ÁSÍT VAGY ÜVÖLT?

Vajon ásít vagy üvölt? Tetszik-e tudni, hogy mit csinál a képen Lenin?

Tíz további kérdés, amelyre megtudja a választ, ha elolvassa a Sakkparti a szigeten című könyvet.

1. Mi köze van a szalonnának a besúgókhoz?

2. Milyen költő volt Sztálin?

3. Mit keresett Rilke Gorkij nyaralójában?

4. Miért kölnizték magukat a terroristák?

5. Körülmetélték-e Vlagyimir Iljicset?

6. Találkozott-e Csontváry az orosz bolsevikokkal?

7. Kit alakított Trockij a My Official Wife című amerikai filmben?  

8. Hogyan szerezte vissza Aljechin a cár vázáját?  

9. Miért lett öngyilkos Friedrich Krupp, az ágyúkirály fia?  

10. Ki volt a másik Lenin?

Aki tudja a válaszokat, az elolvashatja az alábbi jutalomoldalt, aki nem tudja, az rendelje meg a könyvet a következő címen:  info@borda.hu

          

Itt ülünk már jó ideje a sakktábla mintázatú capri teraszon, a szemünk előtt zajlik egy sakkparti, amelyet a tőlünk elvárható legnagyobb odaadással próbálunk követni, illetve részletező pontossággal és minden körülményre kiterjedő figyelemmel igyekszünk leírni, ám egyre bizonytalanabbak vagyunk benne, hogy ez a játszma létezik-e egyáltalán. És vajon ha nem létezik, kinek az agyában született meg mégis? És vajon mikor? Akkor, 1908 tavaszán, vagy éppen most, egy évszázaddal később? Lehet, hogy pont most születik meg, amikor ezt a mondatot a laptopunkba gépeljük, és általa válunk részévé akaratlanul valaminek, egy körmönfont tervnek, amelytől inkább menekülnünk kéne? Lehetséges persze, hogy az összes sakkjátszma, amelyet valaha játszottak, része egy nagy, egyetemes partinak, a partik összességének, egy végtelen játszmakomplexumnak, egy galakticseszkaja igrának. Minden játszma kapcsolatban áll az előzőleg játszottakkal, azok folyományává, kifejtésévé, vagy cáfolatává, visszhangjává, vagy magyarázatává, de legalábbis lábjegyzetévé változik az idők során. Így aztán a mi partink sem más, következmény és előzmény egyszerre, komponens egy szerkezetben, fogaskerék egy nagy játszmában, amelynek talán a létezéséről sem tudunk. A tapasztalás primátusát kikezdő Bogdanovnak persze tetszhetnek az ilyen mondatok – hiszen akár én is írhattam volna, jut eszébe, különösen akkor, ha nem tudatosul benne, hogy már egy ideje az ő bőrére megy a játék –, Lenin meg, akiről már tudjuk, hogy éppen az empíriokriticisták megleckéztetését célzó könyvén dolgozik, joggal dühöng. Miféle idealista hókuszpókuszba csöppent bele akaratán kívül? Nem kellett volna vállalnia a capri utazást, most már biztos benne, nem kellett volna ide jönnie mégse. Úgy érzi, nemcsak a teraszon ejtőző emigránsok ellenségesek, de az elbeszélő sem képviseli mindenáron az elvárható semlegességet. Meggyőződéssel állítjuk, hogy nincs igaza, bár kétségtelenül úgy tűnhet, mintha mi halogatnánk a folytatást. Ha halogatjuk is, talán csak azért, hogy esélyt adjunk neki, lehetőséget, hogy megússza valahogy, hogy kilépjen a partiból, vagy esetleg váratlanul véget érjen az elbeszélés, mielőtt nagyobb baj történik. Persze tudjuk, hogy reménytelen dolog. Egy könyvet befejezni legalább olyan nehéz, mint elkezdeni. Sőt, kezdjük belátni, nehezebb. Akkor legalább lépjen mást Bogdanov, veszítse el a partit. Az lenne a legszerencsésebb. Igazán nem olyan nagy ügy. Bogdanov kétségkívül az egyik legokosabb kommunista, sőt űrutazásos sci-fije révén azt is tudjuk róla, hogy a jövőbe látó képességnek sincs híján, az azonban aligha feltételezhető, hogy az Aljechin-védelem mostani megjátszásának későbbi politikai következményeivel tisztában lenne, vagy akár a legcsekélyebb mértékben sejtené azokat. Pedig ha most nem nyerne, talán nem forszírozná annyira Lenin a politikai revánsot, ha nem zárnák ki a pártból, talán egy ideálisabb forradalom mentén alakulhatna a történelem. Akárhogy is: van némi tétje a dolognak. Vagy lehetne. Vagy lehetett volna. 

Mivel az imént, talán elhamarkodottan, leírtuk a folytatást, bemutattuk, mi jön majd, hogyan követik egymást a lépések a táblán, voltaképp nincs is más dolgunk, a történet önjelölt alakítójából visszasüllyedhetünk azzá, akik valójában vagyunk, vagy lennünk kellene: egyszerű szemlélővé. Krónikássá. Kibiccé. De visszasüllyedhetünk-e tényleg? Nem váltunk-e már magunk is részévé egy megátalkodott tervnek, egy nagyszabású fondorlatnak, ráadásul nem rántottuk-e bele ebbe magát a nyájas olvasót is? Az olvasó gyanakszik, kétkedik, a sakkjátszmában agyafúrt politikát, a politikában rafinált sakklépéseket feltételez, és kezd végre megérezni valamit a krónikás vállára nehezedő felelősségből is. Felmerül benne is, sőt talán már meggyőződésévé is vált, hogy éppen az elbeszélő az, aki minduntalan elodázza Bogdanov lépését, aki folyton más irányokba gombolyítja a történet fonalát, és amikor sakkozónk már nyúlna azért a fránya figuráért, hirtelen másról kezd beszélni. Ő persze, mármint a krónikás, azt hiszi, hogy a dolgát végzi csupán, és azt is a dolgai közé számítja, hogy megpróbáljon a szereplői fejével gondolkodni. Olykor Bogdanovéval, olykor meg Leninével. Márpedig Leninnek még mindig azon jár az esze, honnan a csudából volt annyira ismerős az a huszárugrabugrálós játszmakezdés, amelyet az elbeszélő talán kissé könnyelműen Aljechin-védelemnek nevezett el.