2015. január 26., hétfő

HOLMI

Szomorúan olvasom, hogy 25 év után megszűnik a Holmi. Most jött ki az utolsó szám. Állandó szerzőjének (képeket amúgy sem közöltek), de még csak állandó olvasójának sem mondhattam magamat, mivel azonban más lappal sincs rendszeres kapcsolatom, meg aztán az állandóság amúgy is hiányzik az életemből, a Holmira úgy gondolok, mint amihez mégiscsak közöm van. Vagy volt. Idemásolok egy versciklust, ami ott jelent meg 2010 májusában.
LEVELEK A NAGYKÖVETNEK
Jönnek az őrök,
hogy kitereljék
kandi turisták
tarka hadát,

kattan a villany
sűrü sötét van,
s fordul a zárban
a kulcs odaát.

Látod, ilyenkor
képzeletemben
megjön a német
és ide áll

éppen elénk, hogy
fesse tovább a
kép közepén a
barna halált.

*
Pokolra juss, vagy juss mennybe,
akár csak egy követ menj be:
szóvivő,
mint akinek nincs is dolga
más, mint szépen meghajolva,
s ahogy ő,
úgy járni el ura helyett,
s már feledni is a helyet
íziben.
Légy világfi, vagy légy tudós,
ne firtasd, hogy mit rejt a sors,
s mit üzen.
S egyszer majd, merengve éppen,
szemed egy különös képen
ráhibáz
valami sohase látott
furcsa tárgyra, ami bár ott
van, de még sincs: mint egy fátum
úgy jelen meg. Vanitatum
vanitas.

* 
Az emberélet útjának felén,
kacagtunk persze: ugyan, hol van az,
Georges csak huszonnégy éves múlt, de én

se töltöttem be a harmincamat.
Úgy csavarogtunk végig Londonon
inkognitóban együtt, hogy szavak

nélkül értettük egymást, jó rokon
gyanánt, kart karba öltve, semmi kétely
nem fért közénk, s ránc sem ült homlokon.

Dantét fordítottunk, és a két tej-
testvér hűs bőre néha összeért,
nagy kéziratlapok hevertek széjjel,

s a hold forgatta a testünkben a vért.
Lanton játszottam, asztrológiáról
írt könyveket bújt közben és beszélt,

s oly elragadtatottan Georges, magától
értődővé vált minden akkor ott:
legyek azóta bárki s éljek bárhol,

tudom, mi mozgat minden csillagot.


*
Vad kertjében a nagykövetnek 
egy döglött, rozsdás traktor áll, 
ül rajta harminc nagy madár, 
sötét madár, sok éve már 
várnak, s csak szemükkel követnek.

Övig csalánban lépegetve
mellettem Jean, a nagykövet
az elmulasztott éveket
magyarázza, és érveket
hoz föl az elcserélt szerepre.

Mert ő él, s én lettem halott,
már nem is hallom, hogy’ beszél,
elkapja szavait a szél,
s a Szajna és a Laignes,
a két folyó a part alatt.

 Mintha nem tudnám, úgy teszek,
hóna alatt valami durva
újságpapírba csomagolva
(az övé, vagy az enyém volna?)  
visz egy kőforma csontfejet.

Jean Dinteville, legszebb nagykövet,
eltékozolták palotád,
de híres melankóliád,
mely oly jellemző volt reád,
őrzöm, mint rám testált követ.

Sétálj csak tovább jó rokon,
mint hogy ha tested volna, kérlek,
félúton majd talán beérlek,
vagy várlak majd, akár egy lélek,
kővarjak közt a traktoron.

*
Elment hát újra mösziő Lavaur,
Magához hívta jó Lavaurt az Úr.
Hol jár, nem tudom, pedig ment vele
bús férfitestem boldogabb fele.
Az itt maradtra mély árnyék vetül,
holott a napra tett karszéken ül,
és verset ír – azaz hogy írok én
a nagykövet öreg kompjúterén.

*
Dőljön e bűnös, e csalfa
Izgága családfa ki végképp,
Ne maradjon szerte e honban
Titkos erő ki a végét
Elszomorodva, vagy éppen
Vért szomjúzva siratja,
Irmagja ki vesszen e klánnak,
Légyen sánta a fattya,
Láz tizedelje meg őket,
Elvigye többit a himlő;
-
Elvetemült szerelemnek
Képviselőihez illő.

*
Volna-e kedved
átlovagolni
vélem Auxerre-be,

s nyári nagy esten,
kéz a kezedben
nézni a holdat

(én a folyónak
és te az égnek
lusta vizében),

s bort iszogatván
versben idézni
újra Erasmust,

(csak latinul, hogy
kandi turisták
népe ne értse),

pantomimesnek
pénzt hajigálni
tarka cserépbe,

s színi pipából
messzi vidékek
jószagu mérgét;
                                 
s nappal aludni? 
*
Kész van a piktor pénteki képe,
torz koponyánál állnak a latrok
s várnak a végső trombitaszóra
      várnak örökké.

Ó ha adatnék nézniük egyszer
hátra a függöny sűrü redői
közt a keresztre felszögezett test
      szép vigaszára!

Vértanu Krisztus, szörnyü bünöknek
eltörölője, nézz te le rájuk
bús szerelemmel, s boldogan ítélj
      árva Sebestyén!

*

A száma el van mentve, mégse 
hívtam fel uszkve ötszáz éve, 
most ő keres,
a nagykövet:
találkozzunk valahol végre.

A Westminstert ajánlja. – Rendben.
- Fél tíz? – Legyen. Majd esemesben
megírja, ott,
ahol szokott
vár majd a főkapuval szemben.

most itt toporgok a templomban,
már emlékszem, nagypéntek van,
szól az ének,
furcsa népek
gyűlnek köröttem mozdulatlan.

Milyen egyformák, kik lehetnek,
bizalmatlanul méregetnek:
ötszáz hasas
idő-utas
alteregói a követnek. 

*
Agyő, komor sziget, többé talán soha
nem látom partjaid s nem hallok ostoba
bégetést, ahogyan ünnepli farkasát
e gyáva nép, ha már megtömte jól hasát.

Agyő, hát Angleterre, nem kell, hogy elsirass,
jó szél fúj, északi, és a zászlós karakk
korlátjához dőlvén talán majd nevetek
a fotón: egy utas levett egy követet.

S agyő, te szertelen, szép ifjúság, agyő,
oly mindegy már ki volt, hogy én voltam, vagy ő,
az, aki először kimondta, véget ért;
nem folytatom tovább… nem is lenne miért.



Ha valaki mégis tovább szeretné olvasni (egy rövid prózarészlet is tartozik a versekhez, illetve néhány magyarázó lábjegyzet), az keresse meg a Holmi online változatát.



Nincsenek megjegyzések: