HÁBORÚ

Hónapok óta rebesgették, aztán amikor már kezdtünk belefásulni, azt hinni, nem törhet ki háború itt a közvetlen szomszédunkban, ráadásul két testvérnép közt, egyszer csak arra ébredtünk, hogy elkezdődött. (Nem lett volna nehéz megjósolni: február 23. a szovjet Vörös Hadsereg Napja. Utólag könnyű okosnak lenni). Az orosz harckocsik, persze békehozónak nevezve magukat, átlépték a határt. Sokan tudják rólam, apai ágon kárpátaljai gyökereim vannak. Nagyszüleim odavalók, apám ugyan itt született, Csépán, de az első bécsi döntés után visszacsatolt Beregszászban volt gimnazista, ott is érettségizett 1941-ben. Gyerekkoromban még sok rokont tartottunk számon, látogattuk őket, amikor lehetett, ők is bennünket, aztán szép lassan meghalt szinte mindenki. A velemkorú Sütő Pali 2019-ben. Fiát Robit személyesen nem ismerem, de  egy háború elég ok, hogy keresni kezdjem. Nem is nehéz rátalálnom. Tudom, hogy a Sütő nevet ukránul és oroszul így kell írni: Sitev. Hogy miért, arról fogalmam sincs, de biztos vagyok a dolgomban, mert ötödikes koromban, amikor elkezdtünk oroszul tanulni, én címeztem nagymama Etus néninek (sógornőjének) írt leveleit Barkaszóra. Így kellett címezni: Etel Sitev, Barkaszovo, Zakarpackaja Obl. Pontosabban így: Этел Шитев, Баркасово, Закарпатская обл. Azt hiszem, az én nagymamám volt az egyetlen szere a hazában, aki boldog volt, hogy oroszul tanul az unokája. Utcanév, házszám nem kellett a borítékra, mert jó, ha százan laktak Barkaszón, mindenki magyar volt, s a postás mindenkit ismert. Egyszerűbb dolga lett volna, ha magyarul is ott van a címzés, lévén a mindenkibe ő is beletartozott, de az volt a szabály, hogy a címzésnek cirill betűkkel kell íródnia. De vissza Sütő Robihoz, pontosabban Robert Sitevhez, mégpontosabban Роберт Шітєв-hez, akinek az anyukája már ukrán (gyerekkoromban láttam, gyönyörű szőke asszonyka volt), s a fiú is törve tud csak magyarul. A Facebookon sikerült megtalálnom, és egy rövid ügyetlen levélváltás után messengeren beszélgettünk hosszan. Féltem, katonának viszik a negyven körüli fiút, de megnyugtatott, csak a kiképzett, katonaviselt férfiakat hívják be, ő nem az. Olyan sok az önkéntes, mondta, hogy egyelőre nincs is szükség többre, mert sem szállást sem fegyvert nem tudnának adni nekik. Utóbbi alighanem változott, mióta Európából fegyverszállítmányok indulnak Ukrajnába. Egyelőre nem tervezi, hogy menekülnének, de emlékezni fog a hívásomra, ha úgy alakul a helyzet. A Robi által említett sok önkéntes jelentkezése meglepett, alighanem az oroszokat mégjobban meglephette, akik kisebb ellenállásra, gyors győzelemre számítottak. Ha igaz a hír, hogy alakulatuktól elszökött magányosan kóborló orosz katonák százait fogják el az ukránok és adják vissza az értük jelentkező anyukáknak, azt hiszem hosszabb lesz a háború, mint ahogy azt a Kremlben, vagy a gelendzsiki dácsában eltervezték.