NA, MI LESZ MÁR!?

(nem ma kéne jönnie a világvégének?)

AKADÉMIAI PAPÍRSZELETEK

(Arany János variációk)

Járnak hozzám méltóságok,
Kötik rám a méltóságot:
"Megbocsásson méltóságtok,
Nem érzek rá méltóságot."

Hívnak a méltóság-kötözők mobilon s emileznek,

Megigérik, hogy az ő méltóbb köreikbe bevesznek:

Méltatlan amúgy is, „odaát” egy „éppen ilyennek”,

De ha nem méltánylom, bocsi, ők már semmit se tehetnek. 

*
Vágd le fejét nyakkal, szárnyát és combjait; úgy jő
Sarkantyúja elől, és a két vállperec oldalt;
Most oldalra teszed s mellét elvágod a háttól,
Mellhúsát (ha nagyobb) szépen lemetéled a csontról,
Megtöröd a derekát s elejét nem bántod azontul,
Ámde farát, hosszába, megint háromra metéled;
Mindezt jó késsel, hogy húst, bőrt össze ne nyizbálj!

Nyúlj le a torkán, csusszantsd le karod könyökig vagy
vállig egészen, kásás, langy nyirok és lepedékek
közt tapogasd jól  ki, ahol kezdődik a gyomra,
mélyebbre, ha bírsz még (átnyomakodva a trutymón)
nyúlni barátom, tedd azt, fogj rá, ragadd meg a bélt,
húzd kifelé, de ne rángasd, meglátod olyan lesz
így is, mint hogyha magától fordult volna ki csak.

*

A hazáról egy merész szót
Én is ejték hajdanába'
Mikor annyit is nehéz volt:
Most közömbös lettem s gyáva.

Most!... mikor szabad sajtó van,
És üvölt a pajkos gyermek,
S vénasszony az utc'ajtóban
Nagy-bátran fülébe ordít
A királynak, miniszternek.

A hazáról egy merész szót

hajdanában ő is ejtett,

amelyet, ha nem volt rá mód

szólni nyíltan, versbe rejtett.

Utánoztam, ó be hányszor,

ma már csak egy utat járnék,

elég volt a kamuflázsból

az se baj, ha korszerűtlen,

a harmadik velszi bárdét.

*

Amióta Fekete György vezetői stílusának megváltoztatására, sértő nyilatkozatainak és elhamarkodott intézkedéseinek visszavonására és a tagság demokratikusabb képviseletére felszólító levél aláírói közt nyilvánosságra került a nevem, egyre másra kapom az üzeneteket: na, mikor lépsz végre már ki? Mivel az üzenők közt jó barátaim is vannak, illik mérlegelni a felszólítást, vagy legalább néhány lejegyzett gondolatot megosztani velük.

Nehezen értem, hogy a MMA miközben bőrfejű kidobóemberekkel védi tagjait, és kivezetteti azokat, akik ellenvéleményüket transzparensre írják, ugyanakkor meg sem kísérli elnöke nézeteit magyarázni, árnyalni, védeni, vagy esetleg elnökétől különböző eszméit „kommunikálni”, mondjuk a kilenc „aláíró” véleményéhez hozzászólni, azok álláspontját kiegészíteni, elvetni, vagy urambocsá, melléállni. Legalábbis „hivatalosan” nem történik ilyesmi, informálisan persze zajlik az élet. (Legalábbis azt remélem.)

Úgy tűnik, az önvédelem kézenfekvő lehetőségeit sem használják ki a MMA kommunikátorai, igaz, nem csak gyámoltalansággal, hanem egyfajta lojalitással is magyarázható a csöndjük. Nem terítik ki például azt az aláírt folyamodványt, amelyben az a valaki kéri felvételét, aki most fennen hirdeti, tudtán kívül sorozták be. Nem tudósítanak arról sem, hogy a „kilépők” egy része csak tagsága „felfüggesztését” kérte, hogy addig a „másik oldalon” söprögethesse be az elismeréseket, amíg kifehérül a „fekete akadémia”. Számomra az volt a legmeglepőbb, hogy Fekete folytatásokban közölt ál-naplója ellen sem berzenkedett komolyan senki. Három oka is lehetett a hallgatásnak. 1. az internet világában egyszerűen kideríthetetlen a szerző személye. 2. Fekete lejáratása talán nem is jött rosszul egy csöndben lapuló második vonalnak. 3. Azért nem kezdtek ágálni sokan időben (maga Fekete is csak jókora késéssel), hadd lovalja bele magát a lájkolók, a megosztók, a kommentezők és a csámcsogók hada, hogy valódi naplót olvas, minél tovább húzódik a szappanopera, annál nagyobb lesz a pofára esés a végén, tudniillik akkor, amikor kiderül a csalás. Pofára esésről szó sem volt: meglepő módon igazi irodalmárok is benyalták a dolgot, sőt épp azzal nyugtatták magukat, olyan jó a hamisítvány (egyébként tényleg az), hogy akár igazi is lehetett volna. A következő lépés tehát: mostantól tekintsük valódinak a naplót és passz. Innen aztán elszabadulhat a dolog, bárki bármit leírhat, és egymást tromfolják túl azok, akik úgy hiszik, akkor igazi hősök, ha minél durvább szavakkal képesek becsmérelni a naplóírót a naplótól már függetlenül is. Most már akár posztmodern akciónak is tekinthető a dolog, csak éppen erős gyomor kell hozzá. Természetesen a jelentős alkotók nem szólalnak meg, nyilván méltóságon alulinak tartanák ilyen mélyre süllyedni, de talán van olyan is köztük, aki még nem tett le róla, hogy előbb-utóbb maga is akadémikussá avanzsáljon.

