SZEM-FÉNY-VESZTÉS (2)

(Orosz István előadássorozata a Maladype Színházban)

Talán emlékeznek az előző előadás résztvevői, hogy az akkori apropót egy aktuális tárlat adta, New Yorkban, a Metropolitain Múzeumban Faking it címmel a fényképhamisítás klasszikus darabjaiból nyílt kiállítás, és ennek ürügyén a vendég Haris László a fotó és a hazugság kapcsolatát elemezte, én pedig egy rajzfilmem (Sakk!) és egy készülő könyvem (Sakkparti a szigeten) kapcsán egy hírhedt hamisított fényképet (Bogdanov Leninnel sakkozik) mutattam be. A következő előadás is aktuális (épp csak  megnyitott, illetve még javában látható) kiállításokhoz kapcsolódik, a téma pedig a plakát. A kiállítások megint csak távoliak: Isztambulban a múlt héten nyílt plakátkiállításom, Moszkvában és Nagyszombatban a közelmúltban (október 9-én és november 9-én) nyílt meg a plakátbiennálé és a plakáttriennálé, illetve akad egy valódi kuriózum is: egykori tanáromnak, a plakátosok doyenjének Balogh Istvánnak  legelső (!) tárlata is nyitva van még Sopronban az AMI-ban. Természetesen lesz vendégelőadó most is, ráadásul igazi meglepetés, nekem is az, mert ott fogok én is megismerkedni vele: Varga Anna Gizellának hívják, hivatalosan még csak tanulja a plakátos szakmát, de már egy csomó fontos plakátverseny kitüntetése ott lapul a zsebében. Hátha megmutatja! Szóval kedves budapesti plakát-fanok, ha nincs kedvetek lejárni a lábatokat, akkor csak a Maladypébe kell eljönnötök, a Mikszáth térre.
Kezdés november 27-én, kedden este 6-kor a Maladype Bázison: Budapest, Mikszáth Kálmán tér 2.

SZIMPÓZIUM ÉS KIÁLLÍTÁS ISZTAMBULBAN

The Future of Graphic Design  szimpózium és plakátkiállítás az isztambuli Dogus Egyetemen november 22-én. 

Fotók az eseményről 

AMIKOR A PLAKÁT MÉG AZ VOLT, AMI

„Hát persze, hiszen te is a Páter tanítványa voltál!” A soproni egyetem alkalmazott művészeti intézete, az AMI sokfelől összeverődött tanárai egyszer csak egymásra néztek és meglepve állapították meg, hogy ki hosszabb, ki rövidebb ideig Balogh István tanítványának mondhatta magát. A társaság összetétele meglehetősen vegyes volt, poharukban kékfrankos, ászok, vagy szódavíz; és volt, aki a stílusra gondolt, volt, aki a közös vitorlázásra és akadt, aki arra, hogy tőle, a Pátertől leste el, hogyan lehet egy diákkal megszerettetni a szakmát. Nem egy időben, sőt még csak nem is egy iskolában volt a grafikussá érett és tanárként is kollégává avanzsáló soproniak mestere Balogh István. A „Kisképző” és az „Ipar” volt a hivatalos fóruma, de ült a soproni asztalnál olyan is, aki úgy hitte magát tanítványnak, hogy alig találkozott vele: „Azt ugye ti sem gondoljátok, hogy csak úgy lehet mester valakiből, ha kiáll egy katedrára. Miért ne taníthatna úgy is, hogy egyszerűen csak megfog az utcán a plakátjaival?” Való Igaz Balogh István tanár úr az utcán is tanított, hisz eleve oda készültek a munkái.  Egyszer, még abban a században lehetett, amelyről azt mondták, hogy a „plakát évszázada”, szóba került egy Balogh-kiállítás valamelyik galériában. Kiállítás? Ugyan minek az, öregem? Ez a kedvenc megszólítása máig. Egy plakáttervező ne kuncsorogjon tárlatért, számára legyen az utca a galéria. Csakhogy, ha Balogh tanár úr fölött nem is, kedvenc műfaja, a plakát fölött eljárt az idő. Olcsóbb és gyorsabb eszközei lettek az információk továbbításának. A plakát teret, úgy kéne mondani: utcát veszít, és kénytelen behátrálni a kiállítótermek falai közé. A plakát ma már nem a tervezőgrafikusok jutalomjátéka, vagy ha mégis, akkor biennálékon, közös kiállításokon és önálló tárlatokon kényszerül megmutatkozni, és nem a hirdetőoszlopokon. Ha a plakát utcai funkcióit nem is lehet megőrizni, de stiláris jellemzőiről, formai értékeiről kár lenne lemondani. Minden egyetemi előadásnál többet ér, ha a diákok valódi munkákat elemezve fedezhetik föl a plakátos gondolkodásmód mibenlétét, és saját iskolai galériájukban, az AMI-ban igazi Balogh-plakátokat láthatnak, abból a korból, AMIKOR A PLAKÁT MÉG AZ VOLT, AMI.

A kiállítás november 15-én, csütörtökön négykor nyílik. Bármennyire hihetetlen: a 88 éves kiváló, érdemes, Munkácsys, Derkovitsos, Konecsni-díjas, tisztikeresztes, aranyrajzszög-életműdíjas, stb., stb. művész-akadémikusnak ez lesz a legelső önálló kiállítása. A helyszín: Sopron, Deák tér 32. (Egyéb olvasnivalókért és nézegetnivalókért kattints ide!)

PIROS HÉRICSEK

Megint egy koincidencia. Témát kellene találnom egy hollandiai előadáshoz. Ráadásul olyat, ami egyszerre magyar is és holland is. Eszembe jut Bocskay. Grafikus lévén, természetesen nem a politikus-hadvezér Bocskai István, hanem a kalligráfus, betűrajzoló, tipográfus könyvdíszítő Bocskay György (aki egyébként valahogy rokona volt Istvánnak, sőt egy időben azt hitték róla, hogy a hadvezér apukája, mert történetesen az is György volt és a kora is stimmelt). A holland kapcsolat pedig az lenne, hogy a mi Bocskay Györgyünk által eszméletlen gyönyörűséggel (de tényleg!) megírt-megrajzolt betű-mintalapokra, az üresen maradt (hagyott, vagy felejtett) helyekre körülbelül 30 évvel később, már jóval Bocskay halála után, egy Joris Hoefnagel nevű antwerpeni flamand festő szintén nagyon szép csendélet-miniatúrákat festett. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy tudott ennyire "összedolgozni" ez a két ember, akik nem is ismerhették egymást. Annyira megtetszik az ötlet, hogy neki is látok a kutatásnak. Bocskayról majdnem semmit nem találok, Bocskairól viszont annál többet, de mivel egy időben élnek, olykor egymás közelében a Habsburgok udvarában, elkezdek Bocskairól olvasni, hátha kiderül közben valami az én emberemről is. Éjfél után esik ki a könyv a kezemből, már Bocskai végrendeleténél tartok: Én Bocskai István, … nemzetemnek, hazámnak igaz jóakarója, fordítom elmémet a közönséges állapotnak elrendelésére és abból is az én tanácsomat, tetszésemet, igazán és jó lelkiesmérettel (meghagyom) megírom, szeretettel intvén mind az erdélyieket és magyarországi híveinket az egymás közt való szép egyezségre, atyafiúi szeretetre. Az erdélyieket, hogy Magyarországtól, ha más fejedelemség alatt lesznek is, el ne szakadjanak. A magyarországiakat, hogy az erdélyieket el ne taszítsák, tartsák ő atyafiainak és ő véreknek, tagjoknak… Reggel lebotorkálok a konyhába, félálomban meggyújtom a tej alatt a gázt és lenyomom a kenyérpirítót meg a rádió gombját: … Valameddig pedig a magyar korona ott fenn, nálunknál erősebb nemzetségnél a németnél lészen, és a magyar királyság is a németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani, mert nékik javokra, oltalmokra lészen. Ha pedig Isten adná, hogy a magyar korona Magyarországban magyar kézhez kelne egy koronás királyság alá, úgy az erdélyieket is intjük: hogy attól nemhogy elszakadnának, vagy abban ellent tartanának, de sőt segéljék tehetségek szerént és egyenlő értelemből azon korona alá, a régi mód szerént, adják magokat.

Emlékeztetőnek ideteszek egy lapot a Bocskay-Hoefnagel párostól. Idemásolom a lap hátulját is, sőt igazából az előoldalt is a hátoldal miatt mutatom meg. Eszembe jut róla a nemrég eltemetett Pauer Gyula. Az ő agyafúrt trompe-l'oeil munkái, okos illúzió csapdái.  A hetvenes években a kaposvári színházban (a Ruszt-féle Bakhánsnőkben) dolgoztunk együtt. Kár, hogy aztán oly keveset találkoztunk. A képen egyébként két piros Adonis aestivalis, vagyis hérics látszik. Vadvirág, nem éppen sírra való, meg már nem is virít ilyenkor, ráadásul a hérics nem is túl szép szó (legalábbis Szőcs Géza szerint: „Figyeli, milyen baljós hangzású ez a szó: hérics?! Mennyi alattomosság és sunyi vicsorgás van benne, milyen görögös romlottság?! Például Nyikoláj Hérics, rendőrségi besúgó… Nem szeretnék kettesben maradni éjszakára egy hériccsel. – Engem, azt hiszem, valami betegségre vagy szörnyetegre emlékeztet. »Nem érte meg szegény a tavaszt sem. Elvitte a hérics.«” (Esterházy Péter idézte valamelyik Elefántcsonttornyában)), de Gyula talán megbocsájtja, hogy most mégis velük emlékezem.

THERE WAS A BALD MAN ...

A „beteg bárók”, Wilhelm von Plüschow és Wilhelm von Gloeden homoerotikus gyerekfotói alapján, aki nem akarta, az is elképzelhette, mik történtek a barlangban, de úgy látszik sokan akarták elképzelni, mert igencsak megugrott a lap iránti kereslet. Persze még ekkor is el lehetett volna tussolni az ügyet, meg is próbálták, elvégre a leggazdagabb németről, sőt talán egész Európa legelső nagytőkéséről volt szó, a Kanonenkönig fiáról, aki hozta a pénzt számolatlanul, de amikor egy német pártlap, a Vorwärts is rákapott a hírre, már nem volt megállás. Európa a capri barlang eseményein csámcsogott, a Fritz meg szépen, ahogy illik, németes-kötelességtudón öngyilkos lett. Csúnya dolog lehetett, mert még a hozzátartozók sem nézhették meg a hullát. Koporsójánál maga a császár, II. Vilmos tartott szocialistaellenes kirohanásokkal elegyített gyászbeszédet és hosszú ideig fegyveres őrségnek kellett vigyáznia a sírra. Caprin elintézettnek látták a dolgot azzal, hogy a Krupp nevét viselő botanikuskertet átkeresztelték Augustus-parkká, de azzal nem tudtak mit kezdeni, tán nem is akartak, hogy a szigetet továbbra is az ott megtelepedő melegek paradicsomaként emlegették. Néhányukról a mi oroszainknak is tudniuk kellet, leginkább persze a brit diplomatáról Norman Douglas-ről, aki nemrég még a szentpétervári nagykövetség harmadtitkára volt, ahonnan botrányos körülmények közt kellett menekülnie. Állítólag három arisztokrata leányzót vitt egyszerre ágyba, akik közül az egyik teherbe esett, az illető ráadásul a cári családhoz tartozott, szóval ha ép bőrrel akarta megúszni a dolgot, akkor tanácsos volt sürgősen kereket oldania. Író lett, Caprira költözött, vagy ahogy Déli szél című könyvében átkeresztelte, Nepenthére, és többnyire obszcén limerickekkel szórakoztatta a környezetét. Disznóbb szövegeket angol nyelven még nem írtak, állította róluk, bennünket azonban e kétes dicsőségnél is jobban érdekel, hogy vajon Leninnel összefuthatott-e Caprin. Nem találtunk rá adatot, így azt hisszük, hogy híres limerickje (There was a bald man from Simbirsk) minden bizonnyal későbbi, föltehetően csak a pétervári hatalomátvétel után született. Saját fordításban közöljük:

Jött egy úr, azt mondták, szimbirszki.

Félóránál többet nem bírsz ki

vele, mert bekattan,

tör és zúz legottan,

csapkod, ha nincs nő és nincs viszki.

A fenti szöveg a Sakkozók a szigeten című készülő könyvből való, amelyről szó esik majd, sőt talán további részletek is elhangzanak kedd este a Maladipében (lásd az előző jegyzetet!)

SZEM/FÉNY/VESZTÉS

képzőművészet – animáció – rejtelem: Orosz István előadássorozata a Maladipe Színházban.
Az álló- és mozgóképekkel kísért találkozók egy-egy olyan szokatlan kultúrtörténeti témát vetnek fel, amely mögött különös titkok sejthetők. Szó lesz a megforduló időről és az anamorfózisokról, a melankóliáról és a 34-es számról, hazugságokról és M. C. Escherről, egy francia kastély pincéjéről és félbevágott képekről, a perspektívákról és bolsevik sakkpartikról. (Első alkalommal éppen azokról!) Az előadások minden hónap utolsó keddjén lesznek! Az első előadás két vendége: Haris Laci és Annaida. Kezdés október 30-án este 6-kor a Maladipe Bázison: Budapest, Mikszáth Kálmán tér 2.

56.56

Vagyis az ötvenhatodik ötvenhat. 56 képből álló kiállítás a Duna palotában. Abból a sorozatból kerül be egy képem, amelyet már megmutattam itt a blogon. Én látszom a fotókon, kisgyerekként, nem egész ötévesen. 56 nyarán vagy kora őszén az alföldi Csépán készültek, ahol nagyanyám lakott. Az ötödik, vagy hatodik képen ő is ott van, épp 56 éves, az ölében ülök. Az első négy felvételen egyedül voltam, azokon föl lehetett fedezni a kort, a hátteret, az ötvenhatot; a kisfiú mozdulatain, arckifejezésén átsütő félszeg viselkedés, feszengő engedelmesség valahogy ottmaradt a képeken. Nem tudom, ki volt a fotós, akkoriban nem volt fényképezőgépünk.  Illyés versét illesztettem hozzájuk: Hol zsarnokság van,  / ott zsarnokság van … abban, ahogy a gyermek / idegennek felelget. Az utolsó kép más. Ez nem bírná el, hogy teleírjam piros és fekete betűkkel, mint a többit. Nem is a saját emlékezetemben kutatok, nagymama tekintetébe merülök bele. Kislánya még gyerekként halt meg, az urát (így mondta) hét éve temette el, a fia hamarosan börtönbe kerül ötvenhat szellemi előkészítésének vádjával. A nagyobb család szétszakítva, egyik fele Kárpátalján, a „testvéri” Szovjetunióban, velük még a levélváltás is tilos, a másik fele szétszórva Magyarországon. Édesanyja is megvan még, szinte teljesen vak, fölváltva viselik gondját Pécsen élő húgával. A fényképen megörökített idilli pillanat nem jellemző. Nem emlékszem arra, hogy karosszékben ejtőzött volna. Amikor rágyújtott egy félbetört Nikotex munkásra, akkor is járt a keze. Fejből tudta a Toldit, mind a tizenkét éneket. A haja olyan volt, mint Ingrid Bergmané a Casablancában. (Mindig ott maradok, ha valamelyik csatornán játsszák.) Volt, amikor a család legfőbb bevételét az általa vart ruhák, horgolt terítők, hímzett párnahuzatok jelentették. Ha valami „kézügyesség” szorult belém, az csak tőle származhat.  Kiszámolható: 56+56: Sütő Flóra Ida most lenne száztizenkét éves.