HOLMI

Szomorúan olvasom, hogy 25 év után megszűnik a Holmi. Most jött ki az utolsó szám. Állandó szerzőjének (képeket amúgy sem közöltek), de még csak állandó olvasójának sem mondhattam magamat, mivel azonban más lappal sincs rendszeres kapcsolatom, meg aztán az állandóság amúgy is hiányzik az életemből, a Holmira úgy gondolok, mint amihez mégiscsak közöm van. Vagy volt. Idemásolok egy versciklust, ami ott jelent meg 2010 májusában.

LEVELEK A NAGYKÖVETNEK

Jönnek az őrök,

hogy kitereljék

kandi turisták

tarka hadát,

kattan a villany

sűrü sötét van,

s fordul a zárban

a kulcs odaát.

Látod, ilyenkor

képzeletemben

megjön a német

és ide áll

éppen elénk, hogy

fesse tovább a

kép közepén a

barna halált.

*

Pokolra juss, vagy juss mennybe,

akár csak egy követ menj be:

szóvivő,

mint akinek nincs is dolga

más, mint szépen meghajolva,

s ahogy ő,

úgy járni el ura helyett,

s már feledni is a helyet

íziben.

Légy világfi, vagy légy tudós,

ne firtasd, hogy mit rejt a sors,

s mit üzen.

S egyszer majd, merengve éppen,

szemed egy különös képen

ráhibáz

valami sohase látott

furcsa tárgyra, ami bár ott

van, de még sincs: mint egy fátum

úgy jelen meg. Vanitatum

vanitas.

* 

Az emberélet útjának felén,

kacagtunk persze: ugyan, hol van az,

Georges csak huszonnégy éves múlt, de én

se töltöttem be a harmincamat.

Úgy csavarogtunk végig Londonon

inkognitóban együtt, hogy szavak

nélkül értettük egymást, jó rokon

gyanánt, kart karba öltve, semmi kétely

nem fért közénk, s ránc sem ült homlokon.

Dantét fordítottunk, és a két tej-

testvér hűs bőre néha összeért,

nagy kéziratlapok hevertek széjjel,

s a hold forgatta a testünkben a vért.

Lanton játszottam, asztrológiáról

írt könyveket bújt közben és beszélt,

s oly elragadtatottan Georges, magától

értődővé vált minden akkor ott:

legyek azóta bárki s éljek bárhol,

tudom, mi mozgat minden csillagot.

*

Vad kertjében a nagykövetnek 

egy döglött, rozsdás traktor áll, 

ül rajta harminc nagy madár, 

sötét madár, sok éve már 

várnak, s csak szemükkel követnek.

Övig csalánban lépegetve
mellettem Jean, a nagykövet
az elmulasztott éveket
magyarázza, és érveket
hoz föl az elcserélt szerepre.

Mert ő él, s én lettem halott,
már nem is hallom, hogy’ beszél,
elkapja szavait a szél,
s a Szajna és a Laignes,
a két folyó a part alatt.

 Mintha nem tudnám, úgy teszek,

hóna alatt valami durva

újságpapírba csomagolva

(az övé, vagy az enyém volna?)  

visz egy kőforma csontfejet.

Jean Dinteville, legszebb nagykövet,
eltékozolták palotád,
de híres melankóliád,
mely oly jellemző volt reád,
őrzöm, mint rám testált követ.

Sétálj csak tovább jó rokon,
mint hogy ha tested volna, kérlek,
félúton majd talán beérlek,
vagy várlak majd, akár egy lélek,
kővarjak közt a traktoron.

*

Elment hát újra mösziő Lavaur,

Magához hívta jó Lavaurt az Úr.

Hol jár, nem tudom, pedig ment vele

bús férfitestem boldogabb fele.

Az itt maradtra mély árnyék vetül,

holott a napra tett karszéken ül,

és verset ír – azaz hogy írok én

a nagykövet öreg kompjúterén.

*

Dőljön e bűnös, e csalfa

Izgága családfa ki végképp,

Ne maradjon szerte e honban

Titkos erő ki a végét

Elszomorodva, vagy éppen

Vért szomjúzva siratja,

Irmagja ki vesszen e klánnak,

Légyen sánta a fattya,

Láz tizedelje meg őket,

Elvigye többit a himlő;

-

Elvetemült szerelemnek

Képviselőihez illő.

