NAGY GÁSPÁR ÉS A KÉPZŐMŰVÉSZET

A Pesti Vigadóban Nagy Gáspár és Szokolay Sándor életművéről  Symphonia Ungarorum címmel március 28-án rendezett konferencián elhangzott előadás.

Nagy Gáspár és a képzőművészet kapcsolatáról szóló előadásomat, önző módon egy saját élménnyel szeretném kezdeni.1985 tavaszán közös kiállításra készülődtünk feleségemmel, Keresztes Dórával. A kiállítást az akkori Vigadó Galériában tervezték, az épület ugyanitt állt, mint ma, de a galéria kialakítása persze más volt. Akkoriban a Vigadós kiállításokról televíziós beszélgető műsor is készült, Tévé Galériája volt a műsor címe, nem csoda, hogy a torkunkban dobogott a szívünk. A műsorvezető – a korabeli művészeti élet nagyhatalmú irányítója – meglátogatott bennünket, hogy felmérje, méltók vagyunk-e valóban a fontos eseményre. Dóra jó korán fölkelt, hogy megcsinálja gesztenyés tekercsét, (ma már recept nélkül is tudja), én pedig úgy próbáltam átrendezni társasházi lakásunkat, hogy egy kis jóindulattal műteremnek nézzen ki. A hölgy elégedettnek tűnt mindkét produkcióval, majd a helyszíni szemle végén mintegy mellékesen odavetette, szükségeltetik a műsorhoz két szakértő is. Természetesen jól ismertük a TV Galériája című műsor-sorozatot, tudtunk a szakértő vendégekről, és sejtettük, hogy mellénk is rendelnek majd ilyeneket, az azonban váratlanul ért, hogy nekünk kell megnevezni őket. A hölgy indult, a szolgálati gépkocsi motorja már zörgött, töprenghetünk még pár napig, szólt vissza, de mi azon nyomban válaszoltunk: – Legyen Gazsi – mondta Dóra, – Legyen Tibor – mondtam én. – Na és kik volnának ők? – hajította a retikült a hölgy a hátsó ülésre. – Nagy Gáspár és Szentiványi Tibor. – Az a Nagy Gáspár? – emelte vissza a táskát a hölgy. – Tudod kedvesem… – halkította le a hangját jótékonyan, miközben kezdett visszaterelni bennünket a „műterembe”. – Igen, tudom – húzta ki magát a feleségem.  

Az előző év októberében jelent meg Nagy Gáspár – az ő szavával: „elhíresült”, később „rendszerváltónak ” aposztrofált verse az Öröknyár: elmúltam 9 éves.

– A gyilkosokat néven nevezNI! – így szól a vers utolsó sora. Az infinitívusz végén az NI nagybetűkkel szedve, hogy mindenki értse, a kivégzett miniszterelnök monogramját idézi. 1985 Gáspár számára az azonnali szilencium elrendelésének esztendeje volt. Utolsó, kiadásra engedélyezett verseskötetének, az 1982-es Földi pöröknek Dóra tervezte (rajzolta és fotózta) a címlapját. A következő kötet borítóját pedig majd rám fogja bízni, de az csak két év múlva lesz esedékes, és persze egyikünk sem sejti, hogy a borító levétetik majd a kötetről és bezúzatik. Abban az 1985-ös évben már megnyitotta egy kiállításomat Gáspár, fontos tárlat volt, ha nem is miattam. Évekkel később, amikor hozzáférhetővé váltak az ilyen természetű iratok, mutatott egy rendőri jelentést, amely azon a megnyitón készült. Tudtuk, hogy az alföldi kultúrház a galériájában is ott szorgoskodtak a kis spiclik, szebben mondva hírforrások (a Szigorúan titkos állambiztonsági barlangrajz című vers szavát idéztem), sőt a helyi költőtárs-tanító (később a rendszerváltás emblematikus alakja) a fülünkhöz hajolva meg is nevezte őket. A figyelőknek persze rájuk, a kiállítási megnyitóbeszédekben is oly bátran fogalmazó irodalmárokra kellett figyelniük, arra már aligha lehetett gondjuk, hogy az én Gáspár által kétkedőnek mondott képeimmel is bíbelődjenek. Dubito ergo sum: Kételkedem, tehát vagyok – találta ki a kiállítási mottót számomra. Örömmel fedeztem fel, hogy Gáspár mily tudatosan és pompásan valósítja meg az irodalomban azt a szavak mögé, sorok közé rejtező, a tartalmaknak második jelentést adó bravúrt, amelyről a képzőművészet területén én is ábrándoztam. Már ötödik éve ismertük egymást, ugyanabban az utcában laktunk (nota bene: Sopronban a munkahelyem, az egyetem művészeti intézete Szokolay Sándor házával volt szomszédos), beszélgethettünk sokszor, bár meglehet, fociról s politikáról kicsivel többet, mint a művészetekről. Képzőművészetről, sőt éppen arról a természettudományokkal és a matematikával rokonságot tartó, titkosan többértelmű műfajról, amely Gáspár kódolt képversét is éltette, akkoriban legtöbbet a másik „szakértővel”, Szentiványi Tiborral társalogtam. Vagy inkább ő társalgott velem. Műveltsége lefegyverző volt, ő tudott a legkomolyabb dolgokról legtréfásabban s a legvidámabbakról legkomolyabban beszélni, bár alighanem azzal volt a legnagyobb hatással rám, hogy kedvenc grafikusom, a holland Maurice Cornelis Escher pontos másaként lépett be az életembe. Ugyanaz a szakáll, ugyanaz a bölcs játékosság, a frizura és a filozófia is egyforma. Valahol külföldön látta egy munkámat és hazatérve felkutatott, ami nem lehetett túlságosan könnyű abban a telefon nélküli világban. De Tibor leleményességben utolérhetetlen volt, állítólag az angol királynővel is levelezett, és persze Nagy Gáspárral is jó barátságba került.

Vissza is kanyarodnom hozzá, meg a tévéből érkezett művészettörténész hölgyhöz. 

Ez a költő nem publikálhat, így szólt a kádári diktátum. És komolyan is vették, sőt a nyilvános szereplésekre is kiterjesztették a Nagy Gáspárra vonatkozó tiltást, a nyilvánosság csúcsa pedig akkoriban a televízió volt.

– Egyszóval tudod – süppedt vissza a szerkesztőasszony legmélyebb fotelünkbe – tudod és mégis őt akarod? Dóra hajthatlan volt, azt akarta, hogy Nagy Gáspár üljön mellette a televízióban, vagy senki más. Szó szót követett, érvekre ellenérvek jöttek, de az álláspontok jottányit sem közeledtek, látogatónk telefonálni akart, ami akkoriban, vonalak híján, talán egész Budakesziről lehetetlen lett volna, majd látván, hogy itt már a műsora forog veszélyben, arra a konklúzióra jutott: Nagy Gáspár nem jelenhet meg a képernyőn, ez ugyebár faktum, ám hivatalosan csak az irodalmi szerkesztőségnek adták ki az ukázt, vagyis neki a képzőművészeti osztály élén talán nem is lenne kötelező tudnia. Ekkor már csak önmagát győzködte, ami végül sikerült. Ha baj lesz, ő majd nem fogja tudni, hogy ez a Nagy Gáspár az a Nagy Gáspár. Nagyon szépnek láttam akkor Dóra diadalmas ábrázatát, miközben vendégünk, a fürdőszobában kezeit mosta, és bevallom, a művészettörténész hölgyet is becsültem ezért a hirtelen jött bölcs-amnéziáért.

Gáspárnak sok képzőművésszel volt kapcsolata, barátai közt festők, szobrászok, fotósok, grafikusok, építészek voltak; verseiben gyakran szólítja meg őket, illetve prózaköteteinek jelentős részét alkotják a képzőművészekről szóló írások, műelemzések és a kiállítási megnyitók. A megidézett művészek és alkotások alapján, illetve a budakeszi szobák falán függő képek ismeretében, meg tudva, kiket választott könyvei illusztrátorának, vagy könyvborítói tervezőjének meglehetősen jól körvonalazható az a világ, amellyel Nagy Gáspár leginkább rokonszenvezett, és amelyben saját költői világával rokon képzőművészeti világot látott. Elsőként a költő barát Nagy Lászlót említem, aki, ha költői életműve nem homályosította volna el a benne lakó képzőművészt, bizonyára grafikusként is jelentős lett volna. A fiával, Andrással közös kiállításukat megnyitva írta róluk Nagy Gáspár: „…apa és fia, László és András a Nagyok közül, kik valának vérbeli kézművesek, költők, rajzoló művészek”. Nem nagyon ismert, de a rajz mint önálló képzőművészeti műfaj valamikor a 19. század vége felé, vagy inkább a huszadik század elején jelent meg. Rajzoltak persze addig is, de azok a rajzok, ha művészek rajzolták, vázlatai, előkészületei, tervei voltak valami később megszülető alkotásnak. Vizuális megjegyzések, amelyek funkciójukat tekintve közelebb álltak az íráshoz, mint a festészethez. Messzebb utazva vissza az időben, oda, amikor írni csak kevesek tudtak, vagy amikor még nem is voltak betűk, a rajz az írást helyettesítette. Úgy is mondhatni: a rajzolás volt maga az írás. A gondolatok továbbadásának legtermészetesebb eszköze. Én a két művészeti ág összetartozására, sőt azonosságára vonatkozó utalást hallok ki Nagy Gáspár iménti mondatából. Nagy László grafikai és költői világának legközvetlenebb rokona Kondor Béla. "Költő és festő: egy. Ez a megállapítás jóval több, mint a személy azonosítása. Mert Kondor működése kép- és költeményalkotásban valóban azonos ihletettségű, azonos erejű is. Régóta látom, hogy benne a festő és költő nem kiegészíti, hanem föltételezi egymást." Nagy László írt így Kondorról, és a két már elismert költőkolléga barátsága révén az ifjú Nagy Gáspárban már korán tudatosult a műfajok korrespondenciája iránti érdeklődés, sőt az irodalom és a képzőművészetek egymásrautaltságának hite. A még otthonról, a vasi végekről ismerős Illés Árpád kapcsán is a költészet és a festészet összetartozása jut eszébe: „képei a magas líra ormaira mutatnak, … testvéri hírnökök”. Verset ír a képekhez, verssel búcsúzik el Nagy Lászlótól és Kondortól, és a további írások „címzése” alapján szinte „műcsarnoknyivá” bővíthető az anyag azoknak az alkotóknak a műveiből, akiket közel gondolt magához. A zászlótartó Korniss Dezső, az arkördög, arkangyal Schéner Mihály, Somos Miklós, vagyis SM mester, akiben MS mester távoli rokonát látja, a plasztikus poézist művelő Illyés István, a szelíd garabonciás Luzsica Árpád Lajos, a századokkal beszélgető térképrajzoló Somogyi Győző, a csodák és álmok határmezsgyéjén lépkedő Keresztes Dóra,  a kereszthordozó Olasz Ferenc, Polgár Rózsa, akinek szakrális művészetét nem is lenne szabad szavakkal érinteni, az álmok ujjlenyomatait fölmutató Katona Szabó Erzsébet és a hamuhodó pillanatokat történelmünknek fölajánló Haris László. A költemények mellett a kiállítási megnyitószövegek a legpontosabb iránytűk. Miközben bemutatja az alkotókat és a műveiket elemzi, kiolvashatjuk azt is, melyek azok a szándékok, stiláris jellegzetességek, amelyeket a saját műfaja számára is fontosnak, költői világa szempontjából is követendőnek tart. Lieber Évát bemutatva írja: „Mert titkok vannak itt, kérem, és nemes látomások! Egyrészt a szakrális témák és a folklór ihlette alaptoposzok alázatos vállalása és termékeny tovább-gondolása. Másfelől pedig a mesterien kikísérletezett technika – festészet és hímzés – szorgalmas gyakorlata, amely már maga is tartalomszervező, éthoszt adó sugárzás. A fáradhatatlan munkamenet hasonlatos lehet a középkori kódexmásoló Ráskay Lea és Sövényházi Márta munkájához. Amikor az ihletet napról-napra, s évről-évre karban kell tartani. Akár az elbeszélő költeményeknél vagy eposzoknál.” Legalább annyira írói vagy költői feladat az is, amelyet Kőnig Róbertre bíz, mint amennyire rajzolói, grafikusi: „A létezés anatómiáját a kultúrák, mítoszok és mitológiák határmezsgyéjén, vagy keresztezési pontjain fölállított magaslesről vizsgálja és rajzolja tovább. Vagy festi és formázza...” Gáspár olykor megmutatta a verseit, sőt mivel 90 körül vettem egy fénymásoló gépet, át is hozta őket lemásolni; a képzőművészeti témájú felkéréseiről is gyakran beszélt, ha átugrott hozzánk, vagy ha