– 1954 júliusában, ki ne emlékezne, július negyedikén este véletlenül futottam össze vele a Blahán, a sajtóháznál, ahol a Népsport szerkesztősége volt. Sokan, legalább ezren voltunk, talán arra számítottunk, hogy a friss újság majd mást ír, azt, hogy nem a nyugatnémetek, hanem a magyarok nyerték meg a vébét. A Totózó előtt gyűlt össze egy csapat hangoskodó, akik a Kinizsit éltették (a Fradit akkor épp Kinizsinek hívták), és Scharenpeck Gusztávot meg Purczeld Ferencet szapulták. Az illetők az előző napon még Sebes Gusztáv és Puskás Öcsi néven a legnagyobb szentek voltak. A fiatalok a Rozmaring presszó felé indultak, de az a festő fiú, a maga édesapja…
– Nem az édesapja, a barátjának az apja – vágott közbe a feleség.
– Szóval a barátjának az apja odajött, hogy szabadság, és hogy megismerem-e. Én a Népstadionból jöttem, ahol a csehszlovák-magyar atlétikai verseny után kihangosították Szepesit, a rádióközvetítést. Azt hiszem, ő is ott volt, ünnepelni gyűlt oda harminc- vagy negyvenezer ember, gondolhatja, hogy nem az atlétikai verseny miatt voltunk annyian, pedig az sem volt semmi, mert Kovács Bütyök megverte Zatopeket, a csehszlovákok csodafutóját…
– Most ne a Zatopekről beszélj, drágám – szólt közbe újra Klára asszony –, a festő érdekli a kisasszonyt, jól mondom, kisasszony?
– Asszony vagyok. Illetve… igen, ő érdekelne – hebegtem zavartan.
– Szóval a Népstadion felől jöttünk mind a ketten, de csak ott találkoztunk, a Blahán, miután megvettük a Népsportot. Nehéz elhinni, de egy órával vagy talán kettővel a meccs lefújása után már jöttek is föl a Sajtóház nyomdájából a gumiszalagon az összestószolt újságok. Vasárnap este kész volt a hétfői lap. Meg se száradt a festék, emlékszem, fekete lett az összes ujjam.
– A festőről beszélj végre, ne az ujjaidról!
– Hát az ő ujja is fekete lett.
– De hogy miről beszélgettetek, azt mondd a kisasszonynak!
– Miről beszélgettünk volna? Mindenki a meccsről beszélt, nehezen értettük egymást, akkora volt a lárma. Meghívna valamire, ajánlotta, én meg, aki idősebb voltam, mondtam, hogy legyünk pertu, de aztán nem tudtunk beülni sehova, beállni se, mert vagy tele voltak a kocsmák, vagy lehúzták a redőnyöket is, mert akkor már kezdték törni a kirakatokat a randalírozók. Égették az újságokat, és egy villamost is felborítottak.
– De Lehel!
– Jó, mondom a festőt. A Varjú nevűt. Tornacipőben volt meg mackófölsőben, mert hiába volt július, elég hűvös volt aznap. Persze, szóba került a páter is. Elmondta, hogy a képek valami raktárba kerültek, nem nagyon hiszi, hogy szükség lesz még rájuk, de nem is bánja, ez már forradalom, kipirult az arca, én meg a fiammal dicsekedtem, aki a „kiküldetésem” alatt született. Nem firtatta a dolgot, pedig úgy éreztem, tudta, hol voltam, sőt talán épp azért jött oda, mert pontosan tudta. A Rosenberg házaspár utcában váltunk el, az OTSB székháza előtt is állt a bál, hozzá hasonló művészkinézetű fiúk hívták, hogy tartson velük a Rádióhoz. Oda én már nem mentem; szégyellem, de nem mertem menni, csak később hallottam, hogy a huligánok összecsaptak az ávéhásokkal, akik a levegőbe lőttek. Utólag visszaemlékezve minden olyan volt, mint két évvel később. Olyan volt, mintha 56 főpróbája lett volna az a nap, csak akkor még a levegőbe lőttek. Hát csak ennyi…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése