SAKKPARTI-RECENZIÓK

...vagyis a Sakkparti a szigeten című regényről.
Végh Alpár Sándor írása Nagy Októberi Szifilisz címmel a Heti Válasz június 3-i számában jelent meg,  Eszéki Erzsébeté Sakkfigurák kicsiben és nagyban  címmel az "Olvass bele!" szájton, Márton Lászlóé pedig Lenin ellenfele címmel az Élet és Irodalom augusztus 28-i számában.  Ja, és tartozik már egy Wikipédia szócikk is a Sakkpartihoz. Idemásolok néhány mondatot mindegyik írásból.

Bogdanov játszik sötéttel, de azóta tudjuk, hogy azon a képen minden sötét. A múlt, a jelen, de főként az orosz jövő. Idődzsungel ez, és nagy fába vágja fejszéjét, aki szerencsét próbálva beveszi magát a sűrűjébe. Hogy kikeveredjen belőle, Orosz egybegyúrja a tényeket a képzelet kacskaringóival. Módszere bravúros. Az elvtársakat görbe tükrök elé állítja, igenis lássa az olvasó, kik ítéltek elevenek és holtak felett. S bár alig hiszem, hogy szándéka direkt: Orosz István könyve felszabadítja a máig didergő lelkeket. Ehhez talált egy hatásos receptet. Élőképet formál a bolsevikokból, s olyan erős fényt dob rájuk, hogy leolvadnak agyonsminkelt, hamis vonásaik. Előttünk állnak ragyás képpel, pőrén. Orosz István könyvét becsukva József Attila egyik fontos sora jutott eszembe: „Azé az érdem, ki játszhatott.” (Végh) 

Miközben szinte tapintható a feszültség, s érzékelhető, hogy itt valami titok lappang, Orosz István könnyedén, magával ragadó lendülettel és finom humorral írja a villabeli sakkparti háttérkrónikáját. Az elbeszélés rafinált szövedéke megmutatja, hogyan keverték a kártyákat a bemutatott politikusok. Annak a kornak annyi hamisított képét láthattuk, hogy bujkál bennünk a kérdés: vajon kinek, minek hihetünk? Egy idő után krimiként olvastam a történetet, noha műfaját tekintve nem, de valójában nagyon is az. Nemcsak a „többszereplős megfigyelési társasjáték”, hanem a politikusok miatt is, akik között szép számmal akadnak bűnözők. Nagy kár, hogy a gyönyörű kötet csupán 300 példányban látott napvilágot, és csak a kiadójánál vásárolható meg. (Igaz, hogy valamennyi számozott, a szerző által aláírt példány, tehát könyvészeti szempontból is egyedi műtárgy.) Minden­esetre az egyik legizgalmasabb mű, amit az utóbbi egy-két évben olvastam. (Eszéki)

A szoros értelemben vett cselekmény csak annyi, hogy Lenin és Bogdanov sakkozik Gorkijnál. Bogdanov nyer, és emiatt Lenin még inkább meggyűlöli, mint azelőtt. Lenin politikai riválisnak tekinti egykori barátját, aki viszont képtelen tudomásul venni, hogy a bolsevizmus lényegéhez tartozik az embertelenség és a gondolati primitívség. 1917 után visszavonult a politikától, írt és tudományos kutatást végzett. Meghalt – a regényben leírt borzalmas módon – 1928-ban, még a nagy tisztogatások előtt. Azt hihetnénk: egy sakkparti gyenge cselekményváz ahhoz, hogy elbírjon egy egész regényt. Orosznál elbírja. Ő annyi leleménnyel és tudással, olyan ügyes kézzel szövi a lépések közé az elő- és utóidejű eseményeket, összefüggések olyan gazdag hálózatát hozza létre, hogy az így készült korrajz a múlt század első három évtizedéről emlékezetes olvasmánnyá teszi regényét. (Márton) 

A szerző az ismert tényekből kiindulva mesterien keveri a cselekmény dokumentum-valóságát a fantáziával. Az olvasónak komoly problémát okozhatna, ha ezt megpróbálná kibogozni. Szerencsére hamar rájön, hogy a regény is csak játék, miképp a sakk. A humortalan Lenin azonban a meccset véresen komolyan fogta fel, miképp a szovjet utókor is. Ezért a szerző vígan játszik azzal is, mintha kiderítené a valóságnak az idők folyamán való tudatos meghamísítását, cenzurázását, miközben kedvére változtatja meg a tényszerűen tudhatót is. (Wikipédia)
 

Orosz István: Sakkparti a szigeten

Borda antikvárium, Zebegény, 2015
229 oldal, ára 12.000 Ft
A DVD-melléklet Orosz István: Sakk! című animációs filmjét tartalmazza, amely a Kecskemétfilm Kft. stúdiójában készült 2010-ben

A Sakkpartival egy időben, a könyvhétre időzítve jelent meg Spiró György Diavolina című könyve, amelynek szereplői szintén Gorkij, Andrejeva és Lenin. Furcsa, de így van, az utóbbi években, anélkül, hogy tudtunk volna egymásról, ugyanazzal foglalkoztunk, jóllehet a következtetéseink azért igencsak különbözőek. A Spiró kiváló könyvéről  megjelent recenziók közül csak azért teszek ide egyet, hogy példát mutassak a tökéletesen félreértett olvasatra. Krausz kritikája alighanem sok olvasó szemében fölér egy dicsérettel.