GRAFIKÁK ENSCHEDÉBEN

Július végén a hollandiai Enschedében kerül sor az idei Bridges Konferenciára. A városban található kiállítótermek zömében már most a Bridges-hez kapcsolódó tárlatok nyílnak. A Fotogalerie Objektief július 5. és július 31. között Orosz István munkáit állítja ki. A cím: Walstraat 33. Megnyitó péntek délután kettőkor.

GORKIJ MEGKÖVETÉS

Simplicissimus együtt háborog Spiróval azon, hogy a Magyar Tudományos Akadémia betiltotta Gorkijt: tilos közterületet elnevezni róla. A HVG-ben megjelent Spiró-cikket kötelező olvasmánynak nevezi, sőt a Vademecumban egy novella bemutatásával kampányt kezd az író rehabilitálásáért. Egy apró „magyaros” lábjegyzettel hadd egészítsem ki a Gorkij védőket. Jankovics animált Tragédiája orosz feliratozással, Jurij Guszev friss, tavaly készült műfordításának felhasználásával ment Moszkvában. Guszevvel beszélgetve szóba kerültek a Tragédia orosz vonatkozásai, én Zichy Szentpéterváron rajzolt illusztrációiról beszéltem, ő meg az első fordításokról. Ekkor hangzott el Gorkij neve. Úgy tudtam, Gorkij volt a megbízó (Zinaida Krasennyikovával fordíttatta le), Guszev viszont azt állította, Gorkij már korábban maga is csinált egy fordítást, igaz nem magyarból, hanem németből és nem versben, hanem prózában. Amikor 1905-ben az általa vezetett Znanyije Kiadóval kiadatta Madách művét, az csak az első eredetiből fordított Tragédia volt. A Gorkij által válogatott világirodalmi könyvsorozatban egyébként a Tragédia a 17. kötet lett, ami komoly megbecsülést jelentett, hiszen rögtön a 16. Faust után következett. Hm. Bocs Maxim: "Vagyok - bolond szó. Voltál és leszesz. Örök levés s enyészet minden élet.” (3. szín)  
*
Egyébként úgy látszik Gorkijnak nincs szerencséje az akadémiákkal: 1902-ben az Orosz Irodalmi Akadémia tiszteletbeli tagjává választotta Gorkijt, de II. Miklós cár személyes utasítására érvénytelenítették a döntést, mire több akadémikus, köztük Csehov is lemondtak tagságukról.

KONDENZCSÍK

Esik, egy csöpp lehull

és a világítótorony törött lépcsőjéből
előgörbülő betonvasba akadt

szélfútta, színes reklámújság

fotóján mosolygó modell
kezében tartott pohár üvegén
tükröződő enteriőr falán
függő városkép távolba futó
utcasora fölött lebukó
napkorong előtt éppen elszálló
távoli repülőgép ablakára gördül.
A kék eget tükrözi
a kettős mészfehér vonallal.
A férfi nem válaszol,
homlokát az üvegnek szorítva
bámul csak át a kerek ablakon,
hogy belefájdul a szeme.
Az évszak mindegy,
az is, hány óra van.
Feleúton két beszállókártya közt.
Huszonegyedik század.
Kávét vagy teát? – hangzik fel újra.
Nincs felhő, a menybolt hibátlan,
könnycsepp lehetett,
az volt csupán, s már felitta a papír
vagy tovább hullott a porba. 

– Kérem, hogy az üléstámlát állítsa egyenesre:
mágneses viharzónába érkezünk.

 

EGY HÉT ANIMÁCIÓ

Új helyszín, muzsikáló folyosók, lépésérzékelő hangulatfények, hosszú combú röplabdacsapatok. Csak az kaffog, aki a várost is szeretné látni, Kecsót. Nyolc óra rajzfilmet kell végignézni, ebből hét órányinak a gazdája majd szintén kaffog, ez már csak ilyen műfaj, nem az animáció, hanem az ítélkezés. „Ha kap egy díjat, végre lesz neki is majd ellensége”. Szerencsére néhány egészen kiváló film is akad (és nem csak a megjutalmazottak közt), a társaság is jó , a kiállításokról - Jama, Horimari - nem is beszélve. Éljen Kecsó! (Na jó, a könyvbemutató miatt tényleg lehet kaffogni, de azt inkább felejtsük el: bocs.)

A KAFF OLDALVIZEIN

Június 22-én, szombaton lenne 100 éves Weöres Sándor. A Kecskeméti Animációs Filmfesztivál a Holdasfilm vetítésével tiszteleg a költő emléke előtt. Weöres Holdaskönyve alapján Keresztes Dóra 1979-ben készítette a filmet, ez volt a legelső animációja (Weöres Pásztor Bélával együtt írta a Holdaskönyv verseit és Keresztes Orosz Istvánnal együtt rendezte meg belőlük a Holdasfilmet). A június 22-én délután 4-kor a kecskeméti Otthon Moziban kezdődő programban a Holdasfilm mellett Keresztes Dóra több animációját is levetítik: Aranymadár (1989), Garabonciák (1985), Mosolygó szomorúfűz (2001), Egyedem-begyedem (2005), Álommalom (2009), De profundis (2002).

