MÓZES ÉS ÁRON A NEMZETEK HÁZÁBAN

A Magyar-Egyiptomi Baráti Társaság szervezésében november 27-én, hétfőn délután 5-től A követ és a fáraó című könyvemről tartok vetítéssel kísért előadást a Nemzetek Házában (Budapest, Bajza utca 54.) Úgy tervezem, hogy a könyvben emlegetett két festmény közül ezúttal a kevésbé ismert „második képről”, a nyilvánvalóan nem Holbein által festett, ám az ő aláírását viselő Mózes és Áron a fáraó előtt című olajfestményről esik majd több szó, de szeretnék néhány olyan új elemmel is előhozakodni, amelyet a 2011-ben megjelent első kiadás óta derítettem ki. A belépés – ahogy már tudjátok – minden Utisz Blog olvasó számára ingyenes.

A SKORPIÓ TINTATARTÓJA

Itt egy három éves írás, amelyet azért másolok ide, mert hirtelen eszembe jutott, hogy ma van Ady Endre születésnapja. A Skorpiók utolsó napja. Hogy is felejthette el egy első napos Skorpió! Ma lenne 140 éves.

Nagybeteg apámmal, kéziratait rendezgetve bukkantunk rá a Dénes Zsófiáról szóló könyvét tartalmazó mappára. A kézirat mellett talált levelek szerint Szalatnyay József festőművész 1985-ben bízta meg apámat, hogy feleségéről, az akkor éppen száz éves „Zsuka” életéről könyvet írjon. A leginkább Ady Endre menyasszonyaként és Ady-emlékek közreadójaként ismert, de íróként és újságíróként is jelentős személyiség fő műve, „nagyregénye” kétségtelenül az élete volt. A személyes ismeretségen kívül alighanem azért esett apámra, Orosz Lászlóra a választás, mert Vitályos Lászlóval közösen szerkesztett Ady-bibliográfiája óta (MTA, 1972) Ady-szakértőnek számított, s Ady-kutatásai során többször is kapcsolatba került Dénes Zsófiával. A szellemi frissességét utolsó napjaiig megőrző hölgy természetesen segítette a róla szóló könyv munkálatait, 1986 áprilisában el is olvasta a szöveget, megjegyzéseket fűzött hozzá, kiegészítéseket, pontosításokat javasolt, amelyek alapján apám át is dolgozta azt. A honoráriumról szóló nyugta megmaradt, Szalatnyay „Szepi” 1985 és 87 között 35 ezer forintot fizetett apámnak, azzal egészítve ki a tiszteletdíjat, hogy portrét rajzolt a szüleimről, majd a felesége halálát követő napokban fölkereste őket Kecskeméten egy szép, szívet formázó, zöld mázas cserép tintatartóval, amelyet elmondása szerint „Zsuka” testált apámra, s amelyet eredetileg még Ady Endre ajándékozott neki. Hamarosan a harminc évvel fiatalabb férj is megbetegedett, majd meghalt (1994), örökösök, akik a könyv kiadását forszírozhatták vagy finanszírozhatták volna, nem maradtak, de a rendszerváltás sem igazán kedvezett a könyv kiadásának, hiszen az írónőben (aki Gyalog a baloldalon címmel publikálta emlékeit), a kultúrpolitika az előző kommunista rendszer képviselőjét látta.

A 130 oldalas, írógéppel írt kéziratot egy 106 tételből álló képlista követi, a hozzáfűzött megjegyzés szerint ezeknek a képeknek a zöme a kecskeméti múzeum Dénes Zsófia-gyűjteményében van (azért került oda, mert a könyv írása idején apám a múzeum irodalomtörténész munkatársa volt). Hogy egy vállalkozó kedvű könyvkiadó érdeklődését fölkeltsem, megszerkesztettem a könyvborítót, amelyre természetesen az Ady-féle kalamáris fényképét tettem, és idemásolok néhány nevet is, olyan személyekét, akikkel Dénes Zsófia kapcsolatban állt, és akikről természetesen szó esik a könyvben is: Freud és Rilke, Cocteau és D’Annunzio, Károlyi Mihály és Szabó Ervin, Balázs Béla és Móricz Zsigmond, Karinthy Frigyes és Molnár Ferenc, Farkas István és Galimberti Sándor, Jászai Mari és Fedák Sári meg természetesen Léda, Csinszka és Ady.  