Fekete egy szerencsétlen mondata – Konrád magyarnak látszik – döntötte ki a bilit. Ha a mondat értelmezőinek feltételezése megáll, vagyis ez egy antiszemita megnyilvánulás , akkor az elnök nyilván nem lehet elnök tovább, illetve ha mégsem mond le, akkor az MMA-ból való kilépés nem mérlegelés kérdése, akkor kötelező venni a kalapot. Néhányunknak, akik magyarázatot kértünk, a következőt mondta: Konrád Németországban németül valami Magyarországra nézve dehonesztáló kijelentést tett. (Gyanítom, hogy inkább a magyar kormányra nézve volt bántó a nyilatkozat, de ez most mindegy.) Hiába mondta németül, Németországban jól tudják kicsoda Konrád György, a magyar írót és a magyar gondolkodót látják benne – innen a magyarnak látszik kifejezés – ezért sokkal komolyabban veszik a Magyarországgal kapcsolatos szavait, mintha egy német beszélne. Fekete konklúziója az volt, hogy egy magyarnak külföldön jobban meg kéne válogatni a szavait. Nem tudom, mit mondott Konrád, nem akarom kutatni, indokolt volt-e, hogy Fekete nekimenjen, bizonyára elegánsabb lett volna, ha nem a megszólalás tényét, hanem annak tartalmát bírálja, a lényeg viszont most az, hogy antiszemitizmusról nincs szó (csak egy kétségbeejtően rossz mondatról).  Pontosabban nem is ez a lényeg. Tűvé teszem a sajtót, de sehol sem találom a nyomát Fekete magyarázatának. Kizártnak tartom, hogy ne mondta volna el az újságíróknak (akik legtöbbször éppen erre terelték a szót), százszor is azt, amit nekünk elmondott, de valahogy se balról, se jobbról nem akarták felfogni. Feketének, ha egyáltalán érzékelte, hogy az, ami az újságírók egyik fülén bemegy, az a másikon ki is jön, illett volna legalább Konrádnak elmondania, hogyan értette azt, amit mondott. Végtére is a vád elég súlyos ahhoz, hogy ezt megtegye, arról nem is beszélve, hogy a két akadémia közti beszélő viszony fenntartásához, illetve a kulturális élet megosztottságának mérsékléséhez kellenének ilyen gesztusok; de talán Konrádnak sem kellett volna egyből felülnie mindennek, amit a magyar sajtó ír. Meg amit a német átvesz.

Könnyen lehet, hogy Fekete előbb-utóbb lemond, mert megérti, hogy a személye elleni kampány annyira intenzív, öngerjesztő és irreverzibilis, hogy ha nem tenné, az akadémia létét is veszélybe sodorná. Azt viszont nem gondolom, hogy a lemondását kieszközlő sajtó (az akadémikusokat terrorizáló és a kulturális életet hiszterizáló web-csoportról nem is beszélve) túlságosan büszke lehet majd erre a győzelemre. 

Akadémiai múltam miatt sem dönthetek oly könnyedén, ahogy szeretnék. 2004-ben ügyvezető elnöke voltam az MMA-nak. Azért vállaltam, mert azt képzeltem, hogy tagja lévén mindkét akadémiának, ráadásul a SZIMA akkori ügyvezetőjével, Lator Lászlóval jó személyes kapcsolatban, én teremthetem meg az egyesítést. Hamar rájöttem, hogy sem a SZIMA (amely az akkori balos kormányzat kedvezményezettje volt) sem a Makovecz dirigálta MMA (amely az Országgyűlés által megszavazott apanázst  durcásan visszalökte), nem akarja az összeborulást. Világossá vált, hogy mindkét társaságnak, legalábbis a vezetésének, tökéletesen megfelel ez a megosztottság, mert épp az ellenségre való mutogatás lehetősége ad értelmet a tevékenységüknek, ez legitimálja őket. Sőt a média számára is csak így érdekesek, egymásra acsarkodva. Le is mondtam rögvest. Előbb azonban, az után a bizonyos december 5-i népszavazás után megdupláztam az MMA létszámát. Igen, így történt. Vegyünk föl ugyanannyi határon túl élő művészt, ahányan vagyunk, mondtam, és az akkori elnökség egyhangúan szavazta meg a javaslatomat. Vajon az akkor csatlakozók nem gondolnák-e most cserbenhagyásnak, ha venném a kalapomat? Lehet, hogy már el is felejtették, én azonban még mindig úgy érzem, az akkori „igenemhez” kell hűségesnek lennem, még ha látom is, mennyire átalakult minden.

A jelenlegi helyzetben amúgy sem lehet olyan illúzióm, hogy a kiszállással egy csapásra függetlenné is válhatnék, sőt akár ki is felejtődhetnék a kulturális életből, meg hogy én is elfelejthetném az egész akadémia-cirkuszt, mint egy rossz álmot.  Mivel a „másik” akadémiának is tagja vagyok, és a „rendszerváltónak” nevezett plakátom óta össze szoktak kapcsolni a politikával, sőt, ahogy hallom, várnának most is tőlem valami "konyeces" manifesztációt (fiacskáim, én a Vörös Hadseregnél lejjebb már nem adom!), ezért nincs kétségem felőle, hogy kilépésem után a nevemet rögvest olyan zászlókra tűznék, ahová az égvilágon semmi kedvem föltűzetve lenni, és olyanok is kezdenék veregetni a vállam, akiktől azt a legkevésbé sem venném szívesen. Komolyan gondolom azt, ami néhány éve már itt az Utisz-naplóban is megjelent, hogy a művészet természetéhez ab ovo hozzátartozik az ellenzékiség. A konklúzió ez volt, ez most is: „kultúra = szabadság”. (Zárójelben ideillesztek három dátumot. 1993, 2221 és 2004. 1993-ban lettem tagja a SZIMA-nak, vagyis egy konzervatív kormányzat idején a liberális eszméket valló akadémiának; 2001-ben hívott tagjai közé az MMA, az első Orbán kormány utolsó évében - akkor még liberálisnak számított a Fidesz, nem is kereste a kapcsolatot az MMA-val, amikor viszont három évvel később funkciót vállaltam az MMA-ban, már Gyurcsány Ferencnek hívták a miniszterelnököt - ebből azért nehéz lenne arra következtetni, hogy a kormányzat kegyeit keresve lettem akadémikus. Sőt!!!) Most úgy érzem, akkor vagyok szabadabb és önállóbb, ha nem követem a különös grammatikájú üzenetek utasítását – reméljük, tudja mit kell tenned (vagy tudod mit kell tennie?) –, ezért egyelőre marad, hogy szép karácsonyt és boldogabb újévet kívánjak mindnyájatoknak, aztán majd meglátjuk mi lesz…. 

MÁR MAJDNEM A LOUVRE

December 6-án a párizsi Louvre épületében található Les Arts Décoratifs múzeumban nyílt meg a „posterfortomorrow” plakátverseny legjobb 100 darabjából rendezett kiállítás, ma pedig az emberi jogok világnapján ugyanezt a kiállítást a világ 40 országában egyszerre nyitották meg. A téma a nemek közötti egyenlőség. Magyarországon a soproni AMI Formaterme adott otthont a rendezvénynek.

MIKULÁS

Amikor még fogalmunk sem volt arról, mi is az a computer: színminta számok egy pauszpapíron valamikor a nyolcvanas évek elejéről.

BARTOS ROZÁLIA

Könyvélményekről nem nagyon szoktam itt írni, de ez most legyen kivétel, kinek jutna különben eszébe, hogy elolvassa egy Bartos Rozália nevű hölgy emlékiratait valahonnan az előző századforduló idejéből. Talán akkor sem rohan a boltokba senki, ha kiderül, hogy az illető hölgy két évig  Vajda János költő hitvese volt. Pedig a történet elképesztően izgalmas. Száz bulvárfirkász  se tudna kieszelni olyan képtelenségeket, aminőkkel Rozamunda (így nevezte verseiben Vajda) előáll. Na, jól meg is gyanúsította az irodalomtörténet, hogy hazudik.  De vajon miben? Egy zseniális paradoxon élteti az írást: Bartos Rozália az elragadtatott szerelem hangján ír Vajdáról, csodálatos emberként látva őt, mi olvasók pedig  ugyanezen szavak alapján bomlott elméjű eszelős szörnynek vagyunk csak képesek látni a „Montblanc-embert”. A cselekmény fordulatainak hitelességét, például a brutális csecsemőgyilkosságot  persze aligha ellenőrizhetjük, a részletek, a mellékesnek vélt kicsiségek azonban oly kieszelhetetlenül pontosak, hogy igazolják a történet fontosabb vonásait is. A szürrealizmus „feltalálása” előtt olyat egyszerűen nem lehetett kitalálni, hogy Vajda lakásában mindenütt söröskorsók állnak színültig töltve a hipochonder költő vizeletével, vagy azt, hogy Vajda rendszeresen elviszi feleségét Pest leghíresebb orvosához, Korányi Frigyeshez, megvizsgáltatni, vajon szűz-e még.  A magyar nyelvet kissé ügyetlenül forgató Bartos Rozália (rácvárosi kevercs) emlékiratait Sultz Sándor igazította át (Viszontagságos életem egy költővel), aki egyébként Igézet címmel színdarabot is írt Vajda két szerelméről, Gináról és Rozáliáról.

MÉG MINDIG GYŐR...

Saját kiállítástól nem való meghatódni (egymásétól esetleg), még akkor sem, ha az ember már hazafelé a kocsiban sem képes összeszámlálni, a barokk palotácska hány szobáját töltik meg a képei. Hat? Hét? Nyolc? (Ráadásul az E-palota mellett még ott van Lebó Feri kacsalábon forgó Múzeumháza is a plakátlerakattal. Mondják, hogy onnan ösmerszik meg az ifjú művész, hogy ha kiállításra készül, már ott toporzékol a galériában az előző anyag leszedésénél, az öreg meg onnan, hogy csak a megnyitó végére érkezik meg, s amikor körbevezetik, elégedetten bólogat: hm, ügyes munkák, akár én is csinálhattam volna. Na de ez most tényleg olyan. A fele királyságomat odaadnám érte. Pedig az én kiállításomon van. Grasl Bernadett (kicsit hivatalosabban Grászlibetti), aki a kiállítást rendezte (és aki állítólag néha rákukkant erre a blogra is: köszi!), ugyanis talált a Dürer parafrázisaim mellé egy igazi Dürert. Sőt! Felfedezett egyet. Ha nem volnék egy képzett sznob, hát akkor is elérzékenyülnék (még úgy is, ha tudom, az imént mondatot így kellett volna írni: talált a Dürere mellé egy kiállítást, ez lennék én). A megnyitón a kezembe is adja. A Mérés tankönyvének (ő úgy mondja: Underweysung der Messung) egy különleges példánya. Az oldalak zöme azonos az 1525-ös kiadással, a hiányzókat pedig az egykori tulajdonos, Wilfing Józef megírta és megrajzolta, de úgy ám, hogy nagyítóval kell silabizálni a különbségeket. Eddig a nagyítósoknak hittek, úgy vélték, a teljes könyv másolat, vagy késői kiadás, aztán jött Betti a péhádéjával, és kimutatta, hogy ez bizony az a régi verzió, olyan amit Dürer is a kezében tarthatott, legalábbis legnagyobb részben. Wilfing tanár úr ugyan épp azt a metszetet, a bajszos aktrajzolót felejtette ki (vagy hagyta ki a jóízlés miá'), aminek én az “innen-nézem-onnan nézem” változatait megcsináltam, de hát így még jobban működik Betti szándéka, tudniillik, hogy a könyv és a kiállítás kiegészítik egymást. Átsuhanó röpke: az egyikünk gomb a másikunk kabát. Na és ha gomb … na és ha kabát...? Ráadásul éjjel megjött a hó.

EGY GYŐRI TÖRTÉNET

Kiállítás Győrben, ráadásul kettő is. Az egyik, a nagyobb Dórával közös. Hivatalos megnyitó szónoklat nem lesz, mi fogunk beszélni a munkákról, a sajátjainkról, egymáséiról, meg arról, ami éppen eszünkbe jut. Nekem például, ha Győrben járok, mindig eszembe jut egy történet, a helyszíne, a Káptalandomb, a püspöki palota, ráadásul nincs is messze a mi palotánktól, az Esterházytól, ahol most a képeink lógnak. Az időpont 1945. március vége. Megnézem a weben: március 30. Nagypéntek napja. Két lány vacog egymással szemben a romos padláson, kigombolt ingben. Két hatalmas kést szorítanak egymás szívéhez. Készülhettek a jelenetre, mert a késeket már napokkal előbb elemelték a Püspökvár konyhájáról. Szegedi lányok, testvérek. Egyikük 18 éves, a másik meg éppen húsz. Két hete volt a születésnapja, március tizenötödikén, de valahogy kiment a fejéből. Persze a győriek is elfelejtették felzászlózni a várost, pedig arról biztos eszébe jutott volna. A front elől menekültek, azért épp ide, mert a nevelőanyjuk (azt elfelejtettem mondani, hogy félárvák) valami rokona csúcsember a pápistáknál. Mintha kanonokot mondtak volna, annyi biztos, hogy egy kicsit ütődött szegényke. Bocsánat, de ezek a lányok a legpatetikusabb pillanatokban is képesek a szarkazmusra. Szóval látjuk a két nagykést, a négy cicit ((duplazárójeles kérdés: mi a kedvenc sportod? Nagy Gáspár költő válasza – mellesleg ő nyitotta meg az első győri kiállításainkat – hát a száz női mell!)), tehát a kések, a keblek és tudható a történelem is: perceken belül megérkezik a felszabadító szovjet hadsereg. Ha a padlás felé indulnak, Éva és Mari átdöfi egymás szívét. A pincébe mentek. Innen már közismert a történet, sokan elmondták, sokan megírták. Nekem pedig illik meggyújtanom egy gyertyát boldog Apor Vilmos püspök úr szarkofágja peremén, mert az egyik szegedi lány, az Éva nevű, aki majd március 15-én lesz 88 éves, az én édesanyám volt.   

Keresztes Dóra és Orosz István kiállítása a győri Városi Művészeti Múzeumban, más néven az Esterházy-palotában (Király utca 17.) Megnyitó szombaton (december elsején) délután ötkor. A kiállítás január huszadikáig lesz nyitva. Egy füst alatt a szomszédban, a Múzeumházban (Bécsi kapu tér 4.) Orosz István plakátjaiból is nyílik egy kiállítás.

TÖKÖLIK

Mentőkérdés az érettségin: ki volt a felkelők vezére, aki a tarpai piacon kibontotta Rákóczi zászlaját? Csönd. Az elnök mögül egy jó szándékú tanár hevesen ütögeti a homlokát. A diák felderül: Thököly Imre!

Egymásba érő ünnepségek, az irodalom nagyasszonya minden hivatalos kitüntetést megkap. Aztán valakinek eszébe jut, hogy megkérdezze az ájultan hajbókoló nobilitásoktól: mit ismernek tőle? Van, aki egy könyvcímet tud mondani, akad, aki egyet sem.

Egy mondat a popsztár nyilatkozatából. Akkoriban még csak bontogattam az énekesi vénámat.

Lemond a Műcsarnok igazgatója. Nahát! Este még a híradóban is bemondják. A kísérő képsoron a Nemzeti Galéria épületei látszanak. Lehet, hogy nem tudják, mi az a Műcsarnok?

Akit tudják, huhognak: mi lesz a demokráciával? Úgy tűnik, a már-már vallásos hévvel emlegetett demokrácia nem más, mint a középszer diktatúrája. A politikában is a totalitárius rendszerekre hajaz, korlátozza a szabad akaratot (úgy például, hogy adó gyanánt elveszi az ember pénzét és olyasmire költi, amire ő sosem költené), de a művészetben a demokráciának van egy még pontosabb szinonimája: a giccs. Egyszerű a próba: a legközelebbi választásnál tessenek megkérdezni a szavazókat: Donald kacsa vagy Málevics?

A legfontosabb kulturális nagyberuházások: a Népstadion újjáépítése, új debreceni és új Fradi-pálya, valamint a székesfehérvári stadion rekonstrukciója.

Tiltakoznak a konzervatívok, nem maradhat benn a nemzet alaptantervében a biszex Faludy. Jöjjön helyette Tormay Cécile. Bekerül Cécile, aztán egyszerre kiderül, hogy ő meg leszbi volt.  

Széchenyi rögtön az MTA után megalapította a Nemzeti Kaszinót is. Egyikbe csak a kvalitás, a másikba pedig a társadalmi érdeklődés és a nemzeti elkötelezettség alapján lehetett bekerülni. Valamiért nagyon fontosnak tartotta az első, illetve a második-harmadik szempont elkülönítését. Hallgatom a MMA elnökével készült interjút. Nála a felvételhez mindhárom ismérv egyszerre szükségeltetik. Bizonyára jobban tudja...

Pilinszky Jánosnak egyetlen olyan verse van, amelyik kisbetűvel kezdődik, és amelyikben nem használ központozást. Ez a Jelenések VIII. 7. című 1953-as vers. A Harmadnapon kötetben jelent meg 1959-ben. (És nem a Szálkákban!) A vers zárását idézem: „…nincsen arra mód / kitörni út remény e látomásból!  ((A megfejtésért jutalom jár!))

Felvilágosult uralkodónk II. József 1774-ben megjelentette a Tiltott könyvek jegyzékét, vagyis azoknak a könyveknek a címét, amelyeket tilos elolvasni. 1777-ben a Tiltott könyvek jegyzéke bekerült a Tiltott könyvek jegyzékének új kiadásába, kiderült ugyanis, hogy egyesek épp a nevezetes listáról válogatták olvasmányaikat. Indexre került az index.

Sienában, a Palazzo Pubblico első emeleti tanácstermében a városatyák egy hatalmas freskó alatt üldögéltek. A korai reneszánsz kép az európai művészet első nagy politikai allegóriája, Ambrogio Lorenzetti festménye: A Jó Kormányzás. Ott volt a Rossz Kormányzat képe is, de az valahogy tönkrement. A jó képen az építő, az ipari, a kereskedelmi, a mezőgazdasági tevékenység megjelenítése mellett tanító, olvasó, festő alakokat is látni, sőt a központban egy táncoló, zenélő csoportot. Tíz alakot. A kultúra logotipiáit. A freskó pontos címe: A jó kormányzás allegóriája és hatása a városi és a vidéki életre, bár az ok és okozat összefüggésén lehet morfondírozni. Vajon azért virágzik-e a kultúra, mert jó a kormányzat, vagy attól jó-e a kormányzat, hogy kultúrára épül? Ha Siena vezetői csak önmagukat akarták fényezni, akkor az első magyarázat is megteszi, de ha azért készült a kép, és azért őrizgették hét századon át, hogy a kormányzók felelősségét ébren tartsák vele, akkor a második változat az igaz: jól kormányozni csak a kultúra széles bázisán lehet. Ez faktum, az viszont bizonyára puszta véletlen (ami önáltatásra nem, önvizsgálatra viszont buzdíthat egyeseket), hogy a jó kormányzat ügyében serénykedő sok allegorikus angyalka közt, akiket Lorenzetti a díszterem falára pingált a legelső a Fides (sic!) nevet viseli.  ... tovább is van.

SZEM-FÉNY-VESZTÉS (2)

(Orosz István előadássorozata a Maladype Színházban)

Talán emlékeznek az előző előadás résztvevői, hogy az akkori apropót egy aktuális tárlat adta, New Yorkban, a Metropolitain Múzeumban Faking it címmel a fényképhamisítás klasszikus darabjaiból nyílt kiállítás, és ennek ürügyén a vendég Haris László a fotó és a hazugság kapcsolatát elemezte, én pedig egy rajzfilmem (Sakk!) és egy készülő könyvem (Sakkparti a szigeten) kapcsán egy hírhedt hamisított fényképet (Bogdanov Leninnel sakkozik) mutattam be. A következő előadás is aktuális (épp csak  megnyitott, illetve még javában látható) kiállításokhoz kapcsolódik, a téma pedig a plakát. A kiállítások megint csak távoliak: Isztambulban a múlt héten nyílt plakátkiállításom, Moszkvában és Nagyszombatban a közelmúltban (október 9-én és november 9-én) nyílt meg a plakátbiennálé és a plakáttriennálé, illetve akad egy valódi kuriózum is: egykori tanáromnak, a plakátosok doyenjének Balogh Istvánnak  legelső (!) tárlata is nyitva van még Sopronban az AMI-ban. Természetesen lesz vendégelőadó most is, ráadásul igazi meglepetés, nekem is az, mert ott fogok én is megismerkedni vele: Varga Anna Gizellának hívják, hivatalosan még csak tanulja a plakátos szakmát, de már egy csomó fontos plakátverseny kitüntetése ott lapul a zsebében. Hátha megmutatja! Szóval kedves budapesti plakát-fanok, ha nincs kedvetek lejárni a lábatokat, akkor csak a Maladypébe kell eljönnötök, a Mikszáth térre.
Kezdés november 27-én, kedden este 6-kor a Maladype Bázison: Budapest, Mikszáth Kálmán tér 2.

SZIMPÓZIUM ÉS KIÁLLÍTÁS ISZTAMBULBAN

The Future of Graphic Design  szimpózium és plakátkiállítás az isztambuli Dogus Egyetemen november 22-én. 

Fotók az eseményről 

AMIKOR A PLAKÁT MÉG AZ VOLT, AMI

„Hát persze, hiszen te is a Páter tanítványa voltál!” A soproni egyetem alkalmazott művészeti intézete, az AMI sokfelől összeverődött tanárai egyszer csak egymásra néztek és meglepve állapították meg, hogy ki hosszabb, ki rövidebb ideig Balogh István tanítványának mondhatta magát. A társaság összetétele meglehetősen vegyes volt, poharukban kékfrankos, ászok, vagy szódavíz; és volt, aki a stílusra gondolt, volt, aki a közös vitorlázásra és akadt, aki arra, hogy tőle, a Pátertől leste el, hogyan lehet egy diákkal megszerettetni a szakmát. Nem egy időben, sőt még csak nem is egy iskolában volt a grafikussá érett és tanárként is kollégává avanzsáló soproniak mestere Balogh István. A „Kisképző” és az „Ipar” volt a hivatalos fóruma, de ült a soproni asztalnál olyan is, aki úgy hitte magát tanítványnak, hogy alig találkozott vele: „Azt ugye ti sem gondoljátok, hogy csak úgy lehet mester valakiből, ha kiáll egy katedrára. Miért ne taníthatna úgy is, hogy egyszerűen csak megfog az utcán a plakátjaival?” Való Igaz Balogh István tanár úr az utcán is tanított, hisz eleve oda készültek a munkái.  Egyszer, még abban a században lehetett, amelyről azt mondták, hogy a „plakát évszázada”, szóba került egy Balogh-kiállítás valamelyik galériában. Kiállítás? Ugyan minek az, öregem? Ez a kedvenc megszólítása máig. Egy plakáttervező ne kuncsorogjon tárlatért, számára legyen az utca a galéria. Csakhogy, ha Balogh tanár úr fölött nem is, kedvenc műfaja, a plakát fölött eljárt az idő. Olcsóbb és gyorsabb eszközei lettek az információk továbbításának. A plakát teret, úgy kéne mondani: utcát veszít, és kénytelen behátrálni a kiállítótermek falai közé. A plakát ma már nem a tervezőgrafikusok jutalomjátéka, vagy ha mégis, akkor biennálékon, közös kiállításokon és önálló tárlatokon kényszerül megmutatkozni, és nem a hirdetőoszlopokon. Ha a plakát utcai funkcióit nem is lehet megőrizni, de stiláris jellemzőiről, formai értékeiről kár lenne lemondani. Minden egyetemi előadásnál többet ér, ha a diákok valódi munkákat elemezve fedezhetik föl a plakátos gondolkodásmód mibenlétét, és saját iskolai galériájukban, az AMI-ban igazi Balogh-plakátokat láthatnak, abból a korból, AMIKOR A PLAKÁT MÉG AZ VOLT, AMI.

A kiállítás november 15-én, csütörtökön négykor nyílik. Bármennyire hihetetlen: a 88 éves kiváló, érdemes, Munkácsys, Derkovitsos, Konecsni-díjas, tisztikeresztes, aranyrajzszög-életműdíjas, stb., stb. művész-akadémikusnak ez lesz a legelső önálló kiállítása. A helyszín: Sopron, Deák tér 32. (Egyéb olvasnivalókért és nézegetnivalókért kattints ide!)

