از گرافیک تا تصویر متحرک

Na, hová néz az ablakom – kezdhetném amúgy fészbukosan. Igen, a címbetűk formájából már gondolható, hogy Perzsiában múlatom az időt (pontosabban múlattam mostanig), s aki érti is a fárszi szöveget az sejtheti, hogy egy előadás miatt érkeztem Teheránba. A cím annyit tesz: A grafikától a mozgóképig. Az iráni nemzetközi animációs filmfesztiválon kellett tartanom egy PPP előadást – köszönet Dombi Rozinának a kiváló tolmácsolásért – és két filmemet is bemutathattam, A rajzolót és Az idő látképeit. Azért csak ezeket, mert a többiben mindben fölvillan valami olyan (egy ártatlan cici vagy fütyi), ami miatt Iránban nem illik előhozakodni velük. A szigorúbb erkölcsök miatt a fészbuk, a jutub meg az olyan pajkos dolgok, mint az Utisz blog sem működhetnek Iránban (az élelmesebb perzsák azért többnyire megtalálják a módját, hogy mégis működtessék), így csak hazatérve naplózhatok. (Mellékesen jegyzem ide, hogy a pajkos szó esetünkben nem eufémia ám, a régi magyar nyelvben „népnek moslékit”, „ocsmány, bordélyban költ” dolgokat jelentett, s amire én a szó mai könnyed, játékos értelmét vonatkoztatom, arra ők tán a régi jelentést vetítenék.) A fesztiválvetítések, a kötelező találkozók és stúdiólátogatások mellett azért maradt némi idő, sajna nem sok, hogy Teherán nevezetességeit is láthassuk. A Golestan Palotát, amely a Pahlavi-korszak végéig (1979) a koronázási ceremóniák és a formális királyi fogadások helyszíne volt, és persze a palota kertjét (bülbül madárkák); a Nemzeti Múzeumot, ahol az archeológiai részben a világ legrégebbi animációja tündököl (Barkóczi Janka mutatta meg az 5200 éves agyagedény oldalára festett szarvast, ahogy fázisrajzokra bontva ugrálja körül az edényt); a szállodánk (Laleh Hotel – tulipánt jelent) melletti Szőnyegmúzeumot, na és persze a bazárt. Voltunk továbbá a Hasanabad téren (a történelmi városrész szimmetrikus épületekkel körbevett négyzetes terén), vacsoráztunk a Darbandon, a város északi részén, a hegyek tövében egy patakmederbe zárt hangulatos vendéglőfüzért neveznek így, és szétnéztünk Tabiat-hídról (egy autópálya fölött átívelő, két parkot összekötő modern hidat hívnak így, sosem felejtve el megemlíteni, hogy egy fiatal perzsa nő volt, aki tervezte (Leila Araghian, 1983). Utolsó este még Sinai Varga Gizellával, az itt élő magyar festőművésszel is találkoztam, aki 2001-ben a teheráni Honarmandan Galériában kiállítást szervezett a munkáinkból (Keresztes Dóra és Orosz István közös tárlata), a kiállítás létre is jött, de sajnos személyes részvételünk nélkül, mert egy izraeli útlevélpecsét miatt akkor nem kaphattam vízumot, Dóra meg persze szolidaritást vállalt velem. Szóval 18 évet kellett várnom, hogy Teheránra, konkrétan az Elburz 4-5 ezer méteres hófödte hegyláncára nézzen az ablakom. Zárásként idemásolom az előadás Rozina segítségével lefordított utolsó mondatait. Hátha egyszer egy perzsa ismerős is beleolvas az Utisz Blogba. 

چیزهایی هست که می توانم تصور کنم و ترسیم کنم.

چیزهایی هست که می توانم تصور کنم ولی نمی توانم ترسیم کنم.

ولی آیا می توانستم چیزهایی را ترسیم کنم که نمی توانم تصور کنم؟

این من را خیلی کنجکاو می کند.