VIDEó INSTALLÁCIÓ A MŰCSARNOKBAN

November 22-én, szerdán délután a Műcsarnokban mutatjuk be az Albrecht Dürer rinocérosza című animációs filmünk alapján készített videó installációt. A három projektoros vetítés 5 órakor kezdődik és körülbelül fél óráig tart. A belépés az Utisz Blog olvasóinak ingyenes. Rendezők: Horkay István és Orosz István

LATOR 90.

AZ Utisz Blog is köszönti a 90 éves költőt - néhány 2009-ben készült fényképpel (Nemzeti Színház) és egy friss versikével (noha úgy hírlik, hogy nem internetezik). 

Mondj egy reformátort!

Hát például Luther.

Sört, amit meginnál!

Két korsó: egy liter.

Egy hőst? bikatülköt

Ki virtusból letör,

Mondj végül egy költőt!

Nem is kérdés: Lator.  

JÓSZERENCSÉT!

A köszöntés, tudniillik a jószerencsét!, 10 éve is meglehetősen aktuális volt: a főépület éppen romokban állt, egy huzatos szerelőcsarnokról kellett azt képzelnünk, hogy ilyen egy egyetem. A tágabb környülállás egyébként akkor 10 éve következőket mutatta: Gyurcsány Ferencnek hívták az itthoni főembert, Putyinnak az oroszt és George W Bushnak az amerikait. Egy Sárközy nevű fickót épp francia elnökké választottak. Akkor jelent meg a Harry Potter utolsó kötete, Kimi Räikkönené lett a Forma 1, Charles Simonyi fölrepült a világűrbe, a nyár forró volt, az ősz hűvös, a Bajnokok ligáját a Milán nyerte, a magyar bajnokságot a Debrecen. A soproni csapatot meg kizárták.

Egy plakátkiállítás mindig öröm, különösen, hogy úton-útfélen azt halljuk (terjesztjük?), hogy egy kihalófélben lévő műfajról van szó. Szóval a jószerencse, legalábbis ebben a formában is időszerű. Plakátkiállítás a 10 éves AMI-hoz. Negyvenvalahány plakát. Azt kell kiolvasni belőlük, hogy szerettek az AMI-ba járni a diákok, de legalábbis szerették egymást és szívesen visszajönnek találkozni. Vannak köztük egyszerűek és bonyolultak, színesek és színtelenek, higgadtak és szenvedélyesek, tényszerűek és nosztalgiázók, kézirajzosak és számítógépesek, emblematikusak és illusztratívak, távolságtartók és személyeskedők, meditatívak és vicceskedők … És az alkotók is … Amikor idejöttek az iskolába nagyon különbözők voltak: más-más alkat, karakter, jellem, elképzelés és előképzettség, miegymás, aztán jött az öt év egyetem és végül – nem kis elégtétellel mondom – hogy most is nagyon különbözők. Azok maradtak … vagy azok lettek. Elegánsan úgy is mondhatnám, hogy egyéniségek, de nem mondom, mert még valaki hízelgésnek venné, azt gondolná, hogy udvarolok, ráadásul a kiállítás megnyitó éppen az, tudniillik a hízelgés, a tömjénezés, a dicsőítés, a magasztalás, a hozsannázás műfaja, magunk közt szólva egy nagyon ciki műfaj, és mindenki azt szeretné (na jó, kivéve azokat, akiket éppen dicsőítenek, tömjéneznek, magasztalnak, stb.), hogy legyen már vége, mert egymással szeretnének végre fecsegni a látogatók, az életrevalóbbak el is kezdik,  … egyébként tessék nyugodtan, mintha itt se lennék! (Elhangzott a Soproni Egyetem Alkalmazott Művészeti Intézetének jubileumi plakátkiállításán. A fotókért köszönet Juhász Marcinak.)