PIROS HÉRICSEK

Megint egy koincidencia. Témát kellene találnom egy hollandiai előadáshoz. Ráadásul olyat, ami egyszerre magyar is és holland is. Eszembe jut Bocskay. Grafikus lévén, természetesen nem a politikus-hadvezér Bocskai István, hanem a kalligráfus, betűrajzoló, tipográfus könyvdíszítő Bocskay György (aki egyébként valahogy rokona volt Istvánnak, sőt egy időben azt hitték róla, hogy a hadvezér apukája, mert történetesen az is György volt és a kora is stimmelt). A holland kapcsolat pedig az lenne, hogy a mi Bocskay Györgyünk által eszméletlen gyönyörűséggel (de tényleg!) megírt-megrajzolt betű-mintalapokra, az üresen maradt (hagyott, vagy felejtett) helyekre körülbelül 30 évvel később, már jóval Bocskay halála után, egy Joris Hoefnagel nevű antwerpeni flamand festő szintén nagyon szép csendélet-miniatúrákat festett. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy tudott ennyire "összedolgozni" ez a két ember, akik nem is ismerhették egymást. Annyira megtetszik az ötlet, hogy neki is látok a kutatásnak. Bocskayról majdnem semmit nem találok, Bocskairól viszont annál többet, de mivel egy időben élnek, olykor egymás közelében a Habsburgok udvarában, elkezdek Bocskairól olvasni, hátha kiderül közben valami az én emberemről is. Éjfél után esik ki a könyv a kezemből, már Bocskai végrendeleténél tartok: Én Bocskai István, … nemzetemnek, hazámnak igaz jóakarója, fordítom elmémet a közönséges állapotnak elrendelésére és abból is az én tanácsomat, tetszésemet, igazán és jó lelkiesmérettel (meghagyom) megírom, szeretettel intvén mind az erdélyieket és magyarországi híveinket az egymás közt való szép egyezségre, atyafiúi szeretetre. Az erdélyieket, hogy Magyarországtól, ha más fejedelemség alatt lesznek is, el ne szakadjanak. A magyarországiakat, hogy az erdélyieket el ne taszítsák, tartsák ő atyafiainak és ő véreknek, tagjoknak… Reggel lebotorkálok a konyhába, félálomban meggyújtom a tej alatt a gázt és lenyomom a kenyérpirítót meg a rádió gombját: … Valameddig pedig a magyar korona ott fenn, nálunknál erősebb nemzetségnél a németnél lészen, és a magyar királyság is a németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani, mert nékik javokra, oltalmokra lészen. Ha pedig Isten adná, hogy a magyar korona Magyarországban magyar kézhez kelne egy koronás királyság alá, úgy az erdélyieket is intjük: hogy attól nemhogy elszakadnának, vagy abban ellent tartanának, de sőt segéljék tehetségek szerént és egyenlő értelemből azon korona alá, a régi mód szerént, adják magokat.

Emlékeztetőnek ideteszek egy lapot a Bocskay-Hoefnagel párostól. Idemásolom a lap hátulját is, sőt igazából az előoldalt is a hátoldal miatt mutatom meg. Eszembe jut róla a nemrég eltemetett Pauer Gyula. Az ő agyafúrt trompe-l'oeil munkái, okos illúzió csapdái.  A hetvenes években a kaposvári színházban (a Ruszt-féle Bakhánsnőkben) dolgoztunk együtt. Kár, hogy aztán oly keveset találkoztunk. A képen egyébként két piros Adonis aestivalis, vagyis hérics látszik. Vadvirág, nem éppen sírra való, meg már nem is virít ilyenkor, ráadásul a hérics nem is túl szép szó (legalábbis Szőcs Géza szerint: „Figyeli, milyen baljós hangzású ez a szó: hérics?! Mennyi alattomosság és sunyi vicsorgás van benne, milyen görögös romlottság?! Például Nyikoláj Hérics, rendőrségi besúgó… Nem szeretnék kettesben maradni éjszakára egy hériccsel. – Engem, azt hiszem, valami betegségre vagy szörnyetegre emlékeztet. »Nem érte meg szegény a tavaszt sem. Elvitte a hérics.«” (Esterházy Péter idézte valamelyik Elefántcsonttornyában)), de Gyula talán megbocsájtja, hogy most mégis velük emlékezem.

THERE WAS A BALD MAN ...

A „beteg bárók”, Wilhelm von Plüschow és Wilhelm von Gloeden homoerotikus gyerekfotói alapján, aki nem akarta, az is elképzelhette, mik történtek a barlangban, de úgy látszik sokan akarták elképzelni, mert igencsak megugrott a lap iránti kereslet. Persze még ekkor is el lehetett volna tussolni az ügyet, meg is próbálták, elvégre a leggazdagabb németről, sőt talán egész Európa legelső nagytőkéséről volt szó, a Kanonenkönig fiáról, aki hozta a pénzt számolatlanul, de amikor egy német pártlap, a Vorwärts is rákapott a hírre, már nem volt megállás. Európa a capri barlang eseményein csámcsogott, a Fritz meg szépen, ahogy illik, németes-kötelességtudón öngyilkos lett. Csúnya dolog lehetett, mert még a hozzátartozók sem nézhették meg a hullát. Koporsójánál maga a császár, II. Vilmos tartott szocialistaellenes kirohanásokkal elegyített gyászbeszédet és hosszú ideig fegyveres őrségnek kellett vigyáznia a sírra. Caprin elintézettnek látták a dolgot azzal, hogy a Krupp nevét viselő botanikuskertet átkeresztelték Augustus-parkká, de azzal nem tudtak mit kezdeni, tán nem is akartak, hogy a szigetet továbbra is az ott megtelepedő melegek paradicsomaként emlegették. Néhányukról a mi oroszainknak is tudniuk kellet, leginkább persze a brit diplomatáról Norman Douglas-ről, aki nemrég még a szentpétervári nagykövetség harmadtitkára volt, ahonnan botrányos körülmények közt kellett menekülnie. Állítólag három arisztokrata leányzót vitt egyszerre ágyba, akik közül az egyik teherbe esett, az illető ráadásul a cári családhoz tartozott, szóval ha ép bőrrel akarta megúszni a dolgot, akkor tanácsos volt sürgősen kereket oldania. Író lett, Caprira költözött, vagy ahogy Déli szél című könyvében átkeresztelte, Nepenthére, és többnyire obszcén limerickekkel szórakoztatta a környezetét. Disznóbb szövegeket angol nyelven még nem írtak, állította róluk, bennünket azonban e kétes dicsőségnél is jobban érdekel, hogy vajon Leninnel összefuthatott-e Caprin. Nem találtunk rá adatot, így azt hisszük, hogy híres limerickje (There was a bald man from Simbirsk) minden bizonnyal későbbi, föltehetően csak a pétervári hatalomátvétel után született. Saját fordításban közöljük:

Jött egy úr, azt mondták, szimbirszki.

Félóránál többet nem bírsz ki

vele, mert bekattan,

tör és zúz legottan,

csapkod, ha nincs nő és nincs viszki.

A fenti szöveg a Sakkozók a szigeten című készülő könyvből való, amelyről szó esik majd, sőt talán további részletek is elhangzanak kedd este a Maladipében (lásd az előző jegyzetet!)

SZEM/FÉNY/VESZTÉS

képzőművészet – animáció – rejtelem: Orosz István előadássorozata a Maladipe Színházban.
Az álló- és mozgóképekkel kísért találkozók egy-egy olyan szokatlan kultúrtörténeti témát vetnek fel, amely mögött különös titkok sejthetők. Szó lesz a megforduló időről és az anamorfózisokról, a melankóliáról és a 34-es számról, hazugságokról és M. C. Escherről, egy francia kastély pincéjéről és félbevágott képekről, a perspektívákról és bolsevik sakkpartikról. (Első alkalommal éppen azokról!) Az előadások minden hónap utolsó keddjén lesznek! Az első előadás két vendége: Haris Laci és Annaida. Kezdés október 30-án este 6-kor a Maladipe Bázison: Budapest, Mikszáth Kálmán tér 2.

56.56

Vagyis az ötvenhatodik ötvenhat. 56 képből álló kiállítás a Duna palotában. Abból a sorozatból kerül be egy képem, amelyet már megmutattam itt a blogon. Én látszom a fotókon, kisgyerekként, nem egész ötévesen. 56 nyarán vagy kora őszén az alföldi Csépán készültek, ahol nagyanyám lakott. Az ötödik, vagy hatodik képen ő is ott van, épp 56 éves, az ölében ülök. Az első négy felvételen egyedül voltam, azokon föl lehetett fedezni a kort, a hátteret, az ötvenhatot; a kisfiú mozdulatain, arckifejezésén átsütő félszeg viselkedés, feszengő engedelmesség valahogy ottmaradt a képeken. Nem tudom, ki volt a fotós, akkoriban nem volt fényképezőgépünk.  Illyés versét illesztettem hozzájuk: Hol zsarnokság van,  / ott zsarnokság van … abban, ahogy a gyermek / idegennek felelget. Az utolsó kép más. Ez nem bírná el, hogy teleírjam piros és fekete betűkkel, mint a többit. Nem is a saját emlékezetemben kutatok, nagymama tekintetébe merülök bele. Kislánya még gyerekként halt meg, az urát (így mondta) hét éve temette el, a fia hamarosan börtönbe kerül ötvenhat szellemi előkészítésének vádjával. A nagyobb család szétszakítva, egyik fele Kárpátalján, a „testvéri” Szovjetunióban, velük még a levélváltás is tilos, a másik fele szétszórva Magyarországon. Édesanyja is megvan még, szinte teljesen vak, fölváltva viselik gondját Pécsen élő húgával. A fényképen megörökített idilli pillanat nem jellemző. Nem emlékszem arra, hogy karosszékben ejtőzött volna. Amikor rágyújtott egy félbetört Nikotex munkásra, akkor is járt a keze. Fejből tudta a Toldit, mind a tizenkét éneket. A haja olyan volt, mint Ingrid Bergmané a Casablancában. (Mindig ott maradok, ha valamelyik csatornán játsszák.) Volt, amikor a család legfőbb bevételét az általa vart ruhák, horgolt terítők, hímzett párnahuzatok jelentették. Ha valami „kézügyesség” szorult belém, az csak tőle származhat.  Kiszámolható: 56+56: Sütő Flóra Ida most lenne száztizenkét éves.