2015. június 11., csütörtök

VÉGRE PLAKÁTOK!


1992-ben a washingtoni Smithsonian Institution plakátkiállítást szervezett, azt kérték írjak előszót a katalógusba. Így kezdtem: inkább epilógust kellene írnom, hiszen a plakát korszak végén vagyunk, a 89-90-es forradalmak voltak az utolsó olyan események, amelyeken a plakátnak még szerepe lehetett, igazi plakáthoz illő funkciója. A plakát hattyúdala volt az a néhány hónap. Mára új, frissebb és olcsóbb médiumok vették át a plakát szerepét. Nem az utcán szerzik be a híreket, s alig hinném, hogy plakátok alapján döntenének jövőjükről az emberek.

Szóval úgy képzeltem, nincs is már plakát, valami nosztalgikus szép agónia van helyette, plakátszerű képeket fest, rajzol és főleg photoshopol néhány múltszázadból itt maradt néni és bácsi, egymásnak mutogatják őket és könnybe lábadt szemmel idézgetik, amit a főiskolán tanítottak nekik: a plakát a XX. század művészete. Csókolom, mondják a gyerekek, ez itt már a huszonegyedik.

Aztán egyik napról a másikra mégis csak lettek plakátok. El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok a kormánynak, hogy EU-kékséges falragaszaival teletapétázta hazámat: „Ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok munkáját!”  „Ha Magyarországra jössz, be kell tartanod a törvényeinket!” „Ha Magyarországra jössz…” Abba most nem mennék bele, plakátnak tartom-e őket egyáltalán, Toulouse-Lautrec, Cassandre és Bortnyik Sándor túl magasra tették a lécet ahhoz, hogy a magyar nemzeti konzultáció éceszgéberei és dizájnerei megugorják. Az viszont elvitathatatlan érdemük, hogy nélkülük sosem indult volna be az a plakátáttervező mozgalom, amitől újraéledni látszik a műfaj. Zseniális válaszok, parafrázisok, re-dizájn paródiák születnek. Egy csapásra fontos lett a plakát, állítólag órák alatt gyűlt össze egy ellenplakát-kampány finanszírozásának összege. Lehet-e szebbet álmodni?

Aki vállalja, hogy részt vesz az „utca művészetében”, annak tisztában kell lenni a műfaj sajátosságaival. A plakát efemer voltával. A plakát curriculum vitae-jébe nem csak az tartozik bele, hogy megrajzolják, kinyomtatják, fölragasztják, hanem az is épp olyan alapvető, hogy leszaggatják, átragasztják vagy lefestik. Ha ilyesmi sosem történik velük, akkor egyszerűen unalmasak, ha meg folytonosan ilyesmi történik velük, akkor botrányosak. Esetünkben a grafikai kivitelezés kifogástalanul teljesíti az unalmasság kritériumát, a mondanivaló viszont a botrány csimborasszója.

Ragozhatnám napestig, a cél megvalósulni látszik: beindult a nemzeti konzultáció, a kéklő plakátfalakon már javában zajlik a diskurzus. Végül is ez volt a cél. Nemdebár?

Nincsenek megjegyzések: