SÁRIKA NÉNI

Karácsonyra az egész osztály tudott olvasni. Volt, aki szótagolva, úgy, hogy az ujjával követte a szöveget és akadtak olyanok is, akik némán olvastak, mint a felnőttek igazolványát ellenőrző rendőrök, úgy hogy nem is látszott rajtuk, hogy olvasnak, láthatatlan vonatokon vándoroltak át a fejükbe a betűk. Az olvasást Sárika néni tanította. Minden mást ő tanított: rajzolást, számolást, írást, éneklést, tornát, de most az olvasásról legyen szó. Szeptemberben azt ígérte, hogy karácsonyra minden gyerek olvas majd. És olvasott. Ottó ütött, talált ötöt. Az iskolát hivatalosan így hívták: Zója utcai általános iskola, de úgy emlegették, hogy az árvaház. Az árvaház 1897-től létezett, először Országos Tanítói Árvaház volt a neve, 1926-tól, az alapító igazgató emlékére Faragó Béla Árvaháznak hívták, majd a nagy fordulattól, 1949 őszétől Faragó Béla Népi Kollégiumnak. 1951-től Állami Ságvári Endre Szakérettségis Kollégium, majd Katona József Gimnázium. 1957-ben a szimmetrikus épület egyik szárnyát megkapták az oroszok, vagyis a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet tisztek gyermekei, a másik oldal újra árvaház lett Országos Nevelőintézet néven, amelyben jutott egy kevés hely a környékbelieknek is. Ők voltak, vagyis mi lettünk a bejárók. Én 1958. szeptember elsejétől. A bentlakóktól abban különböztünk, hogy nem volt egyenruhánk, így rögtön látszott, hogy csak másodrendű polgárai vagyunk az iskolának, a kórusban a hátsó sorokban álltunk. Pedig mennyire vártuk: november hét, április négy, május egy! A színpadnyílás székelykapu volt, a kazettás menyeztet, a festett bútorokat erdélyi motívumok díszítették. Vajon megvannak-e még? És a hatalmas falfestmények? A tulipános ajtók? És Sárika néni? Már akkor ősz haja volt. A féléves bizonyítványt így írta alá: Dr. Várnagy Mihályné. Amikor a szénszünet után újra kezdődött az iskola, különös könyvekkel lepte meg a jól olvasó diákokat. Nehéz, nagy albumok, sok képpel, még több betűvel. Először persze a lányok kaptak könyveket, de április táján már én is hazavihettem egyet. Igaz történetek a magyar szentekről és királyokról. A képekre jól emlékszem, főleg a lovakra és a repülő tányérokra (glóriák). Ha valamelyikünk kiolvasta a könyvét, Sárika néni kikérdezte és újat adott neki. Istenem, mennyi könyve volt!

Bolyongok a világhálón, árverések anyagát böngészem, régi könyvek, katalógusok, levelek. Az egyik tétel: Czigány Lóránt Angliában működött irodalomtörténész levelezése Várnagy Mihály kecskeméti tanárral az 1961-1965 közötti időszakból. 16 db géppel írt, aláírt és datált levél. Az aukció időpontja, 2009. április 27., hétfő, helyszíne: Hotel Mercure Korona, Budapest, Kecskeméti utca 14.  Kikiáltási ár: 8000 Ft, leütési ár: 8000 Ft. Beleolvasok: Tisztelt Várnagy úr, kellemes meglepetésként ért a Petőfi Népe cikke, amelyből értesültem, hogy Ön régi könyveket gyűjt. Mivel magam is szenvedélyesen gyűjtöm a könyveket, (magyar szépirodalmat angolul és angol útikönyveket Keleteurópáról, illetve Magyarországról) kérem ne vegye tolakodásnak, hogy ismeretlenül írok Önnek, hanem csupán annak jeléül, hogy szeretnék valakivel kapcsolatba kerülni Magyarországon, akinek ugyanaz a hobbyja (ahogy az angolok mondják), mint az enyém. Csak az első levél olvasható a weben, de az öt évig tartó levelezés arra utal, hogy sokáig csereberéltek könyveket. Sárika néni férjének nem lehetett egyszerű Angliába könyveket küldeni, pláne onnan könyveket kapni, hiszen akkoriban ott a Zója utcai ünnepélyeken még így énekeltünk – jó hangosan, hogy a szovjet oldalon is hallják: „Bér gyilkos hor dákaz an golu rak, ké szitik új raa há boru kat.”

TÁRLATVEZETÉS

A Cifrapalota hírleveléből: "A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Kecskeméti Képtára nyilvános tárlatvezetésre invitálja önöket. Július 15-én, pénteken délután 4-kor a Cifrapalota földszinti termeiben saját (némileg átrendezett) kiállítását Orosz István mutatja be. A kiállítás egyébként augusztus 7-ig, hétfő kivételével naponta 10–17 óráig látogatható." 
És egy kis útmutató a hezitálóknak: Ibos Éva írása a Revizorban.

VAKSZIMULTÁN

Vesztesz és nyersz, tükörben alszol,

véget nem érő vakszimultán.

Túl minden földrajzatlaszon

ki tartja számon, hogy ki voltál?

Ki tudja, hogy kerülsz ide,

s miféle szállodába zár,

s micsoda vesztegzár alatt,

ki elől rejteget a nyár?

A térítők, a trópusok,

és lombos, lomha, napszúrásos

fellegek döntenek hanyatt

az ólmos hályogszín nyugágyhoz.

Mily kőlapokból és milyen

Körmöket, ajkat és csigát

olvaszt elő e fénytörés,

S mily hajat, minő éjszakát?

S honnan ez az ismerős dallam,

s mért érzed mégis, hogy ma más

e fölpolcozott párnasorra

odakészített zuhanás?

Emlékszik-e itt valaki,

valaki még a szobaszámra,

s a folyosókon bujdosó,

az alvajáró óceánra,

a leeresztett zsalukon,

ahogyan a gyíkok szaladnak,

tudja-e nevét valaki,

e földnyelvnek s e partszakasznak?

S ingek, vállfák közt lesz-e, ki

keresni fogja névjegyed,

egy szám vagy cím után kutat,

hogy értesítést küldjenek.

KIÁLLÍTÁSOK JÚLIUSBAN

Kecskemét, Cifrapalota, önálló kiállítás Arcképek címmel, nyitva augusztus 7-ig. 
Harrtington, College of Design: a Chicagói Nemzetközi Plakátbiennálé anyagának kiállítása július 11 és 29 között.

Acqui Terme, 10. Nemzetközi Metszet Biennálé (Premio Acqui), nyitva július 7-ig.

Miskolc, Miskolci Galéria, Rákóczi ház, 25. Grafikai Triennálé, nyitva szeptember 23-ig.
Lahti, Artmuseum, Nemzetközi Plakátbiennálé, nyitva szeptember 25-ig. 
Peking, Kínai Szépművészeti Múzeum, Kortárs Magyar Művészet című kiállítás ... 

… ehhez az utóbbihoz tartozik egy lábjegyzet is. Nem annyira képzőművészeti, inkább matematikai. A zárt számokról. Magyarul: numerus clausus. A rosszemlékű törvény szerint a magyarországi nemzetiségek és népfajok csak számarányuknak megfelelő mértékben vehettek részt a felsőoktatásban, a közéletben. Brrr. Már majdnem elfelejtettük. Most aztán itt van ez a pekingi kiállítás, és azt számolgatja a média, hány erdélyi van a kiállítók közt. Mennyinek szabadna lenni? Szablyár Eszter a HVG-ben azt írja, „többnyire Erdélyben alkotnak.” Földes András az Indexben meg is számolja: a 33 kiállító közül 8-an valók Erdélybe és egy a Vajdaságba. Ez ugyan csak a szablyári matematika szerint számít többségnek, a numerus clausus értelmében azonban már súrolja a megengedhetőt.  Nos, meg szeretném könnyíteni a számolást. Kecskeméti vagyok ugyan, de ott a Hargita utcában nőttem föl (9-es szám, ráadásul Bihar utca sarok), ezen a jogon ünnepélyesen kijelentem, hogy spirituális értelemben erdélyinek tekintem magamat. Kéretik engem is fölvenni a listákra. A többit, amit erről gondolok, megírtam már itt a blogon, például a 2008. december ötödikei jegyzetben.  
*
...és az "igazi" kiállítások mellett egy virtuális kiállítás: Rézkarcfitness, O. I. a hónap grafikusa

VÖRÖS TERMEKBEN

A kecskeméti Cifrapalotában, ott kiállító elődöm, Munkácsy kolléga miatt festették vörösre a falakat. Augusztus 7-ig, ameddig a kiállítás tart, bizonyára úgy is maradnak.

10. KAFF

Június 15. és 19. közt tizedik alkalommal kerül megrendezésre a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál. A részletes program a fesztivál honlapján olvasható. Nem csak a szokásos kérkedés okán, de mert többen kérték, sőt egyesek talán számítanak is rá, néhány eseményre külön is felhívom a figyelmet.  

A Sakk! című új filmem a versenyprogram részeként június 15-én, szerdán este, a 7:30-kor kezdődő vetítésen megy. Színhely a Kecskeméti Kulturális és Konferencia Központ (leánykori neve: Erdei Ferenc Művelődési Ház) színházterme.

Ugyanott másnap (16-án, csütörtökön) délután 5-kor egy kb. másfélórás retrospektívnak nevezett válogatást mutatnak be régebbi animációimból. A vetítésre kerülő filmeket Annaida válogatta: A sótartó felé (1978), Az idő látképei (2004), Vigyázat lépcső! (1989), Álomfejtő (1980),  Arcok (1998), Ah, Amerika! (1984).

Pénteken (17-én) este 9-kor a Cifrapalotában (hivatalosabban: Kecskeméti Galéria) kiállításom nyílik Arcképek címmel. A megnyitó után, ha lesz érdeklődés, tárlatvezetést is tartok. A kiállítás egyébként egészen augusztus 7-ig nyitva lesz.

Szombaton (18-án délelőtt 11-kor a Kulturális és Konferencia Központ 32-es számú termében A Követ és a fáraó című könyvem bemutatójára kerül sor (a beszélgetést Votisky Zsuzsa, a Tipotex Kiadó igazgatója vezeti).
A fesztivál épületében lesznek kiállítva azok a plakátok, amelyek a KAFF diákpályázatára készültek, köztük természetesen több AMIs hallgató munkája.

KOINCIDENCIÁK (2)

Egyszer már írtam itt az események véletlen, rejtélyesnek tűnő egybeeséséről. Azt hiszem koincidenciák volt a jegyzet címe. Lábjegyzetként oda is beilleszthetném az alábbi történetet, de talán megér egy önálló misét. Persze abban is van valami mágia, miért jut épp most az eszembe. Később majd elmondom,* most viszont jöjjön az, amiről egyre biztosabban érzem, hogy annak idején azért felejtettem ki a többi „koincidencia” közül, mert, mi tagadás, nem a legelőnyösebb oldalamról mutat. Egy könyv eltulajdonításával indul a történet. Egy bizonyos Paolo Santarcangeli labirintusokról szóló könyve valamikor a hetvenes években jelent meg, a nyolcvanas években már beszerezhetetlen volt. Valahol a kezembe került és annyira tetszett, hogy elhatároztam, megszerzem bármi áron. A terv nem is volt túl bonyolult, kikölcsönöztem a budapesti Szabó Ervin Könyvtárból, majd néhány nap múlva írtam egy bűnbánó levelet: sajnos elveszett, az árát, illetve, ha kell, a büntetést is szívesen megfizetem.  Expressz, ajánlva adtam föl a levelet a budakeszi postán, és hazafelé tartva a kezdeti szégyenérzet valami büszkeség félévé oldódott bennem: hej, milyen „ügyesen” intézkedtem, micsoda talpraesett fickó vagyok én. A kapun belépve már szinte hősnek képzeltem magam. Könnyed mozdulattal ürítettem ki a levélszekrényt, hanyagul a hónom alá csaptam az újságot (még azt a boldog kort értük, amelyben reklámnyomtatványok nem színesítették az életünket) és rápillantottam … majd rámeredtem a legelső borítékra. Feladó: Paolo Santarcangeli. Egy pillanat alatt leizzadtam. Micsoda szégyen! Honnan tudta meg, hogy mi szárad a lelkemen? Santarcangeliről eladdig azt sem tudtam, él-e egyáltalán, de az, hogy levelet kapjak tőle, ráadásul magyarul, és ráadásul épp most, az már tényleg csoda. Na persze mindent meg lehet magyarázni. A levél voltaképpen nem is nekem szólt, hanem a feleségemnek, és szó sem volt benne az ellopott könyvről. Nem sokkal azelőtt jelent meg Dóra egyik rajza valahol, Santacangeli kinyomozta a címünket, hogy elkérhesse a rajzot valami publikációhoz illusztráció gyanánt.  Meg is kapta, küldött érte cserébe egy könyvecskét, Michelangelo építészeti rajzairól. Megkeresem a polcon, dedikálva van: „Keresztes Dórának szíves barátsággal, Paolo Santarcangeli, Torino, 1988 március.” Tudom, úgy lenne szép a befejezés, ha másnap bementem volna a pesti könyvtárba a „megtalált” könyvvel, de hát az élet korántsem olyan tökéletes, mint az irodalom. Az „elveszett” könyv, a Labirintus, benne a könyvtári pecséttel, máig itt van valahol a könyvespolcon, de – nomen est omen – nem lelem, sőt lassanként, az elmúlt évtizedek során a könyvespolc maga is nagy, kiismerhetetlen labirintussá változott.  

*Ez is egy mellék koincidencia, hogy tudniillik miért is jutott eszembe a főkoincidencia. Minap a Vörösmarty téren kavargó könyvheti forgatagban valaki megérinti a vállam. Lator László. Képzeljem – panaszolja – azon minutumban ellopták tőle a neki dedikált Követ és fáraót. Ez igazán megtisztelő – viccelődöm. Könyvet lopni, amúgy is bocsánatos, és persze azonnal eszembe jut a Labirintusok könyve. Lehet, hogy mégis van lelkiismeretem? Hallottál-e már Paolo Santarcangeliről – kérdem Latortól, és meggyónom neki a jogilag valószínűleg már elévült gaztettet. Mosolyogva hallgatja. Később, valahol olvasom, hogy Lator fordította Santarcangeli olaszul írt műveinek egy részét, például ezt: A betűk mágiája vagyis Hortulus litterarum. Még jó, hogy megkérdeztem, ismeri-e.