Dinteville nem nógatja a festőt, de azt azért nem bánja, ha ismétlődő látogatásait mégiscsak sürgetésnek fogja föl. Kíséretét a ház előtt hagyja, egyedül lép a műhelybe, körbesétálja a stafelájt és átnyújtja, amit hozott, most épp a cirádás dísztőrt, amely szeretné, ha megjelenne majd a festményen is. Holbeint nem különösebben zavarja a vizit, volt módja megszokni a megrendelők kíváncsiságát, aggodalmát, sőt akadékoskodását is. Majd’ húsz éve fest arcképeket, találkozott már mindenféle klienssel, a zömük aggályoskodóbb, izgágább, követelőzőbb volt. Akadtak olyanok, akik titkos megbízottakat küldtek, ellenőrizendő nem részesít-e más megrendelőt előnyben a festő, és voltak, akik kéregetőnek álcázott kémeket is rászabadítottak, hogy kipuhatolják, maga fest-e meg Holbein mindent, vagy a segédekre hagyja munka egy részét. A kolduló spicliket persze messziről megismerték és többnyire kiadták az útjukat, de volt rá eset, hogy a festő megtréfálta őket, festőkötényt kötött és odaült megpingálni egy olyan apró részletet, kiszínezni egy alig észrevehető háttérmorzsát, amellyel a szerződés szerint a második segédnek is rangon aluli lett volna foglalkoznia. A csöndes franciából sugárzó mélabú az eddigi megbízókra nem volt jellemző. Holbein általában kitette a látogatók elé valamelyik metszetgyűjteményét, hogy nyugodtan dolgozhasson, amíg az illető a képeket lapozza. Most azt a mappát választja, amelyikben a Melankólia is ott van. Valamelyik németalföldi piacon vásárolta, a metszetárus jól tudta mit ad el, borsos árat kért, de aztán engedett, amikor Holbein hajlandó volt egy másikat is megvenni. A rézmetszet mellé egy fametszetet. A nagykövet most épp azt forgatja, kitámasztja az ablakkeretnek, hátrébb lép.
– Azon az állaton, amit én láttam, nem volt ennyi tüske.
– Kegyelmed látta a rinocéroszt?
– Az ott, a nyakán, az a csigforma szarv biztosan nem volt ott.
– Uraságod emlékezete…
– Nem csak emlékszem, le is rajzoltam, kisfiú voltam, talán tíz éves, a bátyám tizenöt, annyira volt tőlünk, mint ott az a nagyfogú szolga.
Meister Elias, az ecsetmosóm – pontosítja a festő, majd maga is meglepődve rajta, hogy a nagyúr beszélgetni kezdett vele, elismerően teszi hozzá – Félelmes lehetett az a hatalmas állat.
– Nem volt az, a lábára, az első kettőre béklyó volt tekerve, a nyakán meg lánc volt, amit a portugál hajósok tartottak. Őfelségének, a francia királynak lett megmutatva és az udvarnak, ahol az én atyám, isten nyugtassa, volt a Premier Maître d'Hotel[1]. – Holbein tisztelettudón bólogat, noha nem pontosan tudja mit jelent a francia kifejezés, de biztos fontos udvari méltóság lehetett, ha a király társaságában nézhette meg a portugálok híres bestiáját, sőt a fiait is magával vihette. Tudja, hogy nem illik kérdeznie, de a követ beszédes kedvében van, kérdés nélkül is folytatja. – Tél volt, Marseilles kikötője előtt egy kis szigeten tették partra az állatot, a hidegben látszott a lehelete, úgy füstölt, akár a pipáló indiánok. Ferenc király odament hozzá, olyan közel, ahogy a lovához szokott és megveregette az oldalát. Ezt aztán megtapsolta mindenki, aki ott volt, még a portugálok is. A rajzot persze nem tudom megmutatni, Polisy-ban megvan talán; volt nálam egy kis ezüstvessző, itt van a kabátujjamban most is, azzal rajzoltam le, ezt használom, ha valami különöset látok.
Azt mondanunk sem kell, hogy Albrecht Dürer híres, RHINOCERVS feliratú fametszetét nézegeti Jean de Dinteville, amelyen az 1515-ös évszám szerepel.[2] A kisfiú a következő év elején, január 24-én, a marseilles-i kikötőben láthatta a Róma felé tartó és If szigetén megpihenő állatot. A tulajdonos, I. Emánuel portugál király azt remélte, hogy ha megajándékozza vele az egzotikus állatokért rajongó X. Leót, akkor a pápa a gyarmatosított területek felosztásakor Spanyolország ellenében a portugálokat részesíti majd előnyben.[3] A tizenegy éves fiúcska a legutolsók közt volt, akik élve láthatták a rinót, a tovább induló portugál karavella (a kis Jean még a nevét is megjegyezte, João Pina volt az oldalára festve) január 26-án Porto Venere partja előtt viharba került és elsüllyedt. A legendát, hogy az orrszarvúk kiváló úszók lennének, a tények nem igazolhatták, mert ott volt a mellső lábára csomózva az a bizonyos béklyó. Pontosan emlékezett arra is, hogy az általa látott rinocérosz nyakán nem volt olyan szarv, amely Dürer metszetén látszik. A magyarázat egyszerű. Jean de Dinteville-jel ellentétben Dürer sohasem látott rinocéroszt, egy nürnbergi ismerőse, bizonyos Valentim Fernandes, aki akkoriban Lisszabonban élt, egy levélben mesélt róla, talán küldött valami vázlatot is, hogy Dürer mester megörökíthesse a nevezetes lényt. Arról elfelejtett írni Fernandes, hogy egy olyan a cirkuszi látványosságon látta a rinót, amelyen egy elefánttal kellett megütköznie, de hogy a csata nehogy rosszul süljön el, fölpáncélozták előtte. A csavaros pótszarv a páncélzat része volt, amit Dürer nem tudhatott, meg persze a Dürer követők sem, így aztán az európai bestiáriumok illusztrátorai akkurátusan odarajzolták ezt a második szarvat is az orrszarvúkra, nem is tehettek mást, mert sokáig nem érkezett újabb rinó Európába.[4]
[1] Az ifjú király és kísérete Saint-Maximin-la-Sainte-Baume-ból, a Mária Magdolna sírja előtti ájtatoskodást megszakítva lovagolt el Marseilles-be, hogy láthassa a rinocéroszt.
[2] Az északnyugat indiai Gudzsarátból származó orrszarvú bikát II. Muzafar szultán 1514-ben ajándékozta Afonso de Albuquerke hercegnek, az indiai portugál területek alkirályának, aki 1515 tavaszán továbbajándékozta királyának, I. Emánuelnek. A római idők óta ez volt az első rinocérosz, amelyik Európába került.
[3] I. Emánuel a pápa beiktatására is küldött egy állatot, akkor egy fehér elefántot, amit ugyan sok diplomata ízléstelen ajándéknak tartott, a szentatya ugyanis épp olyan dagadt volt, mint egy elefánt, mégis jól sült el a dolog, Hano a pápa kedvenc állata lett.
[4] Valentim Fernandes objektív megfigyelésre nem épp alkalmas szituációban látta az állatot, 1515. június 3-án, Szentháromság ünnepén ugyanis a portugál király egy alkalmi arénában összeeresztette a páncéllal, pótszarvakkal és tüskékkel felfegyverzett orrszarvút elefántistállójának egy fiatal egyedével, hogy ellenőrizze, igazat írt-e az idősebbik Plinius, amikor a rinocéroszt az elefánt halálos ellenségének nevezte. A Portugália majdani felvirágoztatását célzó feladat ismeretében, amelyet Emánuel király a rinocérosznak szánt, s ami miatt Rómába akarta küldeni, furcsa is lett volna, ha valami óvintézkedéssel nem igyekezett volna a biztonságát fokozni. Mert az ugyebár egy dolog, hogy Plinius szerint a rinocérosznak kell győzni, az meg egy másik, hogy az elefánt is így tudja-e. A vérfürdő egyébként elmaradt, a tömegtől megrettent két állatnak esze ágában sem volt megoldani a „tudományos” problémát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése