NAGYPÉNTEKI NAGYKÖVETEK

 

Továbbiak ide kattintva olvashatók: https://www.evangelikus.hu/hireink/kultura/kovetek-nagypentek-kuszoben?highlight=WyJvcm9zeiBpc3R2XHUwMGUxbiJd

DOLMEN - A VILÁG VÉGÉN

 

Boldogan másolom ide ezt a fényképet, Jeffrey Price barátom április elsején írt facebook-posztját, s a hozzá tartozó szöveget is: "This is one of the only photos of Edward’s Dolmen, an extraordinary object of unknown origin found in a remote pasture in Cornwall in 1921. News of its discovery sent shockwaves around the world, and geologists rushed to the site, which was believed to predate Stonehenge. A sample was taken for study, but the chipping of the stone caused the monolith to crumble to dust in front of the shocked onlookers. Fortunately, the sample, which has since been lost, was recorded in a 1922 woodcut by Dutch artist M. Cornelis Escher, who was there accompanying his half-brother Beer, a renown expert on crystals. Today the illustration ‘Crystal’ can be found only in a rare Dutch book titled ‘Flor de Pascua,’ which may be translated as ‘Found in a Pasture." (Hevenyészett magyarításban: Ez az egyetlen fotó Edward Dolmenjéről, a rendkívüli, ismeretlen eredetű objektumról, amelyet 1921-ben egy távoli cornwalli legelőn találtak. Felfedezésének híre sokkhullámokat kavart szerte a világon, és geológusok siettek a helyszínre, mert azt hitték róla, hogy a Stonehenge-nél is korábbi. Vizsgálat céljából mintát próbáltak venni róla, de a kő a kalapácsütések hatására porrá omlott a döbbent bámészkodók előtt. Szerencsére a megsemmisült dolment M. Cornelis Escher holland művész, aki féltestvérével, Beerrel, a kristályok neves szakértőjével járt a helyszínen, egy 1922-es fametszetén megörökítette. Ma a „Crystal” illusztráció csak a „Flor de Pascua” című, ritka holland könyvben található meg, amelyet „legelőn találtak”-nak lehet fordítani.) 

A zseniális lelet eszembe juttatta egy régi rajzomat, és a hozzá tartozó Wehner Tibor esszét. A rajzot ide másolom, Tibor írása pedig ide kattintva olvasható el. 

 

AKADÉMIAI FONTOSKODÁS

A Magyar Tudományos Akadémia épületében rendezett zárt körű kamarakiállításom némi irodalmi fontoskodással is súlyosbított nyilvános finiszsázsára március 14-én volt. Harmati Borival beszélgettünk álnéven rajzolt és írt munkáimról: Utisz, Grimm Vince, Hazafi Bátor, Rév Júlia, Jean de Dinteville.... (Köszönet a fényképekért Katona Mártának és Orosz Andinak.)

1ST-ONE

Bányai Istvánról az Országútban

 

... és ide kattintva megnézhető újra a HAMM. és itt az Oxygen.
Az Iparművészeti Főiskolára járt, építész akart lenni, aztán mégis grafikusként diplomázott. Állítólag, a Beatles-filmet, a Sárga tengeralattjárót látva határozott így. Grafikus és filmanimátor. Könnyű kézzel illusztrált könyvek, emlékezetes lemezborítók, remek filmplakátok rajzolása közben 1977-ben a Pannóniában készítette el a Hammot, Ferreri Nagy Zabálásának filozofikus rajzfilm parafrázisát. A következő animációs munka szinte magától adódott, 1980-ban a René Laloux rendezte, ma már kultuszfilmként emlegetett játékfilm, Az idő urai egyik háttértervezője lett, amelyben a francia sztárgrafikus a Moebius művésznéven ismert Jean Giraud által kiválasztott stábban dolgozhatott. Az Angersben készülő munka végeztével egy évig Franciaországban maradt, majd az USA-ba emigrált. Újságokat, magazinokat, könyveket illusztrált. A legnevesebb amerikai rajzolók közt tartották számon. Internetoldalán öntudatosan (meg hogy a nevének kiejtésével járó permanens problémát feloldja) így mutatkozott be: „1st-one”, Tisztára amerikai lett, mondogatták róla az itthoni pályatársak, akik a rajzok frissességére gondoltak, amelyek oly fölényes iróniával integrálták a pop artot, Disneyt, a Push-pin és a New Yorker stílusát. Mennyire európai maradt, gondolták róla odakint, és megérezték az intellektus mindenen átütő jelenlétét. „Sophisticated” – mondogatták róla, s talán olyanok is akadtak, akik nem a középső dupla oldalon nyitották ki a Playboyt, hanem ott, ahol a Bányai-rajzok szoktak lenni. Egy interjúban így jellemezte magát: „A századfordulós bécsi retró amerikai popzenével kombinálva, némi európai abszurditással megspékelve, s rajzfilmes palettán föltálalva.” Igen, a rajzfilmhez sosem sem lett hűtlen. Jean-Michel Jarre Oxygene című videoklipje a rajzanimáció digitális megújulását jelentette, de a világhírt meghozó két könyv a Zoom és a Re-zoom is a filmes gondolkodás terméke. Egyetlen szó sincs a „Zoomokban”, ám ez korántsem jelenti azt, hogy ne lehetne olvasni őket. Bizony lehet, történetük is van, sőt leginkább filozófiájuk. Leegyszerűsítve úgy fordíthatnánk le az alapkérdést: van-e a világnak eleje és vége? S ha igen, a térben vagy az időben keressük? Bányai látszólag minden irányt nyitva hagyott: az első kötetet a kozmikussá táguló tér képével zárta, a másodikat egy óra számlapján kezdte el. Könnyed képi utalások, ironikus célzások, játékos idézetek terelgetik a képzeletet, s ejtenek zavarba, a valót látjuk-e vagy annak mását. S ha illúzióval van dolgunk, melyik hatványán billegünk? A kép képének a képét látjuk, vagy már egy következő lépcsőfokra hágtunk? Ahogy lecövekelünk az egyik megoldás mellett, máris érezzük, hogy rosszul döntöttünk. Lapoznunk kell tovább – vagy éppen vissza. Meglepő sajátossága mindkét könyvnek – persze ha a gondolataink hálóján egyre gyakrabban fönnakadó relativitás szóra ügyelünk, nem is olyan meglepő sajátosság ez –, hogy tudniillik fordítva is „olvashatók”. A könyvek megkérdőjelezik Albert Einstein híres bon-mot-ját „Az időnek egyetlen oka van, minden nem történhet egyszerre.” Bányai eljátszik a gondolattal: „Miért ne történhetne…?” Hogy Einstein mit válaszolna, nem tudhatjuk, de egyfajta felelet, hogy a legrangosabb tudományos folyóirat, a Scientific American szerkesztői föltették a Zoomokat arra a listára, amelyen olvasóiknak a tudományok legfőbb újdonságait szokták ajánlani. Igen, a tudományokét és nem művészetekét.
 
 
 

MATHEMATIK VOM ANSCHAULICHEN ZUM ABSTRAKTEN

Ez a címe a müncheni Deutsches Museum új kiállításának. Ma érkezett meg a katalógus. Inkább könyv, legalább három kiló. Az alábbi képeket böngészve úgy tűnik, fölkerültem a térképre.  

A KÉP ÉS A HÁTULJA

Avagy a fikció és a valóság          
Inkább fordítva kezdem: a valósággal. Egy valódi fényképpel, amelyet néhány napja találtam egy fiók mélyén. Anyám látszik rajta bekötött fejjel, télikabátban, meg én abban a simlis fülessapkában, amelynek ellenzőjét fehér viaszkos vászon csík, úgynevezett koptató peremezte. A csík ugyan csak alig látszik a gyerektenyérnél is kisebb fotón, de pontosan emlékszem a sapkára, ami elég furcsa, mert a felvétel 1957-ben készült, amikor 6 éves voltam. Noha fekete-fehér fotóról van szó, azt is tudom, hogy a sapka sötétkék volt. Az, hogy ’57-es a kép, a hátoldaláról derül ki, a fölső bal sarokban ott a dátum, 1957. XI., vagyis november. Apám írását több száz oldalnyi kézzel vezetett napló végigböngészése után könnyű felismerem. A fénykép hátoldalán ott az ő neve is – Orosz László –, de az már anyám betűivel. Az ő átszoktatott balkezes kézírását sem nehéz felismerni: A név alá valaki egy számot írt: 55, egy másik számot pedig talán valaki más odapecsételt: 240. Ahhoz, hogy a hátoldali adminisztráció értelmet nyerjen, apám egykorú memoárjának címe segíthet: Le mie prigioni, azaz: Börtöneim. Igen, ebben az időben a kecskeméti börtönben múlatta az időt. A novemberi dátum azt sejteti, hogy az 1957 karácsonyán engedélyezett „hozzátartozói beadás” része lehetett a fényképünk.  

És most jöjjön a fikció, vagy legalábbis, amit annak képzeltem. Egy börtönbe beadott fénykép ugyanis néhány éve írt Páternoszter című regényemben is előkerült, akkor írtam róla, amikor a fentebb bemutatott fotót még nem is ismertem. A következő mondatokat könyvem főszereplőjének egykori kedvese mondja.
Egyszer egy férfi megszólított az utcán, azt mondta, Lilla, vagy inkább kérdezte, hogy Lilla vagyok-e. Az vagyok, mondtam, és visszakérdeztem, hogy ismerjük-e egymást. Csak én ismerem önt, mondta. Látott május elsejéken, augusztus huszadikákon és karácsonykor is. Elmondta, hogy ezeken a napokon osztották ki a letétből a családi fényképeket, hogy a rabok egy napig nézhessék. Egy cellában volt Sándorral, akinek csak egy fotója volt, az, amin én voltam. Az ismeretlennek, aki az Oskola és a Somogyi utca sarkán leszólított, nem volt egy se, hát néha megkapta a Sándorét egy félórára.
– Vagyis önt.
– Engem. Kölcsönbe.   
– Mást nem mondott?
– Nem tudta, mi lett Sándorral, mert ő kiszabadult, vagy elkerült egy másik börtönbe, már nem emlékszem, mert annyira meg voltam zavarodva. Nem mertem hinni neki, nem tudhattam, hogy tényleg együtt voltak-e, vagy csak egy spicli akar rám akaszkodni. Mondta, hogy találkozzunk másnap, megígértem, de nem mentem oda a Hágiba. Féltem. Még a környékét is kerültem hónapokig.
– Később sem találkoztak?
– Nem. Lehet, hogy mégse rendőr volt, mert ha rendőr, akkor újra megtalált volna. De ki tudhatta ezt akkor.  

QUI NESCIT ORARE...