TROCKIJ MINT FILMSZÍNÉSZ

Hetvenöt éve halt meg Trockij (augusztus 21, Sztálin, Mexikó, jégcsákány), aki természetesen feltűnik a Sakkpartiban is, ráadásul egy olyan oldalát mutatja, ami aligha közismert: amerikai filmszínész. Íme egy újabb részlet a könyvből:

Valóságos diadalút várt odaát Gorkijra – írja Ady. New Yorkban, Cincinnatiban, St.-Louisban és mindenütt félistenként fogadják. De hirtelen kiderül, hogy az az asszony, aki vele van, nem a felesége. Egy kis színésznő, az a bizonyos Andrejeva. Az igazi feleségét Oroszországban felejtette Gorkij. És vége volt egyszerre minden dicsőségnek. A despota Oroszország fiát a szabad Amerika nyomban bojkottálta. A hotelekben nem kap lakást. Körútjára nem indulhat, mert még tán meg is verik.  
Ami odaát skandalum, az persze Európában dicsőség. Itt a híres írótól el is várják az ilyesmit. Az könnyen kitalálható, hogy Ady miért citálja elő az írótárs gáláns történetét (még ha amúgy nem is állhatja ezt az önimádó álmessiás oroszt); és persze az is sejthető, hogy Lenin, oldalán a befáslizott lábú, bazedovos szemű mozgalmi matrónával, Nágya Konsztantyinovnával (akinek forradalmi fedőneve nem véletlenül volt Hal, s akit a káderképző kurzusok diákjai csak Miszter Krupszkaja néven emlegettek) és a forradalomtól csupán személyes izgalmakat remélő, egyre kínosabbá váló kozmopolita kalandornővel, Lise de K.-val (akit egyébként alig lehetett eltéríteni a szándékától, hogy a születésnap ürügyén ne csak Rómáig kísérje, hanem Capriba is vele menjen) miért nem kíváncsi Gorkij panasznak álcázott dicsekvésére. … Akár tovább is léphetnénk, ha nem jutna eszünkbe a parkban látott amerikai film után most egy másik is. Igaz későbbi, 1914 táján forgatták, de jól példázza, hogy a New York-i forgatókönyvírók képtelenek voltak túltenni magukat a hivatalos feleség helyett álfeleséggel utazgató muszka revolucionyer esetén. My Official Wife volt az amerikai opus címe, orosz forradalmárokról szólt, s a fordulatos sztori arra az alaphelyzetre épült, hogy egy merénylő hölgy (Clara Kimball első nagy szerepe volt) rávesz egy Szentpétervárra tartó utazót (aki valódi nejét Párizsban felejtette), hogy feleségének adhassa ki magát, s így bejutva az országba a cár közelébe férkőzhessen és lelőhesse. A film ugyan elveszett, de megmaradt egy snittje, amelyben feltűnik egy ismeretlen fiatalember, hegyes szakállal, kerek szemüveggel, nagy, lobogó hajjal, éppen úgy, ahogy az orosz forradalmárokat az amerikaiak elképzelték. Ez a filmbeli ifjú azonban történetesen valóban forradalmár volt: a szerepet az akkoriban épp Amerikában időző Trockij játszotta.  

(James Stuart Blackton amerikai filmproducer memoárja igazolni látszik a feltevést, hogy tényleg Trockij látszik a filmen: „Volt köztünk egy néma idegen fickó, aki gyakran beszállt statisztálni napi két dollárért. Ma ötven millió embernek parancsol, a neve Leon Trockij” (Motion Picture Magazine, 1925). Csekélyke kárpótlás a nyúlfarknyi amerikai filmszerep azokért a hosszú jelenetekért, amelyeket Sztálin vágatott ki Eizensteinnel 1927. november 7-én, néhány órával az Október bemutatója előtt. Trockij akkor már egy színész által megformáltan sem jelenhetett meg az általa vezetett forradalomról szóló filmben.)

ÁSÍT VAGY ÜVÖLT?

Vajon ásít vagy üvölt? Tetszik-e tudni, hogy mit csinál a képen Lenin?

Tíz további kérdés, amelyre megtudja a választ, ha elolvassa a Sakkparti a szigeten című könyvet.

1. Mi köze van a szalonnának a besúgókhoz?

2. Milyen költő volt Sztálin?

3. Mit keresett Rilke Gorkij nyaralójában?

4. Miért kölnizték magukat a terroristák?

5. Körülmetélték-e Vlagyimir Iljicset?

6. Találkozott-e Csontváry az orosz bolsevikokkal?

7. Kit alakított Trockij a My Official Wife című amerikai filmben?  

8. Hogyan szerezte vissza Aljechin a cár vázáját?  

9. Miért lett öngyilkos Friedrich Krupp, az ágyúkirály fia?  

10. Ki volt a másik Lenin?

Aki tudja a válaszokat, az elolvashatja az alábbi jutalomoldalt, aki nem tudja, az rendelje meg a könyvet a következő címen:  info@borda.hu

          

Itt ülünk már jó ideje a sakktábla mintázatú capri teraszon, a szemünk előtt zajlik egy sakkparti, amelyet a tőlünk elvárható legnagyobb odaadással próbálunk követni, illetve részletező pontossággal és minden körülményre kiterjedő figyelemmel igyekszünk leírni, ám egyre bizonytalanabbak vagyunk benne, hogy ez a játszma létezik-e egyáltalán. És vajon ha nem létezik, kinek az agyában született meg mégis? És vajon mikor? Akkor, 1908 tavaszán, vagy éppen most, egy évszázaddal később? Lehet, hogy pont most születik meg, amikor ezt a mondatot a laptopunkba gépeljük, és általa válunk részévé akaratlanul valaminek, egy körmönfont tervnek, amelytől inkább menekülnünk kéne? Lehetséges persze, hogy az összes sakkjátszma, amelyet valaha játszottak, része egy nagy, egyetemes partinak, a partik összességének, egy végtelen játszmakomplexumnak, egy galakticseszkaja igrának. Minden játszma kapcsolatban áll az előzőleg játszottakkal, azok folyományává, kifejtésévé, vagy cáfolatává, visszhangjává, vagy magyarázatává, de legalábbis lábjegyzetévé változik az idők során. Így aztán a mi partink sem más, következmény és előzmény egyszerre, komponens egy szerkezetben, fogaskerék egy nagy játszmában, amelynek talán a létezéséről sem tudunk. A tapasztalás primátusát kikezdő Bogdanovnak persze tetszhetnek az ilyen mondatok – hiszen akár én is írhattam volna, jut eszébe, különösen akkor, ha nem tudatosul benne, hogy már egy ideje az ő bőrére megy a játék –, Lenin meg, akiről már tudjuk, hogy éppen az empíriokriticisták megleckéztetését célzó könyvén dolgozik, joggal dühöng. Miféle idealista hókuszpókuszba csöppent bele akaratán kívül? Nem kellett volna vállalnia a capri utazást, most már biztos benne, nem kellett volna ide jönnie mégse. Úgy érzi, nemcsak a teraszon ejtőző emigránsok ellenségesek, de az elbeszélő sem képviseli mindenáron az elvárható semlegességet. Meggyőződéssel állítjuk, hogy nincs igaza, bár kétségtelenül úgy tűnhet, mintha mi halogatnánk a folytatást. Ha halogatjuk is, talán csak azért, hogy esélyt adjunk neki, lehetőséget, hogy megússza valahogy, hogy kilépjen a partiból, vagy esetleg váratlanul véget érjen az elbeszélés, mielőtt nagyobb baj történik. Persze tudjuk, hogy reménytelen dolog. Egy könyvet befejezni legalább olyan nehéz, mint elkezdeni. Sőt, kezdjük belátni, nehezebb. Akkor legalább lépjen mást Bogdanov, veszítse el a partit. Az lenne a legszerencsésebb. Igazán nem olyan nagy ügy. Bogdanov kétségkívül az egyik legokosabb kommunista, sőt űrutazásos sci-fije révén azt is tudjuk róla, hogy a jövőbe látó képességnek sincs híján, az azonban aligha feltételezhető, hogy az Aljechin-védelem mostani megjátszásának későbbi politikai következményeivel tisztában lenne, vagy akár a legcsekélyebb mértékben sejtené azokat. Pedig ha most nem nyerne, talán nem forszírozná annyira Lenin a politikai revánsot, ha nem zárnák ki a pártból, talán egy ideálisabb forradalom mentén alakulhatna a történelem. Akárhogy is: van némi tétje a dolognak. Vagy lehetne. Vagy lehetett volna. 

Mivel az imént, talán elhamarkodottan, leírtuk a folytatást, bemutattuk, mi jön majd, hogyan követik egymást a lépések a táblán, voltaképp nincs is más dolgunk, a történet önjelölt alakítójából visszasüllyedhetünk azzá, akik valójában vagyunk, vagy lennünk kellene: egyszerű szemlélővé. Krónikássá. Kibiccé. De visszasüllyedhetünk-e tényleg? Nem váltunk-e már magunk is részévé egy megátalkodott tervnek, egy nagyszabású fondorlatnak, ráadásul nem rántottuk-e bele ebbe magát a nyájas olvasót is? Az olvasó gyanakszik, kétkedik, a sakkjátszmában agyafúrt politikát, a politikában rafinált sakklépéseket feltételez, és kezd végre megérezni valamit a krónikás vállára nehezedő felelősségből is. Felmerül benne is, sőt talán már meggyőződésévé is vált, hogy éppen az elbeszélő az, aki minduntalan elodázza Bogdanov lépését, aki folyton más irányokba gombolyítja a történet fonalát, és amikor sakkozónk már nyúlna azért a fránya figuráért, hirtelen másról kezd beszélni. Ő persze, mármint a krónikás, azt hiszi, hogy a dolgát végzi csupán, és azt is a dolgai közé számítja, hogy megpróbáljon a szereplői fejével gondolkodni. Olykor Bogdanovéval, olykor meg Leninével. Márpedig Leninnek még mindig azon jár az esze, honnan a csudából volt annyira ismerős az a huszárugrabugrálós játszmakezdés, amelyet az elbeszélő talán kissé könnyelműen Aljechin-védelemnek nevezett el.

AMI KIMARADT...

... a könyvből, tudniillik a Sakkparti a szigetenből. Saljapin, a bariton. Gorkij barátja volt és az egyik leggyakoribb vendég Caprin. De hát nem lehet mindenkit beírni. Apám Dénes Zsófiáról írt könyvét olvasgatom és leveszem a polcról az „öreg hölgy” memoárjait is. Van köztük egy nagyon hatásos párizsi jelenet. Saljapin az Opera Comique-ban Massenet Don Quijote-jét énekli, ráadásul lóhátról. Azaz csak énekelné, mert ahogy kinyitja a száját, az orosz emigránsokból álló közönség fülrepesztő füttykoncertbe kezd. A ló persze megbokrosodik, nagy botrány lesz. Ki kell hívni a rendőrséget. Mi ez? - kérdezi Dénes Zsófia. Kiderül, hogy egyszer Szentpéterváron, amikor az Ivan Szuszanyin előadása közben érkezett meg a cár és belépett a páholyába és az ottani szokás szerint minden színpadon lévő szereplő rögvest hasra vágta magát, akkor Saljapin is térdre ereszkedett. Nem is térdre, csak féltérdre, de az emigránsoknak ez is elég volt. Követik Európában mindenütt és szétfütyülik az előadásait. Na, majd ha lesz egy második kiadás! Addig is ideteszek egy vicces fényképet Saljapinról és Gorkijról.  

SIMPLICISSIMUS UTISZ KÖNYVÉRŐL

Recenzió a Sakkpartiról — részlet Török András és a Summa Artium exkluzív hírleveléből a Vademecumból, amelyben „csupa olyan dologról van szó, aminek van eleje, közepe és vége.”

Orosz István: Sakkparti a szigeten – Dokumentumregény DVD melléklettel

Spiró könyve közismert, a Könyvhét egyik legjobban promotált kiadványa volt, nem is igen való ezekre a hasábokra. A másik könyv annál inkább. Szinte titkos kiadvány: a Borda antikvárium adta ki összesen 300 (!) példányban. A két könyvben megdöbbentően sok a közös vonás. Mindkettő központi figurája Gorkij, mindkét könyv legtöbb jelenete Capri szigetén játszódik. A különbözőségek azonban legalább annyira szembetűnőek. És abban is bizonyosak lehetünk, hogy a szerzők nem tudtak egymás munkájáról.

Amit Spiró sokoldalúságáról mondtunk, az hatványozottan érvényes Orosz Istvánra. Aki irodalmárcsaládba született grafikus, plakáttervező, rajzfilmrendező, egyetemi oktató lett, és ötvenes éveinek elejétől szépíróként is jelentkezett, mint költő és esszéista. Ez már a kilencedik kötete.
Az első élmény a könyvtárgy kivételes szépsége. A kecsesség és a kivételes műgond mellett azonnal megrohanja az embert az az érzés, hogy ilyen műfajú, ilyen módon megírt könyvvel még nem találkozott. Még hasonlóval sem: sikeres kísérlet a népszerűsítő történelmi munka és a regény keresztezésére. Majdnem minden oldalon több fénykép és lábjegyzet található.   A könyv így kezdődik:
„— Hárásó! – rikkantotta közbe valaki.
Lenin levette a kalapját és meglazította nyakkendőjét: — Mi a faszt vár még? Mi az apja faszát, Alekszandr Alekszandrovics?
A langyos tengeri szellő fölkapta a szavakat és harmatszagot, virágport meg madárcsicsergést kevert közibük.”
Ez a híres sakkjátszma Lenin és Bogdanov között 1908. április 10-én zajlott le, és Bogdanov, az orvos, író és forradalmár győzelmével végződött. A szerző a könyvben hatalmas terhet ró a sakkjátszmára. Lényegében mindvégig ez az első oldalon való várakozás zajlik. A szerző ezt használja arra, hogy bevezessen minket a 20. század első évtizedének zavaros eseményeibe, elsősorban a sakkjátszma idején a szigeten tartózkodó személyekkel kapcsolatban. Szemmel láthatóan betéve ismeri Gorkij és Lenin levelezését, a kor vezető és obskurus személyiségeit, Lenin egészségügyi problémáit, a kor jogdíjszabályait, a cári titkosrendőrség, az Ohrana archívumát, beszervezési és működési szabályait, Gorkij szövevényes nőügyeit, a Nápoly közelében található Capri szigetén megforduló notabilitások viselt dolgait, Tiberius császártól a mindenféle homoerotikus, sőt pedofil kalandokra vágyó művészekig és gazdag emberekig (Gorkij első tartózkodása itt 1906 és 13 között zajlott).

Enciklopédikus, sok gyönyörűséget nyújtó könyv a Sakkparti a szigeten, ahol egy ponton a szerző elárulja nekünk az egész játszma lefolyását. Különös vonatkozása, hogy bevezet minket a politikai indíttatású fénykép-manipulációról való tudnivalókba. Hiszen a Lenin és Bogdanov mérkőzéséről készült fotókat igencsak sokszor manipulálták. Ez a módszer később is kedves módszere lett a szovjet propaganda-szakembereknek. Ki gondolná, hogy ilyesmi történt egy Csehovról készült csoportfényképpel is… pedig de.

Izgalmas, szövevényes, sok meglepetést tartogató olvasmány. Trágárság (az első bekezdéstől eltekintve) nem fordul elő a lapokon.

Részlet a Sakk című animációs filmből.
Dokumentumfilm-részlet, angol felirattal, Gorkij Caprin,mozgóképen, mai film a Capri szigeti villáról.

(Borda Antikvárium Zebegény, 2015, 230 o., tervezte Kiss István, nyomta a váci Nalors Nyomda, ár nélkül, első kiadás. A könyv 300, a szerző által számozott és aláírt példányban jelent meg. Gazdagon illusztrált. A kötet DVD melléklete a szerző Sakk című animációs filmjét tartalmazza. Vászonkötésben, védőborítóval. Számozott: 280/300. Ára 12 000 Ft.)