovról tényleg azt hitték, hogy tud valamit. A forradalom után megtörtént vele, ami csak kevesekkel, politikai összeesküvéssel vádoltan is kijött a Ljubjankából. Ez a valami, amit tudott, illetve amiről úgy hitték, hogy tudja, nem volt kisebb dolog, mint az örök élet. Gerontológiai és hematológiai kutatásokat végzett, és vértranszfúzió segítségével elkezdte visszafiatalítani az idősödő bolsevikokat. Bizonyítékul először saját magát fiatalította meg – állítólag éppen tíz évvel. Látása javult, kopaszodása megállt, bőre kisimult, férfiúi teljesítménye növekedett. Természetesen az időközben zsenscsinává terebélyesedett Natasa Malinovszkaja visszafiatalításával is megpróbálkozott (az ő esetében az eltörölt évek száma nem publikus, az viszont igen, hogy mellékhatásként a hölgy végleg kigyógyult a podagrából). A legtöbb kétség akkor oszlott el, amikor a súlyos állapotba került régi barátot, a pártelithez tartozó Leonyid Kraszint is meggyógyította. A bolsevikok csodát emlegettek, és miután egy német orvosdelegáció vizsgálatából (ötezer USA-dollár) kiderült, hogy az aranyfogú vezérkar elég cudar állapotban van, igencsak megnőtt Bogdanov respektje. Leninen ugyan nem tudott segíteni, ám amikor meghalt, Bogdanov is megtekinthette az agyát, sőt lehetőséget kapott rá, hogy tudományos méréseket végezzen rajta a zsenialitás mibenlétét illetően. A szovjet tudomány igencsak eltökélt volt abban, hogy formalinban ázó agyvelőkön az értelemre mutató jeleket kutasson. A pártonkívüli Bogdanov ugyan egyre távolabb került a hatalmi elittől, kivételes intellektusát azonban a legfelső körök továbbra is számon tartották, mi más bizonyíthatná ezt jobban, hogy halála után az ő agyvelejét is összehasonlították Leninével. A verseny eredménye ugyan nem lehetett kétséges (dokumentumait akár a capri sakkpartit lezáró késői igazságszolgáltatásként is felfoghatjuk), de már az összemérés ténye is hatalmas megbecsülésnek számított. Történt egy másik, Bogdanovra nézvést szintén megtisztelő, ráadásul az előbbinél is különösebb esemény Lenin halála után. Őt bízta meg Sztálin a feltámasztással. Jól értették, az elhunyt Vezér, a Vozsgy feltámasztásával. Csak kicsit tessenek meglepődni! A voszkreszényije mindig is meghatározó eleme volt nemcsak a szláv hitvilágnak, de az orosz kultúrának is, sőt egy 19. századi filozófus, a kozmizmus elméletét kidolgozó Nyikolaj Fjodorovics Fjodorov óta a tudomány sem zárkózhatott el tőle teljesen. Fjodorov szerint hamarosan az evolúciónak és az intelligenciának arra a fokára jut az emberiség, amikor már nem halaszthatja tovább kozmikus nagy feladatát, Közös ügyét (ez volt fő művének címe), fel kell támasztania minden valaha élt embert, nem csupán spirituálisan, ahogy azt a vallások képzelik, hanem fizikai értelemben, hús-vér valóságukban is. A tényt, hogy az emberi agyvelőt a teremtő sokkal komplikáltabb feladatok elvégzésére méretezte, mint ami a létfenntartáshoz és a fajfenntartáshoz feltétlenül szükséges lenne, Fjodorov és követői azzal magyarázták, hogy a teremtőnek komoly terve van az emberiséggel. És ez a terv nyilvánvalóan az, hogy szerepköréből valamit átruházzon rá. Vagy, hogy átadja neki teljesen. Első lépcső az örök élet, a második a feltámasztás tudománya. A halott ősök egyetemes föltámasztása persze sok praktikus problémát is fölvetett, legelső helyen az elhelyezésük kérdése állt. A Föld kicsi, a megoldás nem lehet más, mint a feltámasztott nemzedékek széttelepítése a világűrben. Ez lesz a harmadik lépcső. Amikor össze szokták gyűjteni a szovjet űrkutatás ösztönző előzményeit, a lista Fjodorov kozmizmusával szokott kezdődni.  Az egyetemes feltámasztás Fjodorov szerint a tudományos lehetőség mellett morális kötelesség is, amelyből mindenkinek, de legalábbis minden orosznak ki kell vennie a részét. A nagy terv annak ellenére vonzónak bizonyult, hogy Fjodorov (aki nem volt túl előnyös külsejű férfi) a szexualitást kivette belőle. Szerinte a nemi közösülés csupán a szeszélyes természet kiszámíthatatlan eszköze a teremtésre, vakrepülés, undorító dolog, ami szerencsére szükségtelenné válik, ha a föltámasztás révén az új generációk az elpusztult ősökből verbuválódnak majd. Amint tehát az ember felismeri evolúciós küldetését, magától felhagy szexuális energiájának bűnös elfecsérlésével, vagyis a hagyományos szaporodással, ehelyett arra kell törekednie, hogy halhatatlanná váljon, majd feltámassza szüleit (akik ezután feltámaszthatják a saját szüleiket s így tovább Ádámig és Éváig bezáróan). A cél tehát az „aktív evolúció”, melynek révén az ember maga válik istenné. A meglepő bölcselet összekapcsolva a technikai fejlődés lehetőségeivel, amelyeknek Fjodorov és követői mágikus erőt tulajdonítottak, gyorsan népszerű lett nem utolsósorban azért, mert hullámai olyan alkotók műveiben gyűrűztek tovább, mint Dosztojevszkij, Tolsztoj, Ciolkovszkij, sőt Gorkij. A dolog nemcsak érzelmileg motiválta Lenint (egy másik testvérét, Olgát is elvesztette, aki ráadásul épp Szása kivégzésének negyedik évfordulóján halt meg), hanem a tudományos oldalról is lehetett fogalma, hiszen genfi sakkpartnerének, Pantyelejmon Lepesinszkijnek a felesége is épp ilyesmivel traktálta. Olga Lepesinszkaja (a sztárbalerinához csak annyi köze van, hogy mindkettejük mellén ott fityegett a Sztálin-rend) tudta, sőt később, amikor a proletárdiktatúra vezető akadémikussá nevezte ki, már bizonyította is, hogy a holt anyag újra élővé változhat. Apró svindli csak az volt a dologban, hogy az élő sejtek spontán keletkezését úgy dokumentálta, hogy azok pusztulás utáni lebomlását lefilmezte, majd a felvett anyagot egyszerűen fordítva vetítette le. Bár Bogdanovról hasonló sarlatánságot nehéz lenne feltételezni, de a nemes gondolat, Lenin feltámasztása kapcsán mégiscsak foglalkozni kezdett a dologgal. A munka nyitánya, vagy ha jobban tetszik, a vállalkozás nyilvános bejelentése egy tudományos, de akár művészinek is nevezhető performansz volt. Húsz nappal a Vezér halála, illetve két héttel a temetés (azaz a balzsamhulla mauzóleumi kiállítása) után a Kommunista Akadémián ünnepi megemlékezést tartottak. Ezen mutatta be Bogdanov az eseményhez illő látványos külsőségek között első nyilvános vércsereakcióját. Egy önként vállalkozó húszéves diákkal „cserélte ki” a vérét. Noha a ceremónia még nem sikerült tökéletesen (mindössze háromszázharminc köbcenti vér folyt át a fiúból a tudósba és viszont), a terv, a resurrectio terve azonban terjedni kezdett, Bogdanov fejében pedig nagyvonalú elképzelések körvonalazódtak, sőt egy Sztálinnak és Buharinnak írt levélben már komoly eséllyel kecsegtető tudományos programról számolt be. A levél annyira meggyőző lehetett, hogy a benne foglaltak élőszóban történő kifejtésére is lehetőséget kapott. Vagy inkább felszólíttatott erre. Az emberek egyedisége, megismételhetetlenségük misztériuma, a Corpus = Animus egyenlet enigmája ott van a sejtek legmélyén, oda van kódolva őssejttitokként – magyarázta. Ennek az egyenletnek a rendezése, tudós-matematikus levezetése és megoldása teremtheti meg a feltámasztás biológiai lehetőségét. Beszélt a tudomány legfrissebb sejtéseiről, a test legapróbb részeivel, a molekulákkal foglalkozó kísérletekről és felfedezésekről, és olyasmit állított, hogy hamarosan a halott test szöveteiből is kinyerhető lesz az az örökítőanyag, amellyel az újrateremtés kohója felfűthető. Lelkesen beszélt és meggyőzően, akik jelen voltak, egy átszellemült és szenvedélyes férfira emlékeztek. Olyan tudósra, akinek minden mondatát el lehetett hinni. Valószínűleg az lett a veszte, hogy hittek neki. A hivatalos verzió szerint ugyan egy tuberkulózissal és maláriával fertőzött diák vérét csorgatta könnyelműen saját ereibe, de alighanem inkább Lenin második eljövetelét ítélte még túl korainak a párt.

VÉGRE PLAKÁTOK!

1992-ben a washingtoni Smithsonian Institution plakátkiállítást szervezett, azt kérték írjak előszót a katalógusba. Így kezdtem: inkább epilógust kellene írnom, hiszen a plakát korszak végén vagyunk, a 89-90-es forradalmak voltak az utolsó olyan események, amelyeken a plakátnak még szerepe lehetett, igazi plakáthoz illő funkciója. A plakát hattyúdala volt az a néhány hónap. Mára új, frissebb és olcsóbb médiumok vették át a plakát szerepét. Nem az utcán szerzik be a híreket, s alig hinném, hogy plakátok alapján döntenének jövőjükről az emberek.

Szóval úgy képzeltem, nincs is már plakát, valami nosztalgikus szép agónia van helyette, plakátszerű képeket fest, rajzol és főleg photoshopol néhány múltszázadból itt maradt néni és bácsi, egymásnak mutogatják őket és könnybe lábadt szemmel idézgetik, amit a főiskolán tanítottak nekik: a plakát a XX. század művészete. Csókolom, mondják a gyerekek, ez itt már a huszonegyedik.

Aztán egyik napról a másikra mégis csak lettek plakátok. El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok a kormánynak, hogy EU-kékséges falragaszaival teletapétázta hazámat: „Ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok munkáját!”  „Ha Magyarországra jössz, be kell tartanod a törvényeinket!” „Ha Magyarországra jössz…” Abba most nem mennék bele, plakátnak tartom-e őket egyáltalán, Toulouse-Lautrec, Cassandre és Bortnyik Sándor túl magasra tették a lécet ahhoz, hogy a magyar nemzeti konzultáció éceszgéberei és dizájnerei megugorják. Az viszont elvitathatatlan érdemük, hogy nélkülük sosem indult volna be az a plakátáttervező mozgalom, amitől újraéledni látszik a műfaj. Zseniális válaszok, parafrázisok, re-dizájn paródiák születnek. Egy csapásra fontos lett a plakát, állítólag órák alatt gyűlt össze egy ellenplakát-kampány finanszírozásának összege. Lehet-e szebbet álmodni?

Aki vállalja, hogy részt vesz az „utca művészetében”, annak tisztában kell lenni a műfaj sajátosságaival. A plakát efemer voltával. A plakát curriculum vitae-jébe nem csak az tartozik bele, hogy megrajzolják, kinyomtatják, fölragasztják, hanem az is épp olyan alapvető, hogy leszaggatják, átragasztják vagy lefestik. Ha ilyesmi sosem történik velük, akkor egyszerűen unalmasak, ha meg folytonosan ilyesmi történik velük, akkor botrányosak. Esetünkben a grafikai kivitelezés kifogástalanul teljesíti az unalmasság kritériumát, a mondanivaló viszont a botrány csimborasszója.

Ragozhatnám napestig, a cél megvalósulni látszik: beindult a nemzeti konzultáció, a kéklő plakátfalakon már javában zajlik a diskurzus. Végül is ez volt a cél. Nemdebár?

A FÖLDRE VETETT MARSLAKÓ

A Sakkparti a szigeten című könyv Epilógusában közlöm Alekszandr Bogdanov eddig sosem publikált versét, A Földre vetett marslakót (Марсианин, заброшенный на Землю).
Itt a blogban csak az első három versszakát fogom megmutatni a hatvannyolc soros poémának (a fordítást Baka Tünde nyersfordítása alapján készítettem). Egy Mars-beli űrhajó a leszállás során megsemmisül, a legénység elpusztul, egyetlen túlélő marad csupán, ő, aki megszólal a versben. A kérdés magától adódik: vajon azonosítható-e Bogdanov a szerencsétlenül járt Mars-lakóval, az idegennel, vagyis személyes mondandót bíz-e az űrhajósra az egyes szám első személyben megszólaló költő? Hogy közelebb jussunk a megfejtéshez, fontos ismerni a vers írásának idejét: 1920 októbere. Szovjet-Oroszországban győzött a nagy októberinek nevezett forradalom, a hatalmat a bolsevikok gyakorolják, polgárháború van, éhínség, zűrzavar, tomboló véres terror. Bogdanov, az egykori bolsevik, egyre távolabb kerül a forradalomban testet öltő lenini eszméktől, és a kultúrába, illetve a tudományba kapaszkodva próbálja távol tartani magát a napi eseményektől. Aligha sikerülhet neki. Amit tapasztal, az éppen az, amit verse narrátorával elmondat: „Gyermekgügyögés keveredve az állat / Vad indulatával, ahogy / Prédát keres, s ritka a szikra, mi láttat / Kultúraszerű alakot.” Az idegen, a hajótörött űrhajós úgy határoz, nem lesz öngyilkos, abban bízik, hogy megváltozhat az élet a Földön, hiszen valaha a Marson is vérrel és mocsokkal kezdődött el a civilizáció. Megpróbálja segíteni a földi élet kibontakozását, bár tisztán látja, hogy áldozata legföljebb a távoli jövőben, csak jóval halálát követően hozhat eredményt. A komor költemény megírása után még nyolc évig élt Bogdanov, a változások nem sok okot adtak a reménykedésre, Lenin helyett Sztálin diktált, az elnyomás nem enyhült, a forradalom egykori céljai feledésbe merültek. Ha valóban léteztek azok a bizonyos lenini kötetekbe írt vegytintás naplók, alighanem ilyesmiről lehetett olvasni bennük. Egyre több egykori elvtárs került veszélybe. Bogdanov is az eretnekek közé számított (perdöntő bizonyíték: Buharin a gyászbeszédben rögzíti, hogy nem volt az), megjárta a politikai foglyok börtönét, a Ljubjankát, és bár élve került ki, de azért bizonyára fölhorgadt benne a dilemma újra meg újra: „…vajh’ éljek-e itten, / Vagy dobjam az életet el? / A szép haza ábránd, már nincs mibe hinnem: / A végzet e földre teper.” A tragikus halál, a magába folyatott fertőzött vér vajon az öngyilkosság egy különleges válfaja lenne? Láthatta, hogyan szorul a hurok azok körül az egykori kommunisták körül, akiket különutasnak tartott a sztálini politika, és legalábbis sejtenie kellett, hogy rá is sor kerül, s akkor a menekülésnek nincsen esélye. Az öngyilkosságot tehát nem lehet kizárni. Csak a módszer tűnik túlságosan kegyetlennek. Miért a hosszú szenvedés, ha tapasztalt orvosként végezhetne magával egyetlen perc alatt is? Csakhogy Bogdanov tudós is, sőt a húszas években már elsősorban az. Hisz abban, hogy az emberiség „tétova útkeresései végén… majd rálel az üdvözülés szabad és szép útjára”, és azt a jobb kort, ha nem is érheti meg, tudósként szolgálni akarja. A hosszú agóniát, annak orvosi szempontból fontos körülményeit, oly részletező pontossággal jegyzi le, mintha már hosszú ideje készült volna rá. A megdöbbentő haláleset lehetséges magyarázatai közt sokáig tartotta magát egy különös elmélet, amely szerint a vércsere tulajdonképpen egyfajta titkos emigráció. Disszidálás egy másik bolygóra. Az is rejtélyessé tette az ügyet, hogy csak Bogdanov „halt meg”, a „beteg diák”, az akcentussal beszélő „fura idegen”, akivel vércserét hajtott végre, noha rosszul lett maga is, gyorsan felépült és eltűnt. Az akkori szovjet titkosrendőrség, az OGPU nyomozott is az ügyben, a dossziét zakritaja dokumentacija (zárolt dokumentum) felirattal látták el és egy másolata meglepő módon a Kontrrazvedivatyelnij Otgyel, vagyis a Kémelhárítási Osztály irodájában kötött ki, ahol VK pecsét került rá, vnyesnyaja kontrrazvedka, ami azt jelenti, külső kémelhárítás. Lehet, hogy a Földön kívüli ügyeknek még nem volt külön bélyegzője? A vércsereprogramot természetesen azonnal leállították. Vajon megölte magát Bogdanov, véletlen szerencsétlenség volt a halála, balesetnek álcázott gyilkosság áldozata lett, vagy átköltözött a Marsra? A nyolc évvel korábban íródott költeményből, A Földre vetett marslakóból aligha olvasható ki olyan válasz, ami minden kétséget kizárna, legföljebb egy testamentumként is olvasható üzenet „a győztes / Kornak, a majdani bölcs / Gyermeknek: az egykori hőst ne felejtse”.

A majd’ százéves vers ma bizony már naivnak hat, nemcsak azért, mert a tudomány jelen állása szerint éppen úgy hisszük, hogy nincs élet a Marson, és úgy sejtjük, hogy nem is volt, hanem azért is, mert pontosan ismerjük a Szovjetunió 1920 utáni történelmét. Bogdanov versével éppen egy időben íródott Jevgenyij Zamjatyin Mi című híres könyve, antiutópiája, amely látnoki módon, illúziók nélkül mutatta be, hogyan döntik az ideológiai kísérletek végveszélybe a társadalmat, és hogy válik az intézményesített forradalomból totalitárius államgépezet. Az idő őt igazolta és az irodalom is mellé állt, hiszen a Zamjatyin-mű lett Huxley és Orwell antiutópiájának mintája, Bogdanovot pedig elfelejtették. A keretes szerkesztésű poéma ma már archaikusnak érzett versformája a romantikus orosz líra gyakori metrumát, az anapesztust használja. A sorkezdő spondeusokat magába foglaló tizenkettesek nyolcasokkal váltogatva adják a keresztrímes sorokat. Összesen hatvannyolcat, tizenhét versszakba rendezve. Nehéz megállni, hogy ne keressünk értelmet a számok mögött: A költő neve oroszul (Алекса́ндр Богда́нов) éppen 17 betűből áll. Lássuk-e bizonyítva, hogy ő maga a Földre vetett Mars-lakó? És a 68? Épp hatvannyolc év telt el azóta, hogy Gogol tűzre hányta a trilógiának tervezett és prózában írt poémának elkeresztelt Holt lelkek második részét, hogy aztán rögtön belehaljon a veszteségbe. Az orosz irodalom nagy rejtélye, hová száguldott volna a fölemelkedő, a szputnyikká változó és országnyivá terebélyesedő trojka és hogyan folytatódott volna az első részt lezáró három pont: „Oroszhon! Oroszhon! / hová repülsz? Felelj! De Oroszország nem felel. …” Persze azt sem lehet kizárni, hogy a vers, Bogdanov rejtjeles, titkos matematikai szisztéma szerint íródott verseihez hasonlóan, további enigmákat, álcázott üzeneteket tartalmaz. Ha valaki szívesen bíbelődne még vele, az elolvashatja a teljes verset oroszul és magyarul a Sakkparti a szigeten című könyvben.  

Разбился корабль о земные громады,

Все спутники в вечность ушли;
Мне нет возвращенья из этого ада,
С жестокой планеты - Земли.

А Марса родного багряная сфера

Сияет в бездонной дали...
Мне сердце сдавила Земли атмосфера,
Гнетет тяготенье Земли.

И выбор тяжелый - уйти ли из жизни,

Где все оскорбляет мой взгляд,
С мечтою о дальней прекрасной Отчизне,
Где братство и разум царят?
*

Széttörte hajónkat e szörnyü planéta, 

És minden utast vele ölt,
Tudom, sose lesz haza út, s kitaszítva
gyűlölni tanít meg e Föld.

Hazámat, a Marsot, rőt köd nyeli már el,

És távoli fénye alig
Tör által az űrön, a szívem a légkör
Vad prése szorítja, s az is, 

Hogy súlyos a döntés, vajh’ éljek-e itten,
Vagy dobjam az életet el?
A szép haza ábránd, már nincs mibe’ hinnem:
A végzet e földre teper.

(A fenti képen Alekszandr Bogdanov halotti maszkja látszik)

RÉSZLET A SAKKPARTIBÓL

Ha esetleg valaki lemaradt volna, idemásolom azt a szakaszt, amelyiket ma a Vörösmarty téren, a beszélgetés végén fölolvastam. 

Lenin nem aludt jól. Nem segített a „nagyfohász” (lefekvés előtti ötven földig hajlásból álló tornagyakorlatát a Péter-Pál-erőd smasszerei vallásos ájtatoskodásnak hitték) és nem hatott a purgatívum sem, a nyirkos lepedő kígyóvá tekeredett alatta. Sokáig égette a petróleumlámpát (a szigeten nem volt még villany, állítólag ennek tudható be, hogy akkoriban csak kék szemű emberek éltek Caprin), és beleolvasott az éjjeliszekrényen hagyott könyvek egyikébe, ami igencsak felbosszantotta. Zavarta a lárma is, a Krupp-kertből átszűrődő zongorázás meg a nyúlós tengeri nóta. Úgy látszik, még nem halt ki a szokás, hogy este az urukat váró halászfeleségek kiülnek dalolni a partra, viszi a víz a hangot, röpíti messzire, s ha valaki felismeri, folytatja a következő strófával. Goethe még meghatódott tőle, de Lenint ingerelte. Legfőképpen persze a kutya. Egy láncra kötött házőrző lakott az alsó kertben, kis loncsos kotorék, de egész éjjel nyüszített. Talán a telihold tette, vagy a filmvetítés miatti csődület, ami sokáig nem oszlott el. Kis csoportokra szakadva vagy a park nagy hintáin himbálózva tárgyalták az emberek a Vonatrablást. Az emigránsok megszokták az éjszakai ugatást, rá se hederítettek, Lenint azonban felbőszítette. Padlósöprő fehér hálóingben, hálóharisnyában kibotorkált a terasz végébe, négykézlábra ereszkedett és leugatott a nyüszítő keveréknek, amiből persze vad feleselés lett, amibe ráadásul a környék kutyái is bekapcsolódtak. Hosszú vonyítás és szaggatott csaholás váltogatta egymást vagy félórán keresztül. Ha ugathatott, általában megnyugodott. Krupszkaja írja le Visszaemlékezések Leninre című könyvében, mennyire kellettek férjének ezek az ugatások. 1904-ben Svájcban, a Breti-tó mellett nyaraltak, a tóparti villákat orosz emigránsok bérelték, és esténként, amikor hazabicikliztek valamelyiküktől, akkor is, talán hogy a felgyülemlett feszültséget levezesse, hosszasan hergelte a megláncolt házőrzőt. Olyankor Iljics egészen felvidult – emlékezik a feleség. 

MEGSZÜLETETT ...

... itt van, kézbe vehető, fölemelhető, kinyitható: 1 kiló 3 deka (csak nehogy a lábára ejtse valaki!) DVD is van benne: animáció. A Borda Antikvárium és Könyvkiadó standja ott szokott lenni, ahol a Váci utca betorkollik a Vörösmarty térbe. Ott lehet megvenni. Pénteken és szombaton délután 4-kor dedikálom, vasárnap pedig délelőtt 11-kor. Csütörtökön, rögvest az ünnepélyes megnyitó után a színpadi beszélgetésen is szóba fog kerülni, Tarján Tamás faggat, és én megpróbálok majd szabatosan felelgetni. A címét már most is elárulhatom: SAKKPARTI A SZIGETEN.