KÖNYŰIDET ÉRTEM!

 Petőfi! Könyűidet értem!

… vagy legalábbis érteni vélem. Pontosítok: érteni véltem mostanáig, s nem találtam őket indokolatlannak. Az évfordulóidra költött panaszversek tovább táplálták a könnyek jogát (Óh, vannak koszorúk, keményebbek, mint a deszkák…) a neveddel lelkesítő sorok csupán mélabút plántáltak belém (Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit…), talán némi dacot (Szedd össze csontjaid, barátom…), de inkább vissza-visszatérő kilátástalanságot (valahol mindig temetik, valahol mindig exhumálják…)
Tegnapi élményem azonban túllökött minden kétségen. Tüskehajú Petőfi-forma fiúcska – kisgimnazista, abból a korosztályból, amikor a költőt még inkább Vicseknek szólították barátai – egy rendezvényen, valahol a végeken, a Szeptember végént szavalta. A harmadik szakaszt így:

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűidet értem,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

Elrejtett parafrázis? Megérti-e a hallgatóság? Vagy csak néhány ínyenc szívéig jut el – töprengtem, de zúgó taps fogadta, vagyis a közönség tudta, hogy a ragcsere nem véletlen nyelvbotlás. Bátor aktualizálás. Vajon önállósította magát a kis Vicsek-másolat, vagy közösen ötlötték ki a felkészítő tanárnővel? Köszönet neki is. Hasonló bátor kiállások reményében várom a Petőfi-évet!