VÍSZTAVKA V NOVGORODE

Nyizsnij Novgorod (magyarul Alsó-Újváros, a szovjet időkben Gorkij) alatt ömlik az Oka folyó a már itt északon is nagyon szélesen hömpölygő Volgába. A folyók találkozása fölötti dombon áll a 16. században épült Kreml. A Kreml vörös téglafalai és bástyái közt álló Arzenál, a város legfontosabb kortárs galériája június 30-ig ad otthont Grafikák, plakátok anamorfózisok című, Oroszországban vándorló kiállításomnak (Szentpétervár és Jekatyerinburg után érkeztek ide a munkák, és a tervek szerint Kazányba, talán Szimbirszkbe, Izsevszkbe, majd Moszkvába mennek tovább.) A kiállítássorozat kurátora Olga Urasinova volt, az Arzenálban rendezett tárlat a Jevgenyij Sztrelkov által szervezett «Grafícseszkij kabinet» című programsorozat része. 

MATVEJ

Könyvbemutató Nyizsnij Novgorodban. Sokan vannak, úgy látszik, kezd híre menni a Sakkpartinak, ez már a negyedik város, ahol bemutatót tartunk, de bizonyára számít az is, hogy Gorkij városában vagyunk meg az is, hogy a könyv több szereplője, például Zinovij Peskov (Gorkij keresztfia, eredetileg Szverdlov) és a rettegett KGB vezér, Jagoda is ehhez a városhoz köthető. Levetítem a Sakk! című animációt, majd egy kb. száz képből álló összeállítás mentén mutatom be a szereplőket, a helyszíneket, a történet főbb szálait. Nem nehéz észrevenni, hogy süketnémák is ülnek a nézőtéren, hiszen egy jeltolmács folyamatosan fordítja nekik, amit mondok, pontosabban azt, amit a mondandómból Olga áttesz oroszra. (Később megtudom, hogy a siketek egy pantomim csoport tagjai, akik egy előadásra készülnek a kiállító teremben, és inspirációt gyűjteni ültek be a könyvbemutatóra.) Amíg Olga és a jeltolmács fordít, a közönséget nézem. Észreveszem, hogy vakok is ülnek a nézőtéren, sőt a bemutató végén egyikük egy kérdést is föltesz, azt tudakolja, hogyan jutottam el a témához, mi a könyvben a fikció és a valóság aránya, illetve miért pont az oroszokkal foglalkozom, miért nem inkább a magyar forradalmárokról írok könyvet. Béla Kun nevét említi: miért nem vele foglalkoztam, meg mintha M betűs neveket is mondana, Máté Zalkát sikerül megértenem és talán valami Matvejt. A válaszomban utalok rá, hogy Magyarországon meglepően könnyű a szovjet idők irodalmához hozzájutni, például Leninnek, Sztálinnak, Gorkijnak nincs könyve, cikke, levele, még tán hűtőszekrényes posztitje se, ami ne lenne lefordítva, Kunról azonban, főleg a Szovjetunióban eltöltött éveiről nagyon hiányosak a források. Záporoznak később is a kérdések, nem marad időm a vak ember hozzászólásán meditálni, csak később, amikor Olgával beülünk szoljankázni meg zakuszkázni egy vendéglőbe (Tarelkin a vendéglő neve, a Szverdlov féle nyomdaműhely mellett van) döbben újra belém a vak ember képe (úgy emlékszem, Dmitrijnek hívták – megvett és dedikáltatott egy Sakkpartit, volt vele egy hölgy, nyilván ő fogja felolvasni neki). 
Olga is meglepődik, amikor elmondom, miért volt annyira különös a jelenet, miért döbbentett meg, hogy éppen egy vak ember hozta szóba a magyar kommunistákat. Az 1956-os forradalom után Rákosi Mátyás nem térhetett vissza Magyarországra, a Szovjetunióban maradt jakut származású feleségével együtt. Hruscsov majd Brezsnyev is ellene volt, hogy hazamenjen, de leginkább Kádár János tiltakozott Rákosi visszatérése ellen. Krasznodarban, Tokmakban, Arzamaszban töltötte a száműzetés éveit, az utolsó helyszín pedig az akkoriban Gorkijnak nevezett Nyizsnij Novgorod volt, ahová 1967 őszén költözött, s ahol 1971.  február 5-én, 78 évesen meghalt. Az itteni krematóriumból csempészték haza az urnáját a Malév egyik menetrend szerinti járatával. Rákosi már a szomszédos Arzamaszból is átjárt gyógykezelésre Gorkijba, de minden utazásához külön engedélyt kellett kérnie, gyakorlatilag mindkét városban házi őrizetben volt. Ez a házi őrizet, pontosabban az őrzött ház az, ami miatt ebbe az írásba belefogtam, az arzamaszi lakótelepi tömbház neve, ahol Rákosi az utolsó éveit töltötte ugyanis a Vakok- és Gyengénlátók Háza volt. Egy Jurij Mihajlovics Iszajev nevű fiatal tanár, akit Rákosi a bizalmába fogadott, visszaemlékezéseiben megadta a pontos címet is: Nizsegorodszkaja ulica 3. Arra már nincs időm, hogy átruccanjak Arzamaszba, ezért a Google Map-en nézem meg az épületet. A hosszú, 5 szintes, téglaépítésű, vakolatlan sorháznak az adja a sármját, hogy minden erkély utólag lett beüvegezve és természetesen mindegyik másféleképpen. Kétszobás lakást kapott a házaspár, azt nem írja Iszajev, hogy melyik emeleten (lift nincs). Arról viszont tudósít, hogy melyik moziba jártak (Zarja), hogy Rákosi mindig írt valamit és szeretett rajzolni (a szegedi főreálban rajzból és tornából voltak a legrosszabb jegyei), és hogy eljártak táncolni. Táncolni! – Rákosi bőven 70, a feleség, Fenya Kornyilova pedig 60 fölött volt, amikor Arzamaszba kerültek. (Ha már az Interneten vagyok, megkeresem Gorkijban, azaz Nyizsnij Novgorodban is a házukat, ulica Belinszkova 47. 9 szintes panel, nem is túl messze a szállodámtól - Nikola Hausz, ulica Pozsarszkova.) Aki idáig eljutott e jegyzet olvasásában, már nyilván tudja, ki volt az a bizonyos Matvej, akit a vak Dmitrij a könyvbemutatón emlegetett. Lassan ráeszmélek én is, ki más, természetesen Matvej Joszifovics, vagyis Rákosi Mátyás. Köszönöm az ötletet, daragoj Dmitrij, igen, azt tervezem, hogy az oroszok után foglalkozni fogok a magyarokkal is, de Matvej Rákosival bizonyosan.  (A képen a Vakok és Gyengénlátók Háza látszik: Arzamasz, Nizsegorodszkaja ulica.)

SISIMAJA

1973. április 6-án, vagyis épp 46 éve adták elő a Fészekben az Iparművészeti Főiskola hallgatói a Sisimaját. Az adatot Fodor András Naplójából veszem. Az előadás, mint írja, az Iparművészeti Főiskola tagozatainak (sic!) kiállításához kapcsolódott, előtte Dr. Pogány Frigyes, a főiskola rektora mondott beszédet. A Sisimaját Szendrő Iván filmrendező írta és rendezte. (Gyanítom, hogy inkább a kiállítás megnyitóján, nem a Sisimaja bemutatója előtt beszélt Pogány Frigyes, és Szendrő Iván titulusát is filmrendezőről színészre pontosítanám. A Sisimaját egyébként 1973 áprilisában, ott a Fészek Klubban már sokadszorra adtuk elő. Hogy körülbelül mikor lehetett a bemutató, azt csak az alábbi dokumentumok, a Képes Újság 1972. január 1-én megjelent írása (ami még csak a próbafolyamatról szól), a Film Színház Muzsikában 1973. január 6-án megjelent beszámoló és a Magyar Ifjúság 1973. január 12-én kelt tudósítása alapján következtethető ki.  A színészkedő főiskolások nevét a Film Színház Muzsika cikkéből másolom ide: Orosz István, Kerényi János, Herpay (helyesen: Herpai) Zoltán, Vida Győző, Bánáti Gábor, Zetényi (Helyesen: Zétényi) János. A darab zeneszerzője, az akkoriban Magyarországon tartózkodó Asakawa Haruo saját honlapján is megemlékezett a Sisimajáról és a Főiskoláról, azt írta, hogy a híres feltaláló, Rubik Ernő – a kockák professzora - iskolájában zajlott a munka. (A Rubik kocka 1975-ben „robbant”, de akkoriban, 73 táján, a formatan órákon már valóban a „levegőben volt”.) Idejegyzek még néhány dolgot, ami a Sisimajával kapcsolatban az eszembe jut. A jelmezeket a textil szakra járó lányok tervezték Kele Judit vezetésével, aki akkoriban Szendrő Iván felesége volt, a festett, műanyagból leszívott maszkokat a Főiskola alagsorában, az ipari formatervezők műhelyében készítették. A próbákra, amelyek a Főiskola Zugligeti úti dísztermében zajlottak, Szendrő Iván olykor elhívta Haumann Pétert, az akkoriban szintén a József Attila Színházban dolgozó kollégáját, aki tanácsokat adott neki és, ahogy emlékszem, nekünk is. A japán színjátszás hagyományai szerint stilizáltan mozogva, mimika nélkül, a lelki folyamatokat is csak testi gesztusokkal jelezve játszottunk. A díszlet, pontosabban az üres tér is a nó színjátszás puritán tisztaságát tükrözte. A Főiskola és a Fészek mellett játszottuk a darabot a Fehérvári úti Fővárosi Művelődési Házban és a Miskolci Nemzeti Színházban is (ahol villamos-bliccelésért megbüntették a társulatot) és talán más helyszíneken is, amelyeket már elfelejtettem. A darab plakátját Gyárfás Gábor készítette (egy bemozdulásos fekete-fehér fénykép volt), ami azóta elveszett. Sajnos Gabesz sem találja, és tudomásom szerint más fotók sem maradtak meg a Sisimajáról.