SAKKJÁTSZMÁK

az Irodalmi Jelenben.
a Hitelben.
Melbourne-ben.
A Kortársban

MOEBIUS

Nem találom a Google Earth-ön az alkalmi filmstúdióvá átalakított raktárépületet, ahol a Perdide-et csináltuk. Angers-ben keresem, a Loire-völgyében, de magam sem fűzök sok reményt hozzá, hogy megleljem. 1980 óta bizonyára átépítettek ott is sok mindent. A film munkacíme volt csak A Perdide bolygó árvája, mire moziba került, Az idő urai lett a címe (Les maîtres du temps).  Azért jut eszembe, mert most olvasom, hogy meghalt Mœbius. Ő volt a film főgrafikusa. Amúgy a francia képregény legnagyobb ikonja. Az igazi neve Jean Henri Gaston Giraud volt. Mi meg Bányai Pistával, a francia  Silvaine-nel, a belga  Seraphine-nel meg Andréval a mellék-grafikusok voltunk, a háttérrajzolók. Emlékszem, amikor fölmerült, hogy kimehetnénk hátterezni, René Laloux, a rendező megkérdezte, ugye tudsz bánni a szórópisztollyal? Naná, feleltem. Igaz, nem is láttam addig közelről festékszórót (akkor valami nagyon modern találmánynak hittem, ma meg már micsoda avítt dolognak számít!), de nagyon ki akartam jutni, ami az akkori bezárt ország kínálta lehetőségekhez képest, talán érthető is volt. René elhitte, én meg két hét alatt úgy belejöttem a festékfújásba, hogy mire utazni kellett, már magam is kezdtem hinni, hogy értek hozzá. A filmről egyébként azt hallottam, hogy a tényleg jó történetnek, meg persze a moebiusi grafikai világnak köszönhetően  sikeres lett. Lehet, hogy most Mœbius-ra emlékezve, újra bemutatják. Ha tényleg, akkor azt is tessék figyelni, hogy tudott animálni Hernádi Tibcsi és Maros Zoli...

JÁRJ, MERRE TETSZIK!

Két szemöldöke közt mély árok indul föl a homlokán. Ő hát a krónikás a kör széléről. Ő volna az? Azok a homlokráncok épp 35 éve indultak fölfelé egy prózában írt költemény utolsó strófájának első sorában. A 35 évesen írt vers a 2012-es kötetben is ott van, pontosabban itt: Járj, merre tetszik. A számokat most összegezze más. Én inkább neki vágok, elföldalattizok a Szépművészetibe, hogy ellenőrizzem. Az árkok mélyebbek, hosszabbak, vastagabbak, legalábbis annál, ahogyan az emlékezetemben éltek. Ez persze gerontológiailag akár érthető is lehet. A múzeumok meg mégsem állíthatnak minden barázda mellé egy restaurátort. De hát mire is emlékszem én? A téli teveszőrcsuhás sáskaevőre a Jordán partján, ahogy megjövendöli azt a másikat, vagy a kétfelől is üldözött anabaptisták őszi bozótprédikációira egy németalföldi erdő tisztásán, netán az idősebbik Brueghel pazarlón részletező olajképére egy ebédlőasztalnyi nyárfatáblára festve, vagy a hetvenes évek forgószeles tüntetéseire, a nagy tavaszi kokárdás összebújásokra. Legkevésbé azt látom meg, ami a közös mindben. Lehet, hogy csak nem akarom látni. Nem merem észrevenni a jelképes mellékjelentéseket. Vagy csak egyszerűen ismerem a posztmodern játékszabályt: a mű nem a feltárást, hanem az elrejtést szolgálja. A krónikás persze bölcsen hallgat. Nyitott inggallér, zárt selyemsál. Legföljebb sejtet, jelez, utal. Személytelen szenvedéllyel, láttató sejtelmességgel, mert tudja, hogy vannak szavak, amelyek kimondva, leírva, vagyis a levegővel érintkezve, fényüket vesztik, elfonnyadnak, és kiperegnek belőlük, mint borsóhéjból, a betűk. Szabályos arc. Félrefordított fej. Kellemes és tartózkodó. Éber és elmerült… Estévé lett tekintet. Akár egy bölcs vendégprofesszor a peregrinációk korából. Önmaga hetvenedik alteregója. Shakespeare-t mormol: Be where you list. Járj, merre tetszik. Most éppen erre jár. A kör szélén, hátát a fának vetve ácsorog. A képről persze, ahogy az Bruegheléknél szokás volt, készült számos kópia; másolatok, variációk, parafrázisok, de ő, a krónikás, homlokán a növendék barázdákkal, mindegyiken ott van. Ő az állandó a változásban. Egyformán dől a barna törzsnek, már fénylik a kéreg, szinte csillog Antwerpen, Bruge, Brüsszel, Bonn, Krakkó, Schwerin, München és Pétervár képtáraiban. Folytassam-e Atlantával, Tihannyal, a Rózsadombbal? The same. Ugyanaz. Mi hajt bennünket, barátom, s hagyunk-e nyomot a világban? Revolution, a forradalom volt-e ihletőnk, az új szerelme? Vagy az évszakok színpada forgott csupán? Tél, ősz, nyár, tavasz? Be the same. Légy ugyanaz! Maradj Kodolányi Gyula!

MEGHÍVÓK

1. Mercator-előadások

A Károli Gáspár Református Egyetem Néderlandisztika Tanszéke szeretettel hív minden érdeklődőt Orosz István Közelítések című előadására február 29-én, szerdán öt órára az egyetem (1088, Reviczky u. 4.) 304-es termébe.

2. A lerajzolt idő

Ez lesz a címe annak a filmvetítéssel kísért beszélgetésnek, amelyet  március 2-án, pénteken este hétkor az Újpesti Polgárcentrumban (IV. Árpád út 66.) Szunyoghy András vezet. A vendég Orosz István lesz.

3. Széchenyi  Esték

Budakeszin a Prohászkában (Széchenyi u. 141.) , március hatodikán, kedden este hatkor A követ és a fáraó című könyv bemutatójára kerül sor a szerző, Orosz István közreműködésével.
4. Vision in Motion
Március 8-án Melbourne-ben, a Glen Eira City Council Gallery-ben négy művész: Horkay István, Michael Mészáros, Andrew Mezei és Orosz Isván közös kiállítása nyílik. A tárlat alcíme: Homage to Hungary.

ГОВОРИТ МОСКВА

Daragije druzjá, itt Moszkva beszél. Miközben a Sakkozók a szigeten címmel körmölt novella kapcsán (első változata hamarosan lejön a márciusi Hitelben) megpróbálom beleásni magam a Bogdanov – Lenin – Gorkij háromszög rejtelmeibe, és éppen annál a „felfedezésnél” tartok, hogy az Ember tragédiája orosz fordítását maga Gorkij forszírozta (egyes források szerint részt is vett benne), jön Éva telefonja: Jankovics Marci nem tudja vállalni az utat, kiröppennék-e helyette Moszkvába, a Tragédiából készült rajzfilm ottani díszbemutatójára. Az esemény különlegességét – hadarja Éva – az adja, hogy Jurij Guszev a 150. évfordulóra újrafordította a Tragédiát, és fordítását rögvest be is passzírozták a film alá. Hogy a koincidencia teljes legyen, kiderül, Guszev segítője Anyiszimova volt. Hogy ez az Anyiszimova az az Anyiszimova-e, akinek a neve szállóige lett otthon, azt egyelőre ne firtassuk, inkább lássuk be, oly sok véletlen terel egy irányba, hogy itt már nem illő a megfutamodást fontolgatni. Tovarisi ide, tovarisi oda, utazom. És ha már utazom, fölkészülök egy kicsit a Tragédia orosz recepciójából. Bármily hihetetlenül hangzik, az első orosz, aki tudomást szerzett Madách művéről nem volt más, mint III. Sándor cár. 1885-ben ugyanis udvari festője, Zichy Mihály szabadságot kért, hogy illusztrációkat készítsen a Tragédiához. Azt persze nem állítom, hogy részletesen ismerte, pláne olvasta volna a cár a darabot, mert akkor aligha engedélyezi a lázadó tanokat, sőt a párizsi színben kifejezetten forradalmi eszméket bemutató mű illusztrálását. Végül is két hónap szabadságot adott a cár Zichynek, hosszabb ideig nyilván nem akart, talán nem is bírt volna meglenni a festő rendszeresen szállított pornográf rajzai nélkül. Hogy a hírhedt disznóságokat a cár rendelte meg, azt a tévés Debreceni Misitől tudom meg, aki Vass Tamással forgat az eseményről, egyébként mindketten, „földijeim” lévén, jól beszélik a nyelvet, engem viszont a kárpátaljai gyökerek már nem segítenek abban, hogy a ja kvam pisú csivó zse bóle mellett más is előjöjjön a hajdani oroszórákból.  Az imént említett, a Gorkij által megrendelt fordítás 1905-ben jött ki, tulajdonképpen a Tragédia harmadik fordítása volt, de az első, amelyik az eredeti alapján készült (az első kettő németből lett fordítva). A világirodalom legjobbjait összegyűjtő sorozat 17. kötete volt (eggyel a Faust után, ami ugyebár mégse’ semmi). A „Tragédiás” esemény egyébként A4 címre hallgat, (A=Animáció, 4= visegrádi négyek), vagyis lengyel, szlovák, cseh és magyar filmek vannak még a programban  – apró nosztalgiás ijedelmet legföljebb az okoz, hogy a műsor orosz konferansziéja a komplikált felsorolás helyett előszeretettel választja inkább a „testvéri országok” kifejezést. A vetítésekkel kapcsolatos esti feladatok mellett napközben azért szabad vagyok és járom a havas Moszkvát. Itt van csak igazán otthon a Tél. Kutuzov és Sztálin után most épp a CSZK-nak segít be: a Reál mínusz 10 fokban csak kilencven percig bír focizni, a kilencvenegyedikben magától értetődő természetességgel kapja be az egyenlítő gólt. Én két nadrágban is inkább a metrót választom: igazi szocreál időutazás (ha nem szúrja ki az önkényuralmi logókra szakosodott médiarendőrség, össze is rakok majd egy sorozatot a földalatti sarlókalapácsos világról). Az ismerős helyek mellett persze megnézek olyanokat, amiket akkor, 1973 nyarán nem láthattam, vagy éppen nem akartam megnézni. A Vaszilij-Blázsennij például be volt zárva, a „mavzaléj”viszont annyira kötelező volt, hogy kollektíven bliccelték el a magyar fősulisok. Pedig akkor talán még az „Öreg” feküdt az üvegkoporsóban, a mostani Madam Tussaud bérlemény helyén. Nem láthattam a Megváltó Krisztus nevét viselő székesegyházat, mert Sztálin 40 évvel első látogatásom előtt felrobbantatta, hogy felhúzassa helyére a Szovjetek Palotáját. Csak a tetején álló Lenin száz méter lett volna. A palota szerencsére nem épült meg, de azoknak, akik azt remélték, hogy a nagy szobrot is megússzák, csalódniuk kellett. A folyó túlpartjára akkora Nagy Pétert rittyentett egy másik grúz (Zurab Cereteli a neve, tessék gyorsan elfelejteni), hogy csak na. A székesegyházat közben emlékezetből újjáépítették, és a jobb érzésű moszkvicsok most a Péter szobor fölrobbantásán törik a fejüket. Hát nem lesz könnyű dolguk, annyi szent. A Megváltó Krisztus egyébként még oly új, hogy szinte érződik benn az olajfesték szaga. Az altemplomban éppen takarítottak, amikor ott jártam. Az ikonok néhány méter távolságra vannak egymástól, ami takarítói szempontból három húzást jelent a felmosóronggyal. A világoskék otthonkában dolgozó zsensinák tehát minden harmadik húzás után keresztet vetnek, majd a képhez lépnek, hogy megcsókolják azt. Aztán jön az újabb kereszt és az újabb három húzás. Hát nem éppen sztahanovi tempó. Apropó munkatempó: a Tragédiáról ( Marcelléről) köztudott, hogy huszonhárom évig készült, a zárókonferencián azonban megjelenik Jurij Norstein az orosz rajzfilmguru, aki már harmincegyedik éve „forgatja” a köpönyeget, úgy értem, a Gogol Köpönyege alapján készülő filmet. Kábé huszonöt perc már meg is van belőle. Igaz, ő amúgy reisenbükisen, vagyis magányosan dolgozik. „Szicsasz”…

P.s.: hogy a kör bezáruljon, megtalálom a Tretyakovban a múlt heti kozákos kép vázlatát, ... Anyiszimováról meg majd egyszer máskor…

FÉNYKÉPEK

Haris Laci legújabb munkáit, a teret és az időt fotográfiai szempontból újraértelmező digitális panorámaképeit mutatta be tegnap este a Kecske utcában.
Az alábbi vers (akrosztichon) egy majd' harminc éves fényképsorozatát idézi meg. Vajon csak én hiszem, hogy ott, a Mátyás hegyi kőbányában rendezett fotóakció során, már elő-előbukkantak a mostani képek gondolati előzményei?

Ha éppen onnan süt le, ferdén,

A Jel felől – nézd – majd a napfény,

Rézsútosan, hogy barna árnya

Itt érjen épp a sziklahátra,

S a Nap-pályát – nincs semmi ebben –

Leképzed akkor képzeletben,

A központot, hogy megtaláljad;

Csönd lesz, belengi majd a tájat,

Itt szúrod állványod középre,

Nekilátsz, s mintha föntről nézne,

A Jelet, aki előhívja:

Kezében sorsunk negatívja.

LA CHANSON ...

A világbirodalmak többnyire természetesnek veszik, hogy az apró népek vazallusként tagozódjanak be az impériumba. Ha maguktól nem tennék, hamarosan megérkezik a felszólítás. Így volt ez régen is. 1675-ben IV. Mohamed szultán levélben utasította meghódolásra a kozákokat. A válasz azonban alighanem annyira meglepte, hogy aztán már nem is forszírozta tovább a dolgot.
Az eredeti szöveget Iván Szirkó atamán diktálta, de az is lehet (ahogy Ilja Repin festményén látszik), hogy inkább a katonák kollektív alkotása volt:  

Ти, султан, чорт турецкий, і проклятого чорта брат і товарищ, самого Люцефера секретар. Який ти в чорта лицарь, коли голою сракою їжака не вб’єш. Чорт висирає, а твоє війско пожирає. Не будеш, сукін ти сину, синів христіянських під собою мати, твойого війска ми не боїмось, землею і водою будем биться з тобою, распройоб твою мать.Вавилоньский ти кухарь, Макидоньский колесник, Ієрусалимський бравирник, Александрійський козолуп, Великого и Малого Єгипта свинарь, Армянська злодиюка, Татарський сагайдак, Каменецкий кат, у всего світу і підсвіту блазень, самого гаспида внук и нашого хуя крюк. Свиняча ти морда, кобиляча срака, різницька собака, нехрещений лоб, мать твою вйоб.От так тобі запорожці висказали, плюгавче. Не будешь ти і свиней христіанских пасти. Теперь кончаймо, бо числа не знаємо і календаря не маємо, місяць у небі, рік у книзі, а день такий у нас, який і у Вас, за це поцілуй в сраку нас!

 

Apollinaire A rosszul szeretett férfi énekében (La Chanson du Mal Aimé) megkísérelte versbe szedni a kozák levél egy részét.

Plus criminel que Barrabas
Cornu comme les mauvais anges
Quel Belzébuth es-tu là-bas
Nourri d'immondice et de fange
Nous n'irons pas à tes sabbats
Poisson pourri de Salonique
Long collier des sommeils affreux
D'yeux arrachés à coup de pique
Ta mère fit un pet foireux
Et tu naquis de sa colique
Bourreau de Podolie Amant
Des plaies des ulcères des croûtes
Groin de cochon cul de jument
Tes richesses garde-les toutes
Pour payer tes médicaments

Vas István így tette át magyarba:

Te Barabásnál iszonyúbb

Mint ördögöknek szarv az éked
Ki vagy miféle Belzebub
Utálatosság sár az étked
Ki hozzád megy pokolra jut

Szörnyű álmoknak hosszu lánca

Te török hal rohadt feje
Szemeket tépett ki a lándzsa
Anyádnak ronda szellete
Világra hozott kólikája

Podólia hóhéra tar

Kedvese a dögvésznek gennynek
Te disznópofa kancafar
A gazdagságod magad edd meg
Költsd patikára de hamar

Apollinaire írásjelek nélküli verses szövege (és így Vas Istváné is) csak nagyjából követte az eredeti ukrán prózát, megpróbáltam hát egy pontosabb és a teljes levelet tartalmazó fordítást készíteni, annak azonban, hogy vers legyen az én kísérletem is, nem bírtam ellenállni. Íme a magyar levél Szirkó atamánnak és katonáinak kissé tán érdes "nyelvezetén".

Te sátánfatty, te véres ördög,

Lucifer seggében továris,

ugyan miféle hős lehetsz te,

pucér üleppel sünre lesve,

hogy fölpattanj hátára máris!

Behabzsolt és kiszart sereg

kakabűzös ármádia,

jöhetsz te földön és vízen,

keresztény nem félhet, hiszen

csak orrát kell befognia.

Bábel szakácsa, macedón

sintérfi, lófatos bakó,

sörlögybölő, te Jeruzsálem

csúfsága, nincs, ki berosáljon,

tetőled, vitéz bakbaszó.

Birodalmak kondása, te

ártány minden égtájakon,

ukrán, tatár, örmény, magyar

huszár faszán lehetsz kanyar,

te kígyógörcs, bohóc-rokon.

Disznópofa és kancasegg,

hentes kutyája, árva tök,

anyádnak ótvaros picsája,

húgy fröccsen rája, sárga csája,  

mert meg se kúrjuk, kisköcsög.

Hát véssed mindezt jól eszedbe,

és memorizáld, főtakony!

Zaporozsje kozákjai

írták, a dátum épp mai.

Ennyi fért el egy oldalon.