HULLÁMOK

Vagy legyen inkább ez: költészettani projekt. Mert hogy a versírás és a hullámzás…., de előbb arról, hogy a workshop után eljöttem újra San Pancóba. Praktikusan azért mert Oswaldo nem talált olcsó járatot, amivel azonnal hazaindulhattam volna, de hadd írjam inkább azt, azért vagyok itt, hogy a verslábak, a sorok, a strófák ritmusát összevethessem a valósággal. Mert azt képzelem, hogy az első versek tengerparton születtek, igen, hogy a hullámzás inspirálta Homéroszékat. Tavaly már jártam itt, írtam is San Panchóról (hivatalosan San Francisco), most csak néhány apróság, a napló miatt: Guadalajarából a Primera Plus autóbuszával kb. négy óra La Penitáig (Puerto Vallartai járat), onnan taxival még kb. fél. A szállás neve Cuartos Hilda, három perc az óceántól, amit nem is kell keresni, szívja magához az embert. Esti Kornél jut eszembe, ahogy megütődik a partra állított táblán: Tenger. Ez aztán nem téveszthető össze semmivel, se köpőládával, se gőzmosodával. 
Ahogy megérkezem, úszom egy nagyot, jól teszem, mert másnapra úgy megnőnek a hullámok, hogy képtelenség átjutni rajtuk. A part menti száz-kétszáz méter lenne csak nehéz, kint már elboldogulnék, de a több emeletnyi robogó fal folyton visszalök, olykor a homokba döngöl. A szörfösök és a nyaralók (na jó, november van, de minek hívjam őket) komolyan vehették a „no sugerido” táblát (nem javasolt), és eltűntek a partról. Egyedül küzdök a két-három kilométernyi fövenyen, amelyet északon és délen egy-egy sziklatömb zár le, de legalább nem kell szégyellnem a pofonokat. Én vagyok csak és a pelikánok. Többnyire ötös-hatos csapatban siklanak el a hullámok fölött, súrolva szinte a habzó tarajt, olykor ki-kikapva valami apró halat a fehéren sistergő elemből. Öt Balaton-átúszás után nem hittem, hogy így kifog rajtam a víz. A homokra kifutó áradatnak visszafelé is erős sodra van, abban sem könnyű megállni. Begörbített lábujjakkal kapaszkodom a fövenybe és persze hullámológiai tapasztalataimba, amit most meg is próbálok leírni. 
A sekély vízbe érve az amúgy meglehetősen hosszú és elég jól kiszámítható óceán-hullámok lefékeződnek és egymásra tolulnak, a hullámhosszuk megrövidül, a magasságuk viszont megnő. A hullám egyre kisebb alapja egyre kevésbé képes megtartani az egyre magasabbá növő testet, labilissá válik s a csúcsán megjelenik a fodros, fehér hullámtaraj, amit, hogy látványosabb legyen, porlasztani kezd a szél. A jól ismert szinusz görbe elvész, a hullám teteje előregörbül, az alja pedig hátramarad, pár másodpercig ágaskodó spirálra emlékeztet a keresztmetszet (talán a Fibonaccival is elő lehetne hozakodni), ezek a legszebb pillanatok, a legfenségesebbek (Kant: a matematikai fenséges és a dinamikai fenséges násza), majd előre roskad, belerogy az előtte örvénylő vízbe és tajtékos tömeggé zuhan össze az egész. Hogy ez az imént még hullámnak nevezett habzó, rohanó zagyvalék szét tud-e terülni a fövenyen, az az előző hullám épp visszaáramló maradékától függ. Van, amikor a leghatalmasabb hullám-uralkodók alig-alig futják ki magukat, szánalmasan ellaposodva agonizálnak a homokon, máskor meg egy-egy hullám-baka rekordot dönt újabb határcsíkot rajzolván a fövenyre. Alighanem a visszaáramlás okozza azt a különösséget is, hogy az óceán nem vízszintes. Jól láthatóan görbe. A part és a nagyvíz közt van vagy száz méter homorulat, ami igazán akkor látszik, ha mégis beúszik az ember, ha bent tempózik a nyugodtabb vizeken, akkor ugyanis egy magasságba kerül a parti vendéglőkkel, a nyugágysorokkal, a pálmafákkal, amelyek úgy négy-öt méterrel fölötte vannak annak a szintnek, ahol korábban a vízbe lépett. A visszaáramlás egyébként elég alattomos dolog. Első nap, amikor még csendes volt a Csendes-óceán, jó mélyre be tudtam úszni, és széttárt karokkal hanyatt dőltem a himbáló végtelenben (a sós vízben ez oly kényelmesen megtehető, hogy szinte mozdulni sem kell, fenntart úgy is). Becsuktam a szemem, hagytam, ringasson, aztán amikor felocsúdtam, már alig láttam San Panchót. Hiába haladnak a hullámok oly látványosan a part felé, a láthatatlan áramlás épp az ellenkező irányba viszi az embert. 
Amiről írni kéne még, az a hullámzás hangja, bár alighanem ezt a legnehezebb visszaadni. Valami tompa morajlásba, zúgó, fortyogó, monotóniába omlik bele az előreroskadó hullámhegyek távoli mennydörgést idéző csattanása nagyjából hat mértékeként az időnek (hexa meter). Óriás lélegzetvételek. Ez a szabályosan ismétlődő, de mégis nagyon szabad ritmus a tenger verse. Az óceán skandálása. Hullámtaraj daktilusok fönt és alant örvénylő spondeusok. Ja és ez így megy uszkve négy milliárd éve.

És most Teiresziász, te következhetsz, jöjj, üzenj az alvilágból:

... végy egy jó faragott evezőt válladra, bolyongjál,

míg olyanokhoz nem jutsz, kik tengert sose láttak,
s ételüket sem eszik megsózva tengeri sóval:

...

ÉN NEM VAGYOK MAGYAR?

X beszól, Y lecsesz, Z kioktat. Milyen mán, hogy a francia zászló színei vannak a fészbukos arcom fölött! Magyar az ilyen, vagy mi? Mondanám, de hát az ilyen lájk – ellenlájk világ nem az érvelések terepe, hogy ha történetesen Budapestet érné hasonló tragédia, és egy francia fejezné ki ily módon az együttérzését, hát nekem bizony az nem esne rosszul. Sőt! Attól, hogy 24 órán keresztül nyilvánosan úgy teszek, mintha Párizs citoyenje lennék, semmivel sem vagyok kevésbé a hazámé, ráadásul nem is hisz rólam józanul senki ilyesmit. Olyan személyes ügyekkel, hogy barátaim laknak ott, hogy két önálló és több csoportos kiállítás köt hozzá, hogy első regényem két franciáról szólt, és hogy az első nagy vasfüggöny mögüli kiszabadulásom színhelye éppen Párizs volt, nem akarok előhozakodni. Azzal annál inkább, hogy mennyire összefonódott Párizs és a magyar kultúra: nem csak „elszállt kozmopolitaként”, hanem mélymagyarként is lehet aggódni érte. Ott ért költővé Ady, Illyés, Radnóti, ott lett nagy festő Munkácsy, Rippl-Rónai, Kassák, vagy mondjam-e Lisztet, Köstlert, József Attilát? De hát őket nem is kell sorolni, annyira köztudottak. Ha valaki az ötösre hajt, azt is illik ismernie, hogy onnan, Párizsból tért haza valamikor a 12. század vége felé Anonymus, III. Béla király névtelen jegyzője, aki magát P-ként, P mesterként aposztrofálta (vajon miért épp P a „dictus magister”), hogy megírja a Gesta Hungarorumot, benne honfoglalásunk legrészletesebb történetét. Mentő kérdés, hol fogadták be első nagy újkori politikai menekültünket? Természetesen Párizsban, és ki volt ő? Rákóczi Ferenc. Szóval kedves X, Y, Z, vigyázó szemetek… ja, hogy Trianon, hát ahhoz bizony elég kacifántos okfejtés kéne, hogy az egész Trianon cuccot Párizs nyakába varrjuk, ízléstelenebbet pedig képzelni is nehéz, mint ünneplendő ellencsapásként tekinteni a terrortámadásra. Az európai kultúra hármas dobogóján Athén és Róma mellett ott áll Párizs, és ha csak újkori szerepét nézzük, bizony fölöttük áll. Miközben dohogva próbálom kioktatni a kioktatókat (úgy kezdődik, hogy visszaütök?), izgatottan követem a magyar-norvég focimeccset. Sőt igazából azt követem (én nem vagyok magyar!?), az ellen kioktatás csak vékony mellékszál. Tévén persze nem lehet, 15 ezer kilométerre vagyok hazulról, marad az Index online közvetítése, „néztek” már így meccset, őrjítően izgalmas, 3 percenként jön egy mondat, ilyesmi: Johansen külsővel tekeri be, aztán az ember lerágja az összes körmét a következő hírig: Király kiütötte. (Szürke mackóalsót minden fb profilra!) Mindegy, ez legyen az én bajom; állítólag 1986-ban jutott ki a válogatott utoljára nemzetközi tornára, ráadásul épp ide, Mexikóba, ahol most pezsgő helyett kinyittatok egy hatalmas kókuszdiót. Leírom a ceremóniát, hátha zsinórban jönnek a győzelmek, oszt tudjátok véreim, nap-lelkűek és köd-evők, ha erre jártok, hogyan ünnepeljetek. A kókuszdiót az utcán árulják, egy teherautó platóján áthajolva kell rábökni a focilabda méretű golyóra. Ekkor az egyik mesztic (ketten vannak) meglenget egy jókora macsétát és úgy metsz le labdáról egy apró szeletet, hogy egy pici lyuk nyíljon rajta, akkorka csak, amin egy szívószál bedugható. A kezembe nyomja, a másik elveszi a pénzt (25 peso) és figyelmeztet, jöjjek vissza, ha kiszürcsöltem a tejet. Teszek egy kört, küldök Tarjánnak egy gratulációt (egy hónapja megjósolta, hogy simán továbbjutunk) és visszamegyek az üres kókusszal. Most a másik, a sötétebb bőrű lendül akcióba: két hatalmas suhintással (mint Tót az őrnagyot) négyfelé hasítja a diót, majd a szeletekből egy élesre fent kanálszerű célszerszámmal kimetszi a fehér bélést. Apró darabokra vagdalja, aztán csak kicsit maszatos kezével begyömöszöli mindet egy nejlonzacskóba. Két citromot is belefacsar (szerencsére a chilit időben kivédem) majd mosolyogva nyújtja át. Mondom neki, legyőztük a norvégokat. Nagyon örül, aztán megkérdezi, merre van Magyarország. Mondom. Úngaro? – néz rám kételkedve, valamiért azt hitte, kanadai vagyok. Az előző vevő az volt. A húngaro szót, vagyis a magyart itt a cigány szinonimájaként használják. Az oka talán, hogy a Miksa császár kíséretében érkező magyar huszárok közt sok cigány volt. Vagy mind? Aztán, ugye megvan a történet, Ferenc Jóska kisöccsét kivégezték, a cigány magyarok megúszták, itt maradtak, a gyerekeik, az unokáik máig élnek – ha meg nem haltak. Viva Hungría! – köszön el. Éljen Magyarország!

997 ÓRA ODAÁT

– Akár 1000 órát! Áll az alku? – Rendben, megegyeztünk. Az előzmény az volt, hogy valami grafikát vásárolt volna, el is jött, kiválasztotta, én meg készülvén épp egy kiállításra, azt ajánlottam, hogy fizetség gyanánt énekeljen egy kicsit a megnyitón, s persze kísérje magát azzal a legendás kobozzal, amiről a nevét kapta (ha jól emlékszem, Buda Feri volt a keresztapa). Az ezer órát ő ajánlotta, én meg naná, hogy elfogadtam. Eljött énekelt, megtette később is, de azért az ezer órától messze vagyunk. Tartozik kb. 997-tel, és akkor még nagyvonalúan számoltam. Éppen egy új kiállításra készülök, csütörtökön nyílik, igaz, a világ másik végén, Mexikóban lesz (Guadalajara, Av. Juárez 638, este 8, ha valaki véletlenül arra járna…), már megérkeztem, a jet lag miatt nem tudok aludni, itt sötét éjszaka van, otthon fényes nappal, kinyitom a computert, olvasom, hogy meghalt. Tamás! Tudom, hosszú betegség, várható volt, utoljára már úgy szorítottuk meg egymást, hogy talán utoljára…. mégis nagyon szíven üt. Édes barátom, azért ne hidd, hogy megúszod! Odaát időmilliomosok leszünk. 997 óra az örökléthez képest potomság. Jövök és behajtom. Ölellek. Béke!