*

Volna-e kedved

átlovagolni

vélem Auxerre-be,

s nyári nagy esten,

kéz a kezedben

nézni a holdat

(én a folyónak

és te az égnek

lusta vizében),

s bort iszogatván

versben idézni

újra Erasmust,

(csak latinul, hogy

kandi turisták

népe ne értse),

pantomimesnek

pénzt hajigálni

tarka cserépbe,

s színi pipából

messzi vidékek

jószagu mérgét;

                                 

s nappal aludni? 

*

Kész van a piktor pénteki képe,

torz koponyánál állnak a latrok

s várnak a végső trombitaszóra

      várnak örökké.

Ó ha adatnék nézniük egyszer

hátra a függöny sűrü redői

közt a keresztre felszögezett test

      szép vigaszára!

Vértanu Krisztus, szörnyü bünöknek

eltörölője, nézz te le rájuk

bús szerelemmel, s boldogan ítélj

      árva Sebestyén!

*

A száma el van mentve, mégse 

hívtam fel uszkve ötszáz éve, 
most ő keres,

a nagykövet:
találkozzunk valahol végre.

A Westminstert ajánlja. – Rendben.

- Fél tíz? – Legyen. Majd esemesben
megírja, ott,
ahol szokott
vár majd a főkapuval szemben.

most itt toporgok a templomban,

már emlékszem, nagypéntek van,
szól az ének,
furcsa népek
gyűlnek köröttem mozdulatlan.

Milyen egyformák, kik lehetnek,

bizalmatlanul méregetnek:
ötszáz hasas
idő-utas
alteregói a követnek. 

*

Agyő, komor sziget, többé talán soha

nem látom partjaid s nem hallok ostoba

bégetést, ahogyan ünnepli farkasát

e gyáva nép, ha már megtömte jól hasát.

Agyő, hát Angleterre, nem kell, hogy elsirass,

jó szél fúj, északi, és a zászlós karakk

korlátjához dőlvén talán majd nevetek

a fotón: egy utas levett egy követet.

S agyő, te szertelen, szép ifjúság, agyő,

oly mindegy már ki volt, hogy én voltam, vagy ő,

az, aki először kimondta, véget ért;

nem folytatom tovább… nem is lenne miért.

---

Ha valaki mégis tovább szeretné olvasni (egy rövid prózarészlet is tartozik a versekhez, illetve néhány magyarázó lábjegyzet), az keresse meg a Holmi online változatát.

MEGHÍVÓ

Csütörtökön, január 22-én, a magyar kultúra napján a kecskeméti tudomány és technika házában (közismertebb nevén a zsinagógában: Rákóczi út 2.) újra megnyílik a tavaly nyári „Tér-játékok” című kiállításom. (Az volt az a szabadtéri tárlat, amely Rubik Ernő köszöntésére szerveződött.) A megnyitón, ami délután négykor lesz, a város alpolgármestere, Szeberényi Gyula Tamás szónokol, Szilágyi Áron dorombművész dorombol, továbbá Kriskó János kérdezget, amire majd megpróbálok töredelmesen válaszolgatni. A belépés ingyenes, az Útisz blog százezer olvasójának pláne az.

SZÁZEZER!

Nem figyeltem eléggé, így csak most vettem észre, hogy átléptük a százezret. Úgy tessék érteni, hogy az Útisz web-naplónak (blognak?, egyszemélyes internetes folyóiratnak?) mostanáig, vagyis 2015. január 19-én éjfélig 100412 látogatója volt. Három-négy nappal ezelőtt járhatott itt a százezredik, bizonyára gyanútlan vendég, illett volna megjutalmaznom, bár ha éberebb vagyok, akkor is legföljebb azt tudtam volna megállapítani, melyik országból, esetleg melyik városból kattintott az Útiszra, meg persze azt is, melyik írás érdekelte. A statisztika szerint a LE-HE-TET-LEN című 2010. március 20-án írt bejegyzés volt a legnépszerűbb, 1877 látogatóval, a második a HALÁLFEJEK (2009. augusztus 30.,1530), a harmadik a TÜKRÖK ÉS TÜKÖRKÉPEK (2010.december 3., 571). Az első bejegyzés címe egyébként A LERAJZOLT IDŐ volt, s az apropót az adta, hogy 2008. november 21-én jelent meg azonos címmel egy könyvem, amelynek egyik egyik fejezetében valami hibát találtam. Szóval ne szépítsük, a legelső jegyzet egy "erráta" volt. Elég az hozzá, hogy hat éve és két hónapja írom az Útiszt. Természetesen Magyarországról való a legtöbb olvasó, szám szerint 68397, aztán az Amerikai Egyesült Államok jön (7990) és Szlovákia (3841), de Oroszországból, Németországból, Romániából és Franciaországból is több mint ezer nézelődő járt itt. (A másik blogon, az angolul írt Útiszon ((59714 látogató)) az USA az első 14363 vizitációval, és az ezer fölöttiek így követik egymást: Magyarország, Oroszország, Németország, Franciaország, Törökország, Anglia, Mexikó.) Ha valaki vissza szeretne lépegetni a kezdetekhez, 485 tételen kéne végigrágnia magát (hopp: 500-nál megint ünnepelhetünk!) A bejegyzések közt 136 vers (lám csak: kijönne egy egész kötet) 36 esszé (az már ki is jött, a Válogatott sejtések című tavalyelőtti könyvem majd minden írása megjelent az Útiszon is) 82 plakát, 45 anamorfózis és 29 rézkarc van. Azt persze tudom, hogy a közösségi oldalakkal nem versenyezhetem, de nem is akarok. Ha olykor megosztok egy-egy írást a Facebookon, megugrik ugyan a látogatók száma, de az is látható, hogy csak sebtében lépnek át az Útiszra, olyan rövid időre, hogy az alatt képtelenség végigolvasni egy esszét vagy egy verset. A „saját” olvasók talán alaposabbak, különösen az a 88, aki a rendszeres olvasók listájára is föliratkozott. Köszönöm Önöknek! Inkább Nektek – így blogosabb. Folyt. köv.

PLAKÁTSZONETTEK

KERÉNYI JÁNOS kiállítása a zuglói Civilházban. Ma este nyílt. Aki nem tudott eljönni, olvassa el legalább a megnyitó szövegét, aztán hátha kedve szottyan odamenni. Január 27-ig megteheti. 

Szóval: plakátszonettek. Nem könnyű így elsőre, az egyik valami hivalkodó és szemkidöfő, a másik meg valami poétikus és légies. Persze azért meg lehet fejteni. Tömör és szabályokhoz kötött valami mind a kettő. Az egyik szakmában hetvenszer-százat mondanak, a másikban két quartina-két terzinát. Aztán gondoljanak az egymást fedő rímekre, meg arra, ahogy az egyik strófa áttűnik a másikon. Kiállító művészünk esetén is ez a legfontosabb szó: a transzparencia. Komputeresen mondva: a layerek. A jelképes és a konkrét egymáson. Mérsékelt enigma, hanyag dekadencia. Ha egy szonett meséjét el akarjuk mondani (eszünkbe ne jusson!) minimum egy kötet, ha egy plakát háttértörténetét lerajzolnánk, egy teljes képregény. Ez meg itt mind csak egyetlen kép. Pilinszkysen: plakátmagány. A transzparencia tehát a tömörítés műfaja. Ha plakáttervező akarsz lenni, próbáld meg egyetlen mondatba összefoglalni az egészet. Írd le részletesen, majd egyszerűsítsd a szöveget. Hagyj el mindent, ami nem feltétlenül szükséges. Sűríteni és tömöríteni! Érezni fogod, hogy mindig van egy szó vagy egy kifejezés, amelyik fölösleges. És ha már egyetlen betűre sincs szükséged, készen van a plakát. Ehhez képest én itt, na mindegy… Transzparens grafikát csinálni, már ez is nagyjából kimeríti a plakáttervezés fogalmát. Következésképp transzparens plakátokat csinálni azt jelenti, valami olyat, ami plakátabb a plakátnál.

Egy jelenséggel két dolgot lehet tenni, elnevezi, vagy azzá válni. Ajánlom, vizsgáljuk úgy megnyitónk tárgyát, K.J. grafikusművészt, a layerek, az áthatások, a transzparenciák, a vetületek nagymesterét (ne felejtsék el a Goethe-plakátot majd hunyorítva is megnézni), szóval vizsgáljuk úgy, mint aki maga is plakáttá vált. Sőt maga vált a plakáttá. Egyébként már zsenge gyermekkorában falragasszá változott, amikor azon a bizonyos 1955-ös fotón úgy ragadta meg a kalapácsot, hogy a művészek kezéből rögvest kiesett a ceruza. Manapság úgy mondanák, a dizájnerek kezéből kihullt az egér. (Azt most ne firtassuk, hogy a dizájner, pláne az egér akkor még mást jelentett. A kalapács például sarlót.)
„Vagy mondok egy ilyen blöfföt, hogy plakát, vagy magam is elmegyek plakátnak, azzá leszek.” Az idézetet a Prae-ből van, Szentkuthy persze valami mást mondott, azt hiszem, bükkönyt, de mindegy, ide most plakát kell, plakát, ami megrajzolható, kinyomtatható, fölragasztható, lesprézhető és megszaggatható, mint ahogyan az a plakátok curriculum vitae-jéhez illik.
Ha már életrajz, hadd meséljem el, hogy e plakáttá változott érzékeny lelkű férfiút még abban az időben ismertem meg, amely időt, sőt kort a plakát idejeként, sőt koraként nevesítettek: úgy tanították az Iparművészeti Főiskolán, ott is a Typo-grafikának hívott szak plakáttervezés nevű mellékszakán, hogy a huszadik század művészete a plakát. A dolog azóta némileg módosult, egyebek közt: ez már nem a huszadik század. De ne siessünk annyira, szóval az Iparművészetinek, rövidebben Iparnak hívott műintézet diákjai voltunk egykor, amely a Zugligeti út elején volt (illetve van most is, csak azóta a sokkal elegánsabb Moholy nevet nyomtatta rá a névkártyájára), szóval a suli a Zugligeti elején (mellesleg a világ legszebb villamos vonalán: Egymás nyomán az ötvennyolcas / sínén billegünk, nyári holdas / nagy délután van, és tücsök szól, / maradj le halkan Orfeusztól…, bocs, ez mellékszál, illetve mégsem annyira mellékvonal, legalábbis ha vissza akarunk valahogy kanyarodni – fémes villamos csikorgással oda, hogy plakáttá változunk. Egy megállóval lejjebb lakott ugyanis a fentebb emlegetett Szentkuthy, szemben a Budagyöngye piaccal, ahol főttkolbászozni lehetett művészettörténet óra előtt, olykor helyett, a műtöri és a főttkolbász pedig igazán Szentkutyás rekvizitumok, jól passzolnak egymáshoz, ahogy az esernyő és a varrógép a műtőasztalon. Mi persze fütyültünk az ilyesmire, és ha a főttkolbász után maradt még valami apró a zsebünkben, bementünk a Remíz melletti (oda jártak hálni az ötvennyolcasok … az ötvenhatosokkal) szóval a Remíz melletti Ifjúság presszóba, és rendeltünk egy fél Unikumot. (Csak a plakáttörténeti tudományosság okán.) Volt, hogy négyen ittuk. Bocs, Bandi, neked most nem jut, szóltunk oda a sarokban árvuló szoborhősnek, akivel a gaz zsandárok…, mondjam-e tovább? KIMSz-esek vágtak hajdan e tájnak, Élükön Ságvári járt… aztán ahogy elmúlt tőlünk a keserű pohár, most már ne csak az Unikumra tessenek gondolni, mert azért vagyunk grafikusok, hogy értsünk a metaforák nyelvén, szóval ahogy azok a bizonyos jelképek (értsd, sarlók és kalapácsok) átkerültek az első tés fiókból az utolsó tésbe, a szögek és kalászok meg – na ja… elég az hozzá, hogy a mi szakmánk alól is kihúzatott a vörös szőnyeg. A plakátnál sokkal frissebb és olcsóbb és közvetlenebb médiumok kerültek elő, az emberek már nem az utcán sétálva informálódnak, mondhatni, befellegzett a falragasznak. Ha azt mondom, mégse, akkor a Kerényi Jancsi félék jutnak az eszembe. Mert mi történt? Az utcáról jószerivel eltűnt a plakát, ami nem jó, sőt rossz, de eltűnt vele a megrendelő is, ami viszont nem rossz, sőt jó. Nincs, aki beleszóljon, hogy mi készül a plakáttervezéssel fölhagyni képtelen, egyre önállóbbá váló művészféleségek rajzasztalán, komputerében, sőt agyvelejében. Ezek meg hivatásuknak érzik, hogy ha a plakátot nem is, a plakátos gondolkodásmódot tovább éltessék. A plakátok behátrálnak a galériákba, a kiállítótermekbe, a múzeumokba és megtörténik a nagy avanzsír, a színeváltozás, a transzfiguráció: iparművészet helyett grand art lesz belőlük. Na ja, hogy a plakátgrafikusok zsebe újabban huzatos egy kicsit. Hát ki nem fütyül rá? Éljen Kerényi, éljen a plakát! És nyíljon meg végre a kiállítás! 

JE SUIS CHARLIE