H:O:R:K:A:Y

MAGYAR AGYAM, avagy  A KULTÚRA RÚT LUKA … (Horkay István szimmetrikus plakátjairól)

A közhasznú, latinnak nevezett ábécé 26 betűjéből csak 10-nek van tükörszimmetrikus alakja. Ez kábé 38 százalék. Horkay István 12 betűből álló nevében 8 szimmetrikus betű van, vagyis a név kétharmada tükrözhető képlet, a könnyen tipografálható 6 – 6-os szótörésről nem is beszélve. Nomen est ómen – tehát a szimmetria meghatározó szerepéről fogok elmélkedni. Vessünk először egy futó pillantást az alkotóra, elvégre cikkünk célja a bemutatás is. A vizuális művészetekben iskolázatlan szem számára is nyilvánvalóak a két fül közt szabályosan elhelyezkedő gömbölyded fej rekvizitumainak jellegzetességei. A szimmetriatengelyt kijelölő orr, a későbbi duplikációkat finoman előrejelző orrlukakkal, ennek, tudniillik az orrnak határozott függélyességét ellenpontozó horizontálisan (landscape formátumnak aposztrofálja a digitális újvilág) megjelenő száj. Horkay-oldalakat lapozva, Horkay-szájtokon szörfözve a friss ismerős is magától értetődő természetességgel konstatálja, hogy szinte kizárólag szembe néző arcképeken jelenik meg. A jelkép magyarázatokon felnőtt látogató már mondja is a leckét: nyitott, szívesen megmutatkozó, kapcsolatokra kész, extrovertált személyiség. Az imént ígért bemutatás mégsem kerülhető meg, Horkay magyarországi ismertsége ugyanis messze elmarad attól, ami az alkotások alapján megilletné. Képzőművészeti tanulmányait Krakkóban Tadeusz Kantor (igen, a Halott osztállyal híressé vált Kántor) növendékeként, majd a dán királyi akadémián a fametszetkirálynál, Palle Nielsennél végezte. Legfontosabb, vagy legalábbis leghíresebb művei is külföldön készültek, ráadásul nem is őt, inkább Peter Greneway nevét fényezték a kitüntetések, amelyeket ezek a munkák elnyertek. Horkay az angol filmguru látványtervezője volt.

A hetven éves művész szerteágazó pályájának bemutatására aligha vállalkozhatnánk, egy késői korszak, és azon belül is csak egyetlen műfaj, amiről szót kerítünk. A plakátokról lesz szó. Mondhatnánk, hogy egy kicsit azért bonyolítsuk a képletet: a plakátokról és a szimmetriákról. Mindkét dologban van valami rendellenes. Horkay István akkor kezdett el plakátokat csinálni, sőt tette meg a műfajt XXI. századi oeuvre-je főcsapásának, amikor a plakát épp lassú agóniájába kezdett. Új, frissebb médiumok vették át a szerepét. Nem az utcán szerzik be a híreket, s alig hinném, hogy plakátok alapján döntenének jövőjükről az emberek. Szóval van, aki úgy képzelte (e cikk szerzője sem kivétel), hogy nincs is már plakát, valami nosztalgikus szép vágyálom van helyette, plakátszerű képeket fest, rajzol és főleg photoshopol néhány múltszázadból itt maradt néni és bácsi, egymásnak mutogatják őket és könnybe lábadt szemmel idézgetik, amit a főiskolán tanítottak nekik: a XX. század művészete. Csókolom, mondják a gyerekek, ez itt már a huszonegyedik. Aztán jön a mi emberünk és akkora lendülettel újítja meg a szakmát, hogy tátva marad a szájuk. A szánk.

Ez a plakát persze már nem, vagy csak áttételesen nevezhető az „utca művészetének”, önálló kiállításokon, nemzetközi biennálékon és leginkább az internet közösségi oldalain tündököl, és efemer sajátosságai sem a klasszikus plakátok curriculum vitae-je szerint íródnak; a klasszikus „kinyomtatják – fölragasztják – leszaggatják” sorozat helyett Horkay maga tervezi át újra meg újra az opusokat. Vannak plakátjai, amelyek nyolc-tíz verzióban léteznek úgy, hogy kézzel fogható, kiprintelt változatuk talán nincs is, így aztán az értékelést-bírálást feladatul kapó kolléga sem tudhatja melyik tekinthető eredetinek vagy épp véglegesnek.  És valamijük még nincsen ezeknek a plakátoknak: nincsen megrendelőjük.  Nem art direktorok, sztájlisztek és éceszgéberek utasításait követik, igaz nem is várja tőlük senki, hogy egy párt diadalmaskodjék általuk, vagy egy megbízó zsebe degeszre tömődjön. Hogy következésképp az alkotó zsebe sem dagad, azt esetünkben – a függetlenség megváltására gondolva – csak kicsiny rossznak értékeljük.  

Kollázsok, idézetek, újra értelmezett fotó-átíratok, dinamikus képi alá- és mellérendelések, továbbá önállósuló, sajátos rendszerekbe foglalt tipográfia. A Dada és a Posztmodern násza.  A Kurt Schwitterstől kölcsönzött fabetűs idézetet („dada” - kövér Bodonival szedve) facebook-fejléceként választja. A dekonstrukció szabadosságát, a quodlibet anarchiáját hirdető ős-izmus azonban posztmodern regulákat kap, amelyek a plakát tradicionális jellegzetességeiből s persze az alkotó személyes vonzalmaiból fakadnak.  Ezeket a regulák pedig (sejtem én, hogy csak kívülről nézvést azok) szoros kapcsolatban vannak a szimmetriákkal, játékosan megjelenítve, olykor a felmagasztalásig srófolva formai létezésüket, tartalmi megmutatkozásukon azonban évődve, ironizálva, filozófiai hozadékukat jókora idézőjelbe téve. A legszembeszökőbb a plakátok antropomorfizáló hajlama. A tárgyak iparkodása, hogy emberarccá változzanak. Metszet-kivágatok, fotók és valódi tárgyak – zömmel nagyanyáink padlás-univerzumából (ne felejtsük, az a plakát hőskora is!) testté lőnek, hogy megmutassanak egy addigi funkciójuktól merőben különböző diszciplinát. A Lautréamont boncasztalán sorjázó tárgyak üzenete nem túl bonyolult: egy meg egy az három. A szimmetria, különösen, ha a rend és a szabály fogalmával társítjuk összefüggésben áll az ideológiai és a politikai szférával is. Naná: a mindenkori hatalom jelképe a makulátlan szimmetria, akár ötágú csillagként, akár horogkeresztként tündököl. A dölyfös felmutatás mellett a szarkasztikus kétségbevonás meg az ironizáló bölcselkedés egyaránt szimmetrizálva történhet.  És ne csupán a tükörszimmetriát konstatáljuk – mely örök kéz szabta rád … –, de az alkotói kézművességhez kapcsolt kiralitást, a forgási, a csavarodási, a rotálási változatokat is, meg azokat, amelyek a tradicionális geometria szerint ugyan magyarázhatatlanul, mégis közvetítik azt a fenséges misztériumot, amelyet talán jobb híján nevezünk szimmetriának. Minél tovább nézzük, s próbáljuk elemezni a Horkay-féle szimmetria-manifesztációkat, annál biztosabban érezzük, egy filozófus keresett itt magának nyelvet ahhoz, hogy saját koordinátáit bemérje, a való világtól mért távolságát megmutassa. És a plakátban találta meg ezt a nyelvet. Mert az, hogy magáról beszél a Shakespeare-, a Dante-, a Bulgakov-művekhez készített plakátok örvén, az nyilvánvaló; hogy beszél-e a korról is, a huszonegyedik század elejéről, amelyről azt hittük, már nem a plakátok kora leend, az majd az idővel eldől. Az idővel, amely, mint tudjuk szimmetrikus és palindróm: … IN GIRUM IMUS NOCTE ET CONSUMIMUR IGNI.  

(Megjelent a Magyar Iparművészet novemberi számában)