a falunkban lakó művészek körében (Kiss Iván, az 56 fénylő arcai című kötet rajzolója és Illyés István szobrász jut eszembe) ültünk. Ha eljutott egy érdekes tárlatra, megállított, hogy nekünk is ajánlja. Volt, akiről tőle hallottam először. Igen, a foci és a politika után tényleg a képzőművészekről esett köztünk a legtöbb beszéd. Meg persze azokról a munkákról, költői produktumokról, amelyek esetében már szinte határos, sőt egymásra lapolódik a két műnem. Amelyeket nem csak olvasni, nézni is kell. A képzőművészet határvidékéhez tartoznak a képversek, a kalligrammák, amikor tipográfiai elemek, szöveg-tördelési megoldások  adnak új jelentést a tartalomnak. Nem elég hallgatni, vagy olvasni, látni is kell őket, a fogalmi rész és a látvány együtt érvényes. Janus Pannonius óta több-kevesebb intenzitással jelen van a magyar irodalomban, (Szenczi Molnár, Bocskay György, Balassi, Kassák, Tamkó Sirató) aztán a 20. század vége felé újraéled. Nagy Gáspár korai képverseire Nagy László kalligrammái lehettek hatással. A nem csak kvalitásai miatt elhíresült Öröknyár: elmúltam 9 éves című kilenc soros opust  - valaki öngyilkos versnek nevezte – mindenki ismeri. Bár olykor hallhatjuk, ahogy színészek vagy diákok szavalják, sőt a költő maga is felmondta hanglemezére, mégis jókora jelentésvesztést eredményez, ha nem láthatjuk. A verzállal szedett betűk, legfőképpen az infinitívuszok végződéseként három-három alkalommal megjelenő NI, a vers legfontosabb jelentéshordozó eleme, amelyet a kivégzett miniszterelnök monogramjaként olvas ki az olvasó, de csak az, aki látja is a verset, meg persze az, aki kijárta a 70-es, 80-as évek rejtjelező iskoláit, az „olvass a sorok között” című irodalmi, és a „nézz a képek mögé” című művészeti szemináriumokat.Egy fokkal bonyolultabb költői játék az akrosztichon, vagyis az olyan költemény, amelyben a sorok kezdőbetűit (olykor utolsó betűit is) függőlegesen összeolvasva jelenik meg az új értelem, de csak összeolvasva, mert hallva a verset elmarad a második jelentés. Legtöbbször az episztolákhoz illesztett elegáns grátiszoknak tűnnek az akrosztichonok, de a velük megszólított költő és művész kollegákat listázva mégis sejtelmes varázskör rajzolódhat: Bartók Béla, Határ Győző, Lázár Ervin, Oláh János, Pintér Lajos, Monostori Imre… Történetesen az én nevemre is írt egy 11 soros akrosztichont, amit csak azért hozok szóba, hogy a műhelyébe beláthassunk. Csiszolta, polírozta az anyagot, három vagy négy változatot is megmutatott, mire az egyik alá odaírta: Ez legyen a végleges. Volt egy közös munkánk is, a Kibiztosított beszéd című könyv borítójához rajzolt grafikám köré – 68-ra utalva egy megtört gerincű csehszlovák radírt ábrázolt – koncentrikus spirálokba rendezve fölírta az Egy könyvborító halálára című versét. A kétszerzős alkotás 1990 után Kecskeméten, a Kortárs Költészet - Kortárs Grafika Biennálén lett kiállítva. A hagyományos képversek, vagyis azok, amelyeken a szövegtest egy jól felismerhető ábra sziluettjeként jelenik meg, és ez az ábrázolat természetesen egészíti ki, sőt gazdagítja a tartalmat, szóval Nagy Gáspár szabályos képversei jelentős részét adják az életműnek, és kitűnnek a kortárs költészetből is. Sírkő, kút, zászló, kereszt, lépcső, kehely, nyíl, fatörzs formájú verseket találunk, de olykor csupán a szimmetria, a középtengelyre zárt elrendezés, ha tetszik a „nonfiguratív” tördelés ad ünnepélyességet a tartalomnak. A Nagy Gáspár költészetét meghatározó vizualitásról beszélve a legfontosabb terület persze a költői képeké, a látomások világáé lenne. Már a költőről megjelent legelső kritikában is ezek erejét emelte ki Kormos István: Verseiben foltos szalmazsák fölé száll az angyal; a feresztő teknőben keserű a mák; a költőt halszálkaként szúrják át gyönyörű jövendölések, a lehámozottan fönséges kopár Magyarország-medencecsontok. A Nagy Gáspárra oly jellemző tömör főnévi összetételek, a "versszók" zöme (Czigány Lóránt bennük látta az író legfontosabb költői eszközét) egyúttal látható, a recehártya belső falára erőteljes érzéki képként vetülő látomás is. Rögzülnek, mint Goethe retinális utóképei, és előhívódnak az olvasóban sok év után is. Rabszíjkígyó, szaltószabadság, cellamocsok, tócsafény, tömegsírhaza, bűnbánatlila tribün, pengényi napfény, merőleges álom, csillagok gótikuma, indigósötét éjszaka, járomba fogott szemek, a betűk könnycseppjei, mosolyelágazás, jégostya, lemezhaj, sárfelirat… Csak azért gyűjtöttem ide ezt a néhány, szinte megérinthetően érzékletes, egy belső optikával akár le is fényképezhető elemet, hogy megpróbáljam kijelölni egy esetleges további vizsgálódás irányát, amire ez az előadás természetesen nem vállalkozhat.   

ITT A HATTYÚ FEKETÉRE SÜTÖTT VÉRE!

A Vigadóban, a Nagy Gáspár és Szokolay Sándor emlékére rendezett konferencia után felszöktünk két emeletet, hogy megnézzük Berki Viola kiállítását. Gyönyörű! Készültünk rá, ismertük sok munkáját, tudtuk, vagy legalábbis sejtettük, mire számíthatunk, mégis elképedve, órák hosszat bolyongtunk Dórával a két teremben, a festményekében és a grafikákéban. (A két teremőrt leszámítva magunk voltunk.)  Kedves Utisz Blog olvasók, remélem, ti is szeretni fogjátok. Idemásolom Nagy László versét, meg a benne megidézett egyik rajzot a csokros fával…  

Úgy láthatok Violára

hogyha nézek írott képre.

Kitálalva itt a hattyú

feketére sütött vére.

Föltekinte csokros fára,

ahány asszony, annyi szoknya,

cifra zsivány függesztette

hogy lábukkal harangozna.

Hó nem lehet egymagában,

kormot fujnak rá a kürtök,

csípők, hajak farsangjára

hág a csonka gyász-csütörtök.

Viola a bibliásom,

tábor indul, mennyi lábnyom,

göndör főkön űl Jehova,

ring mint ruganyos diványon.

Tart a menet mindörökké,

megtüzdelve tőrrel, érccel,

fegyverek közt érvelünk mi

az Énekek Énekével.

Higgyük-e hogy itt a hajnal,

ha jön fölnyitott erekkel?

S fölfordul az üveghintó

nagy kokárda-kerekekkel?

Nyulfület a holdvilágba,

bölényt a megbontott ágyba,

drámát agyvelőnkre hímez

Viola kezének árnya.

Ráadásul néhány rinocérosz - mert Viola természetesen rinókat is rajzolt:

A LERAJZOLT IDŐ / THE DRAWN TIME

Éppen tíz éve, 2008-ban jelent meg a Tiara Kiadó gondozásában A Lerajzolt idő / The Drawn Time című kétnyelvű albumom. Mivel már régóta beszerezhetetlen, ideteszem egy lapozgatható virtuális változatát (ha ide kattintnak, már nézegethetik is.) Köszönet a kiadónak, Virág Attilának, a tervezőnek, Molnár Attilának és a Mester Nyomdának, továbbá köszönet a fotókért Haris Lászlónak, a fordításért Adele Einsteinnek és Orosz Anna Idának, a szövegekért pedig Ács Margitnak, Barabás Bártonnak, Bíró Katalinnak, Amos S. Cohennek, Dobozi Eszternek, Bruno Ernstnek, Shigeo Fukudának, Haiman Györgynek, Kemény Györgynek, Kornis Mihálynak, Lénárt Istvánnak, Márton Lászlónak, Mészáros Györgynek, M Tóth Évának, Nagy Gáspárnak, Guy d O’Bonnernek, Orosz Andreának, Reisenbüchler Sándornak, Ruttkay Zsófinak, Doris Schattschneidernek, Carol Stevensnek, Marta Sylvestrovának, Szőcs Gézának, Takáts Mártonnak, Tarján Tamásnak, Török Andrásnak és Wehner Tibornak.

9 MŰTEREMBŐL

 

…hát akkor folytatnám ott, ahol abbahagytam, hogy tudniillik kétszer nem léphetsz ugyanabba a Műcsarnokba. Szóljon a tétel úgy, hogy Műcsarnok mint olyan (Lulu barátom szerint Műcsárda, Kriszta barátném szerint Mücsi) nincsen is. Azokból a dolgokból áll össze, amiket képakasztó damilokon hintáztat a pinceszagú fűtéshuzat, amik egyenposztamenseken ágaskodva lesnek át a korizókhoz, amik a falakra, a monitorokra, vagy a tekerős vetítővásznakra projektálva …, de nem is, rosszul mondom, nem ezekből, és nem is a kiötlők virágfüzéres eszmeszikráiból, hanem azokból a kiállításnéző, megnyitóhallgató, olykor a megnyitó hallgatása helyett egymással csevegő bámészokból, Duhamp-nál „le spectateur” – merci Marcel – akik olykor hazaviszik magukkal a Műcsarnokot, cakkumpakk, hogy megjegyezzék és/vagy hogy elfelejtsék.  

Ha mégis létezne Műcsarnok – feltéve, de persze meg nem engedve – akkor a milyenség kérdését lehetne vizsgálni, úgymint szellemdús vagy tahó, édesbús vagy metafizikus, szakszerű vagy kóceráj. Egy barátom megállít: az a k. Műcsarnok… A k betű feloldása esetünkben természetesen a Kunsthalle. (Mint tudjuk: megfesteni művészet, a Műcsarnokban kiállításhoz jutni: kunszt)

Kilenc terem, cikcakkban haladó, összefüggések, feltérképezhetők-e, mint a flipperkapuk koincidenciális, csiki-csuki pofonjai. Úgy néz ki, mintha véletlenül, pedig dehogy. Lehetne könnyeden ememázni meg szimázni, fele innen, fele onnan és jöhet a szkanderezés, de a két hölgy és az urak fölötte vannak az ilyen parvenünek. Max dzsenderezhetnék, hogy miért a 7:2? (ami kurátorilag 3:6)

Na jó, tudom, hogy a kilencnek úgysincs fele (nota bene tele szimmetriákkal), azt azért meglesném, súgja bent valaki, fittyet hányva a belém plántált píszí européer tiltakozására,  mit csinálnak ezek itt, amikor leoltják a villanyokat. Természetesen tudományos szempontból érdekel, hogy a megfigyelés módosító hatásait kiküszöbölve, hogyan kurficol … na jó, mondok inkább diskurzust, a Művészet. Vagy tereferél a kultúra. Schrödiger macskájára tessenek gondolni. Mert a műalkotás, legyen festmény, szobor, grafika, vagy megnyitóbeszéd ebből a szempontból a tüskés pikóval mutat rokonságot, hogy tudniillik ha nézik, hallgatják, figyelik, másmilyen, mintha nem.

Ha valakinek meg kell nyitni egy olyan kiállítást, amelyen több művész, esetünkben kilenc (ami éppen a sok és a kevés közt félúton van – múzsaszám, páratlan szám, összetett szám, négyzetszám, sőt szerencsés szám, amibe most nem megyek bele, hogy mi az, szóval ha valakinek egy kilenc szereplős tárlatot kell bemutatnia, akkor nyilván úgy kezdi, hogy kitalálja mi a kiállítókban a közös. A közös nevező jut eszébe. Nekem viszont eszembe jut a bonmot: a rossz művészek hasonlítanak egymásra, a jók pedig különböznek. Egy megnyitón illik jó művészek gyülekezetének tartani azt a halmazt, akikről éppen szó van (ez momentán nem is esik nehezemre, mi az, hogy nem, lábujjhegyre állok, hogy rám is vetüljék valami a fényükből), következésképp nem keresem a közös nevezőt, eszembe sincs átlagolni, törtezni, többszörösözni, nota bene, még összeadni se, hanem lehetőleg egymásra sem hasonlító mondatokból rakok össze valami emlékezetesen elfelejthető anagrammatikus összefüggéstelent. Például így:

Bullás Faa Turcsányi - bús a látás cifra nyúl; Pázmándi Baksai Nagy - mai napság kádnyi zab; Uray Lajtai Kapitány - ily utat árnyaik apja.

Ha nem is lenne ildomos egyikből magyarázni a másikát, azért a környülállás, elegánsabban a géniusz loci csapdájába mégiscsak besétálnék egy gondolatkísérlet erejéig. Képzeljük el helyszínünk, a Műcsarnok alaprajzát egy luftballonra illesztve, majd fújjuk fel tárgyunkat életnagyságúvá, hogy érzékelhetők legyenek a korrespondenciák, melyeket jelöljünk az időléniából elcsippentett hurkapálcikákkal, Athanasius Kircher ozsonnáskosarából számlálgatva által kőnigsberg-kalinyingrádi Euler turista-hátizsákjába (nem untatnám önöket a számolással – illetve a séta-kísérletezés, az innen oda, onnan meg amoda sorrendiségével, csupán jelzem, hogy az a bizonyos műcsarnok-kunsthallei „k” esetünkben szuper k-vá avanzsíroz, vagyis gráfunk a kilenc egymásba nyíló műterem-labirintus szuper-connectednek mondható.   

Összeáll-e valami olyan e szuperbonyolultság eredőjeként, amit az egyes művek nem nagyon mutatnak, de mi valahogy meglátjuk, megérezzük, megfejtjük és elvisszük magunkban, vagy legalább egy kicsit cipeljük. Hogy mi ez a bonyolult valami, ami tök egyszerűnek látszik, vagy épp fordítva, egyszerű, de csak bonyolultan tudom elmondani. Úgy se biztos, de azért egy kicsit gályázom a honorért.

A kilenc szoba nyomán műtermekre kell asszociálnunk: egy kiállítóterem egyenlő egy műterem, vagy inkább műhely, ami valami folyamatban lévőt, alakulót, lezáratlant feltételez. Tessenek mélyet szippantani, friss olajszag és üde firnisz. Itt tartunk, útközben vagyunk, semmi véglegesség, egyetemesség, kizárólagosság. És semmi pátosz. Legföljebb az ideiglenesség apoteózisa. Vesszők, zárójelek, gondolatjelek, sehol egy pont. Pláne felkiáltójel. A tézisek könnyed révülete a szintézis kényszere nélkül. Eperlevél.

Itt az jönne, hogy a képzőművészet alapállapota a begubózás. Hasonlítsák össze a többivel. Irodalom.. zene … színház… vagyis az önreflexió itt manifeszt. Ha mégsem, akkor a művészet állapotáról, ami kicsit tágabb, de azért kábé ugyanaz, tovább szélesítve szólhat a nézővel való viszonyról, bár szerintem ezt csak mi nézők hisszük, aztán a világról cakompakk. Akár egy halom hasított fa – hogy Nagy Gabriellát citáljam. És változtasd meg élted, hogy Turcsányit (Tóth Árpád fordításában). Meg Pázmándit az optimista kertművelőt.  

Ha mégis olyan képpé kell forgatnom a kilenclyukú kaleidoszkópot, hogy fölcímkézhető képlet csavarodjon elő, akkor legyen ez írva a postitre – egyelőre ideiglenesen és bizonytalanul: légkör és lelkiállapot. Tudom egy kicsit kevésbé ártatlanul is: valóság és közérzet. Tételezzük fel, hogy a kifejezés (ábrázolás?) nagyon is különböző törekvéseit hasonló sejtések, tapasztalások és felismerések rokonítják.  Hogy az eltérő megoldások – tempók, kódok, vágyak, helyzetek – hasonszőr következtetések eredményeként jelennek meg. Olyanformán, hogy az egyszeri megnyitómondó akár ikonografikus elemzéssel is megpróbálkozhat, meg úgy, hogy hiába is tenné, a szavak leperegnének a képekről, elfogynának alóluk, szükségtelenné válnának… De azért mégis, mint mondtam, a honor miá…  

Az organikus építészet kristály struktúráit, dimenzió lépcsőzeteit rombolva fölépítő, építve leromboló Kapitány András posztdigitális univerzumában vagyunk. Strukturáltság és a geometria öngerjesztő, apokaliptikus hálózata, melyben új szabályokat inspiráló véletlenek és véletleneket generáló szabályok mentén rendeződik a világ. Lehet, hogy megtanuljuk a szabadság fogalmát a mesterséges intelligenciából levezetni, vagy hozzáadott mellék-dimenzióként relativizálni… ahogy szorítja, nyomja, összefogja … lábjegyzetnek mögöttem a 2x4,5 méteres Tavirózsa triptichont ajánlom.

A szomszédban Baksai József spirituális nyílvessző meditációit, kalligrafikus műhely-jegyzeteit, befelé nyíló személyiség-próbáit láthatják, ahogyan olvasmányélmények preparált tárgy-idő lemezein suhannak keresztül. Filozofikus eszme-redukciók. Kísérletek a két jelen közt feszülő, pulzáló csöndidők kibontására. Akik Baksait a vastagon felhordott, plasztikus olaj-domborzatokkal azonosították, azoknak most odaát meglepetés ajtó tárul.

A következő terem Bullás József majdnem végletes absztrakcióié, ha valaki csak a dátummá redukált címadást nézné, könnyelműen napló-képeknek tarthatná őket, holott e festmények alapos megtervezettsége, szisztematikus kimódoltsága, éppen a napi-jegyzet ideiglenességet ellentételezi. Ha e nyilvánvaló fegyelmezettségben mégis a játékosság ragadna magával, a játékosság, ahol a tudatosan véletlen moarézik a véletlenül tudatos rovására, ahol a deklarált síkszerűség rafinált tércsapdák foglya, akkor már sejtünk is valamit a Bullás-féle illúziók természetrajzáról.

Következzenek Lajtai Péternek a világkép szétszóratására és összehordására, s az ezenközben megejthető spirituális és számszaki leltárbavételre vonatkozó képi és bölcseleti kísérletei.  Egy korszak vége – figyelmeztet legnagyobb méretű, csak műcsarnoki dimenziókban bemutatható, ortodox ikonfalakat idéző kép-együttesének címe. Tessék a művészeti ágak elkülönítésével nem bíbelődő Lajtai írásaiba is beleolvasni, van, amit megtalálnak a terme falán is, ajánlom a passzust, melyben a világ kaotikus, kegyetlen és önző voltával a meditációt állítja szembe.

A szobrász-kerámikus, Pázmándi Antal a végtelen örökbefogadása címszó mentén gyűjtötte egybe az utolsó bő évtized munkáit. A kerámia és a plasztika, sőt a számára rendelt műcsarnoki terem határait is szétfeszítő, zavarba ejtőn gazdag életmű-szakasz tiszteletet parancsol. Kalapemelintést a technikát fölényesen uraló mester előtt, de legalább annyira a szabadságukat megőrző, azt művekké formálva is demonstrálni képes ősi anyagok, a föld, az agyag, a vas, a bronz előtt.  

Ágnes von Uray termét a nőtekintetet definiálni igyekvő különbözni vágyás, szándékoltan rossz, ám a szándékok fölé emelten igaz elrajzolások, a boldogság mibenlétét, megragadhatóságát és továbbadhatóságát firtató figuralitás jellemzi. Naplószerű személyesség, társadalmi kontrollra és cenzurális elvárásokra fittyet hányó természetesség. Ha meglátogatják az Uray (alias Szépfalvi) szobát, ne mulasszák el a kézírásos képcímeket is elolvasni, sőt összeolvasni: Felszívom magam fénnyel … és aztán hagyom kiáradni… Csóközön.

Faa Balázs két munkával is beérte, a nézők, mondjuk inkább úgy, spektátor-alkotótársak aktivitásával is kalkuláló lélekszámláló (szám-lelkesítő) computer-programmal, és a Geometriai testek című eleve megsemmisülésre szánt installációval. A matematika rigorózus játékszabályai, (Penrose-parkettázás) és nullásliszt. Ha egy percre kieshetnék az egyenlő arányokra ügyelő megynyitómondó hivatalosságból, hej de szívesen beszélnék a keleti, főképp Indiában dívó ősi szokásról, tán még ma is megvan, hogy az emberek – leginkább az asszonyok – varázserejű és démonűző labirintusokat rajzoltak a tisztára sepert udvarra, a házak bejárata elé. Egyetlen vonallal meghúzott, önmagába visszatérő kígyózó, hullámos, útvesztőket, kolamnak nevezték őket, amelyeket a markukból kifolyatott homokkal vagy liszttel (ők inkább rizsliszttel) húztak meg, s minthogy évezredeken át naponta ismételték, meglehetős gyakorlatra tettek szert benne. Ezeknek a kolamn-kacskaringóknak, rituális mintázatoknak a geometrikussá tisztult folyományát nevezték mandalának, amiket meditációs segédeszköztől kezdve a makrokozmosz leképezéséig sokféleképpen szoktak magyarázni. Faa Balázs komputer generálta ultramodern munkájában a kolamn-motívumok ősisége, de a leonardói-düreri geometria is fölsejlik, s üzenetként persze ott van a szétszórtságból a harmóniához való visszaút keresése.  

Turcsányi Antal mitologikus torzói és ellen-mitologikus maszkjai következnek, Labdakidák, vagy Kaponyányimonyók. Egy eredetmondában megjósolt sárkányfogvetemény, vagy a sárkánytojásokból kikelő eredetmítosz panorámázik a hátsó körteremben. Vajon az idők geológiai mélységéből, magmafényű alvilágából spirálozik föl az iszonyat, vagy időtlenné aktualizálva kerül át minden nemzedék vállára? Gyanítom, a mester tudja a választ, de kíméletesen hallgat.    

Nagy Gabriellának a festészet iskolás rafinériáiról lemondó, az alapeszközök evidenciáit és metafizikáját felmutató, a romantika és az irónia határán egyensúlyozó szakrális művészete jelenik meg a tőlünk legtávolabbi szobában. A téma a lét animális tisztasága, sőt e tisztaság megszentelése. Szarvaskönny, báránykönny, bagolykönny. Gyakorlott kiállítás-látogatóként megtanultunk közvetetten látni, áttételesen, más szemén át, ami annyit tesz, hogy a látvány intellektusunk, kulturális hátterünk és tapasztalataink szűrőjén át juthat el hozzánk. Nagy Gabriella épp e képnézési dogmák ellenében alkot. A kötetlen, a színről színre látás érdekli, a spirituális érzékelés.

A kilencszögű kaleidoszkóp kilencszeri megcsavarintása eredményeképp feltáruló színpompás együttállás egyfajta látlelet lenne arról, hogyan panorámázik a kortárs magyar képzőművészet 2018. február 15-én este fél hét tájban? Nézem őket, elmegyek, visszajárok, ácsorgok. Keresem, hol hegyesedik ki a figyelem: a művészi absztrakció mentén, a kurátori koncentráció vonalán, vagy épp a megnyitói fontoskodás fénytörésében? Ha valaki most önök közül fölteszi a kezét és azt mondja, hogy itten az a közös, hogy nincsen közös, vegyem már, legyek szíves, észre. Hát úgy is jó. A kiállítás attól még megnyílhat.(Elhangzott a Műcsarnok "9 műteremből" című kiállításának megnyitóján.)