Aki ennél is többet akar tudni, ide kattintson!

A 2011-es KAFF-on már sok külföldön élt magyar művész elfeledett animációs filmjét levetítette Orosz Márton. Az eltelt két évben tovább kutatott és a véletlenek szerencsés összjátékának köszönhetően rábukkant több olyan kiváló alkotásra, amelyet Magyarországon még soha nem mutattak be.

Szenzációnak ígérkezik Orosz Anna Ida felfedezése is, a Tihanyi rege. A film forgatókönyvét maga Mészöly Miklós írta és Macskássy Gyula rendezte volna. A figura- és látványtervek, valamint fázisrajzok elkészültek, de a film végül csak terv maradt, mivel a cenzúra politikailag haszontalannak minősítette. A „felfedezés” egyébként szerepel az Anna és Marci által szerkesztett új Macskássy albumban is, amelybe természetesen belekukkanthatnak majd, akik eljutnak Kecskemétre. (Június 19-23., Sheraton / Brillante)

Lesz egy másik könyvbemutató is, Orosz István Válogatott sejtések (Typotex) című könyve ürügyén Füzy László a Forrás folyóirat főszerkesztője és a szerző (aki mellesleg a fesztivál zsűrijében is fontoskodik) cserélnek majd eszmét arról, amit az alcím állít, hogy tudniillik „a tojás volt előbb”. (Sheraton / Grandioso - Jún. 21. 15:00)

Azért ne tessenek megijedni, a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál nem egy családi vállalkozás, a fő programok nem róluk (rólunk) szólnak, azok ott vannak az igazi szájtokon, és például ide kattintva elérhetők.

EGY „ISMERETLEN” WEÖRES-VERS

„… az is megadatott neki, ami a ritka hivatottak közül az egyetlen választottnak adatik: halálos ágyán Weöres Sándor utolsó szava, amely azóta velem van, amióta elárulták nekem, s noha nem vették ki eskümet klenódiumként őrzöm hétpecsétes titok alatt …” Amit a tapintatos Határ Győző sírba vitt, azt persze  a halállal még csak kokettáló ifjoncok kifecsegték. Én se írom meg, de tessék bepötyögni, kigúglizható. Elmesélem inkább az első találkozásunkat. Pontosan tudható a napja: 1968. december 15. Harmadikos gimnazista voltam, Katonás, vagyis a kecskeméti Katona József Gimnázium diákja. „Aki két évvel hatvannyolc után kezdi az egyetemet, az olyan, mintha rosszkor jött volna a világra” – ezt Umberto Eco írja a Foucault-ingában (7. fejezet, első mondat), és hajszálpontosan érvényes rám, bár akkoriban egyáltalán nem éreztem, hogy mekkora lúzer leszek. Igaz, két év múlva is inkább csak kapiskálom majd. Hatvannyolc nyarán, azon az ominózus nyáron, amikor a nagyobb fiúk tankokba vágták magukat, hogy a táskarádiókból ömlő táncdalfesztivál dallamára jobb útra térítsék a testvéri Csehszlovákiát, én úgy kábé ötvenedmagammal tarackot irtottam a kígyóspusztai futóhomokon. Építőtábor, plusz pontot ér az egyetemi felvételin, ami számomra ugyebár két év múlva esedékes az Ecói kronológia ódiumával egyetemben. A tarackos napok estjeit olykor kultúrműsor színesítette, összevonva a szomszédos lánytáborral (brómos tea).  Egyszer egy költőt is kerítettek, Ladányi Mihálynak hívták, aki kerek perec kijelentette, hogy ő kurucköltő, kuruc verseket ír és fütyül arra, hogy a hivatalos újságokban megjelennek-e vagy sem (de azért jobb, ha nem). Egy rövid verse annyira tetszett, hogy a tenyerembe írtam: Duna, Tisza, Dráva, Száva, mondták az iskolában, / Donkanyar, tették hozzá a háború után, / én országútjaid eperfáiról vacsorázva / mondtam ki a neved először: hazám. Titokban én is írtam verseket, de inkább szavaltam másokét, akkoriban minden hónapban volt valahol egy szavalóverseny, ami nem csak igazolt hiányzásnak számított, hanem még az útiköltséget is állta az iskola (vagy lehet, hogy a KISZ?) Ismertem a seregszemlék standard repertoárját: Nem tudhatom, A Dunánál, Bartók, Nem elég, talán csak az Apokriffal és az Ekhnaton jegyzeteivel  lógtam ki a sorból, meg persze az újonnan felfedezett Ladányival. Ahhoz a decemberi szavalóversenyhez nem kellett elutazni, kivételesen otthon rendezték, még nagymellényű fővárosi diákok is érkeztek Kecskemétre. Meg pesti zsűrorok. Köztük a híres költő, akiről senki nem tudta, hogyan kell kiejteni a nevét: Weöres. Már egyáltalán nem emlékszem rá, mit is szavaltam (talán kötelező és szabadon választott kűr is volt, mint a tévés korcsolyaversenyeken), arra emlékszem csak, hogy egy elsős lány a Szakadsz-e már cérnát mondta. A végén ugyanazt a jutalomkönyvet kapta ő is, a Hold és sárkányt, neki nagy Ő betűket rajzolt a költő, de olyanokat ám, amin nem két, hanem öt ékezet volt (a biztonság kedvéért melléjük írta: medvetalpak) nekem meg ezt a verset költötte, ott előttem, gondolkozás nélkül, tényleg „kapásból”: István, kedves Orosz Pistám, idejegyzem versben, csak kapásból, nyersen, első lettél a listán. Másnap délelőtt bejött a suliba, a könyvtárban gyűjtötték össze az önképzőkörösöket, és beszélt a költészetről, leginkább a formáról, a ritmusról, a versek zenéjéről, aztán a szakadszemárcérnás elsőssel meg velem olvastatott fel olyan strófákat, amelyeket többféleképpen is lehetett ritmizálni. Emlékszem, hogy a Rumba skandálásába (ha jön a bika…) eléggé belebonyolódtam. De a fő attrakció az Át a vizen volt. Azt találta ki, hogy a párbeszédes balladát ketten mondjuk Edittel (így hívták az elsőst), ő meg majd a narrátor lesz. Többször is nekifutottunk, mire végre mindhárman elégedettek lettünk az eredménnyel: „Ha erős vagy, legény, vigyél át a vizen, mint féltett porcelánt, vigyázva szeliden...” Úgy összemelegedtünk, hogy azt is meg mertem kérdezni, hogyan kell kiejteni a nevét. Elnevette magát: vörös, két ö-vel, mint ökör.

P.s.: Sok évre rá készült a Holdasfilm, az első közös animáció Dórával. A Holdaskönyv négysorosaiból válogattuk a verseket és a Vízöntő muzsikált hozzá, Kiss Feri énekelt. Weöres a feldolgozáshoz örömmel hozzájárult, de hogy a kész filmet látta-e, nem tudom. Horváth Marival, aki akkoriban rendezte Az éjszaka csodáit, azt terveztük, hogy meghívjuk egy közös vetítésre a Pannóniába, de ez aztán elmaradt. Később, amikor Az idő látképeit forgattam, eszembe jutott az Át a vizen fiú-lány feleselése. Orbán Editet, a kecskeméti versmondólányt (aki közben színházi rendező lett) kértem meg, hogy mondjuk együtt a film két hangra írott versbetéteit. Ő jövő időben – én meg múlt időben.  

HABÁR FELÜL A GÁLYA...

A Duna mente egykori ártéri gazdálkodása a természettel való együttműködést jelentette, és ez megkülönböztetett jólétet és műveltséget teremtett, bizonyítván azt, hogy az emberi civilizáció nemcsak rombolni, hanem építeni, védeni és gazdagítani is tudja a természet sokszínűségét, a biodiverzitást. A XVIII. század végén megkezdett vízrendezések nem az árterületen élő nép, hanem a nagybirtokosok, kalmárok, és a bécsi udvar érdekeit szolgálták. A történelem elhallgatja azt, hogy az egykor vízjárta területek szántófölddé való átalakításáért népünk súlyos árat fizetett és összességében máig folyamatosan fizet és fizetni is fog, ha nem tanulunk e részletesen feltárt múltból. (Andrásfalvy Bertalan: A Duna mente népének ártéri gazdálkodása)

A múlt vízépítési tapasztalatai semmi mással nem pótolható ismeretanyagot jelentenek, olyan ismereteket, amelyeket alapvető fontosságú tényezőként vesznek tekintetbe szerte a világon. A múlt tapasztalatai közé be kell iktatnunk az Árpád-kori vízügyi rendszer eredményeit is, melyek egymást követőnemzedékek évszázadok során felhalmozódott tudását ötvözik magukban. Különösen felértékelődnek ezek az ismeretek ma, amikor Magyarországon a vízügyi problémák halmozottan jelentkeznek: árvíz, belvíz, aszály. (Takács Károly: Öntözés, víztározás, halastavak és árvízkezelés ezer évvel ezelőtt)

Andrásfalvy Bertalan, később Molnár Géza, majd Tóth József kutatásai, a magyar hagyományban egy ökológiailag hibátlan vízgazdálkodási módot találtak, ami a mai problémákra is megoldást ad. Ennek lényege, hogy a rendelkezésre álló vizeket, a tájon tartja mindaddig, ameddig ez egyáltalán lehetséges, így biztosítva a mindenkori környezeti paraméterek engedte, legnagyobb víz jelenlétet, gyakorlatilag minimális ráfordítással. (Tóth József: A szakrális gazdálkodás helyreállítása)