ÉN NEM VAGYOK MAGYAR?

X beszól, Y lecsesz, Z kioktat. Milyen mán, hogy a francia zászló színei vannak a fészbukos arcom fölött! Magyar az ilyen, vagy mi? Mondanám, de hát az ilyen lájk – ellenlájk világ nem az érvelések terepe, hogy ha történetesen Budapestet érné hasonló tragédia, és egy francia fejezné ki ily módon az együttérzését, hát nekem bizony az nem esne rosszul. Sőt! Attól, hogy 24 órán keresztül nyilvánosan úgy teszek, mintha Párizs citoyenje lennék, semmivel sem vagyok kevésbé a hazámé, ráadásul nem is hisz rólam józanul senki ilyesmit. Olyan személyes ügyekkel, hogy barátaim laknak ott, hogy két önálló és több csoportos kiállítás köt hozzá, hogy első regényem két franciáról szólt, és hogy az első nagy vasfüggöny mögüli kiszabadulásom színhelye éppen Párizs volt, nem akarok előhozakodni. Azzal annál inkább, hogy mennyire összefonódott Párizs és a magyar kultúra: nem csak „elszállt kozmopolitaként”, hanem mélymagyarként is lehet aggódni érte. Ott ért költővé Ady, Illyés, Radnóti, ott lett nagy festő Munkácsy, Rippl-Rónai, Kassák, vagy mondjam-e Lisztet, Köstlert, József Attilát? De hát őket nem is kell sorolni, annyira köztudottak. Ha valaki az ötösre hajt, azt is illik ismernie, hogy onnan, Párizsból tért haza valamikor a 12. század vége felé Anonymus, III. Béla király névtelen jegyzője, aki magát P-ként, P mesterként aposztrofálta (vajon miért épp P a „dictus magister”), hogy megírja a Gesta Hungarorumot, benne honfoglalásunk legrészletesebb történetét. Mentő kérdés, hol fogadták be első nagy újkori politikai menekültünket? Természetesen Párizsban, és ki volt ő? Rákóczi Ferenc. Szóval kedves X, Y, Z, vigyázó szemetek… ja, hogy Trianon, hát ahhoz bizony elég kacifántos okfejtés kéne, hogy az egész Trianon cuccot Párizs nyakába varrjuk, ízléstelenebbet pedig képzelni is nehéz, mint ünneplendő ellencsapásként tekinteni a terrortámadásra. Az európai kultúra hármas dobogóján Athén és Róma mellett ott áll Párizs, és ha csak újkori szerepét nézzük, bizony fölöttük áll. Miközben dohogva próbálom kioktatni a kioktatókat (úgy kezdődik, hogy visszaütök?), izgatottan követem a magyar-norvég focimeccset. Sőt igazából azt követem (én nem vagyok magyar!?), az ellen kioktatás csak vékony mellékszál. Tévén persze nem lehet, 15 ezer kilométerre vagyok hazulról, marad az Index online közvetítése, „néztek” már így meccset, őrjítően izgalmas, 3 percenként jön egy mondat, ilyesmi: Johansen külsővel tekeri be, aztán az ember lerágja az összes körmét a következő hírig: Király kiütötte. (Szürke mackóalsót minden fb profilra!) Mindegy, ez legyen az én bajom; állítólag 1986-ban jutott ki a válogatott utoljára nemzetközi tornára, ráadásul épp ide, Mexikóba, ahol most pezsgő helyett kinyittatok egy hatalmas kókuszdiót. Leírom a ceremóniát, hátha zsinórban jönnek a győzelmek, oszt tudjátok véreim, nap-lelkűek és köd-evők, ha erre jártok, hogyan ünnepeljetek. A kókuszdiót az utcán árulják, egy teherautó platóján áthajolva kell rábökni a focilabda méretű golyóra. Ekkor az egyik mesztic (ketten vannak) meglenget egy jókora macsétát és úgy metsz le labdáról egy apró szeletet, hogy egy pici lyuk nyíljon rajta, akkorka csak, amin egy szívószál bedugható. A kezembe nyomja, a másik elveszi a pénzt (25 peso) és figyelmeztet, jöjjek vissza, ha kiszürcsöltem a tejet. Teszek egy kört, küldök Tarjánnak egy gratulációt (egy hónapja megjósolta, hogy simán továbbjutunk) és visszamegyek az üres kókusszal. Most a másik, a sötétebb bőrű lendül akcióba: két hatalmas suhintással (mint Tót az őrnagyot) négyfelé hasítja a diót, majd a szeletekből egy élesre fent kanálszerű célszerszámmal kimetszi a fehér bélést. Apró darabokra vagdalja, aztán csak kicsit maszatos kezével begyömöszöli mindet egy nejlonzacskóba. Két citromot is belefacsar (szerencsére a chilit időben kivédem) majd mosolyogva nyújtja át. Mondom neki, legyőztük a norvégokat. Nagyon örül, aztán megkérdezi, merre van Magyarország. Mondom. Úngaro? – néz rám kételkedve, valamiért azt hitte, kanadai vagyok. Az előző vevő az volt. A húngaro szót, vagyis a magyart itt a cigány szinonimájaként használják. Az oka talán, hogy a Miksa császár kíséretében érkező magyar huszárok közt sok cigány volt. Vagy mind? Aztán, ugye megvan a történet, Ferenc Jóska kisöccsét kivégezték, a cigány magyarok megúszták, itt maradtak, a gyerekeik, az unokáik máig élnek – ha meg nem haltak. Viva Hungría! – köszön el. Éljen Magyarország!

997 ÓRA ODAÁT

– Akár 1000 órát! Áll az alku? – Rendben, megegyeztünk. Az előzmény az volt, hogy valami grafikát vásárolt volna, el is jött, kiválasztotta, én meg készülvén épp egy kiállításra, azt ajánlottam, hogy fizetség gyanánt énekeljen egy kicsit a megnyitón, s persze kísérje magát azzal a legendás kobozzal, amiről a nevét kapta (ha jól emlékszem, Buda Feri volt a keresztapa). Az ezer órát ő ajánlotta, én meg naná, hogy elfogadtam. Eljött énekelt, megtette később is, de azért az ezer órától messze vagyunk. Tartozik kb. 997-tel, és akkor még nagyvonalúan számoltam. Éppen egy új kiállításra készülök, csütörtökön nyílik, igaz, a világ másik végén, Mexikóban lesz (Guadalajara, Av. Juárez 638, este 8, ha valaki véletlenül arra járna…), már megérkeztem, a jet lag miatt nem tudok aludni, itt sötét éjszaka van, otthon fényes nappal, kinyitom a computert, olvasom, hogy meghalt. Tamás! Tudom, hosszú betegség, várható volt, utoljára már úgy szorítottuk meg egymást, hogy talán utoljára…. mégis nagyon szíven üt. Édes barátom, azért ne hidd, hogy megúszod! Odaát időmilliomosok leszünk. 997 óra az örökléthez képest potomság. Jövök és behajtom. Ölellek. Béke!

GUADALAJARA MEGINT

Egymásba csapni a két tenyeret, majd lazán összebokszolni, persze úgy, hogy a mozdulat folyamatos maradjon, ráadásul nem is a kezeket, egymást kell nézni közben, sőt kedélyesen csevegni, mondjuk arról, hogy éppen egy év telt el, egy teljes év, nahát, mintha tegnap lett volna. Az apró hotel portásával is így köszöntjük egymást, csak a beszélgetés döcög, mivel az én spanyolom és az ő angolja nem sűrűn talál egymásra. Guadalajara, sokadszorra térek vissza és mintha mindig azért érkeznék, hogy elvesszek benne, hogy az elveszettség élményét, poétikussá növő, vagy azzá generált(?) hangulatát újraélhessem. A gyökérhullámos járdák völgye. Ahol valamelyest kiismerem magam, az a kicsi szálloda utcája, az Avenue López Cortilla, illetve abból is csak egy rövid szakasz (az egész igencsak hosszú lehet, legalábbis a házszámból – 1484 – azt sejtem), szóval a López Cortillának (vajh ki ő?) az a része, amelyik a Chapultepec sugárútba két oldalról beletorkollik. Itt van, a mostani szállástól csak pár sarokra a Hotel Ganz. Nem bírom megállni, hogy a portástól (most épp egy fekete hölgy) ne udvaroljak ki legalább egy kertlátogatást. Reggeliző párok a trópusi növényburjánzásba rejtett asztaloknál. Ha valakinek el kell magyaráznom, melyik a Cortilla utca, a Gandhi könyvesboltot mondom, azt itt mindenki tudja. Még zárva, odabenn verebek röpködnek, vagy üldögélnek a könyvsorokon. A hátsókert felől juthattak be, onnan, ahol Sergio Vegával kávézgattunk valaha. Ugyanitt bukkantunk Emmával arra a bizonyos könyvre, amit persze rögvest meg is vettem neki, legfőképpen azért, hogy elmagyarázhassam, egy Németországban székelő kínai kiadó adta ki angol nyelven egy magyar pasiról, akinek a neve: Orosz. Most, hogy őt, a friss mexikói tulajdonost is beszámítjuk, már hat náció húzhatja ki magát. Ha valami nem lenne meg a Gandhiban, pár száz méterre ott a másik könyváruház, a Chapultepeken kell jobbra fordulni. Itt a könyvesboltokba olvasni járnak az emberek, beszélgetni, és hogy kedvük legyen sokáig maradni, mindegyikben adnak kávét, teát, sört, vagy ami épp passzol az irodalomhoz. Ha mégsem fordulnék le a López Cortilláról (kiderül, hogy a 19. századi oktatási reformok atyamestere) sem a Chapultepeken, sem később, kilenc blokknyira a Hard to Find stúdió irányában (mostanában költöztek ide, a tavalyi workshop helyszíne sokkal messzebb volt), hanem nyílegyenesen gyalogolnék egy szűk félórát, akkor találnám magam a downtownban, első ittlétem helyszínén. Mikor is volt? 1997? Lecture a Teatro Degolladóban. És az előadók kiállítása az Ex-Hospicio Cabañas-ban. Most a fő attrakció (na persze csak az Orozcko freskók után) egy Vicente Rojo tárlat. Ő a partnerem, hivalkodom Oswaldónak, akivel együtt nézzük meg a tényleg lenyűgöző életművet, valamikor a kilencvenes években volt ugyanis egy közös kiállításunk San Luis Potosíban, a Caja Realban. (Ellenőrzöm: 1996: Casa de la Cultura, San Luis Potosí). Vicente Rojo és O.I. A megnyitón csak ő volt ott, én egy korábbi tárlat anyagával szerepeltem, ami amúgy is Potosíban volt, így aztán nem találkoztunk – és a személyes parola (az itteni összebokszolásos fajta) azóta sem jött össze. Igyekeznünk kéne, nyolcvanhárom éves a kolléga, igaz, a kollekcióban egészen friss munkák is vannak. Felicitaciones, Senior Vicente.    

3 MEGHÍVÓ

A Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület meghívására november 3-án, kedden Orosz István tart előadást (hogy miről, azon még töri a fejét, gyaníthatóan valami olyanról, ami kapcsolatos a „kisgrafikákkal”, noha az egyesület a honlapjára a tovarisos "nagygrafikát" tette ki, ami ugyebár elég távol esik a témától). A helyszín a Bedő Árverezőház, Budapest VII., Erzsébet krt. 37. I. emelet, az időpont: délután öt.

Másnap, negyedikén, a Vigadóban O. I. irodalmi munkássága lesz terítéken. A követ és a fáraó című könyvről Illyés Mária művészettörténész tart előadást, a Sakkparti a szigeten című regényt pedig Babus Antal, az MTA Kézirattár és Régi Könyvek Gyűjteménye osztályának vezetője mutatja be. A helyszín a Pesti Vigadó Makovecz terme, az időpont: november 4. 17 óra. (Ott a Vigadóban állítólag előzetes regisztráció szükségeltetik.)

Két napra rá, november 6-án, Győrben, a XV. GyőriKönyvszalon keretében szintén szó lesz a Sakkpartiról, Grászli Betti, a Múzeum igazgatója (és a 2012-es Esterházy-palotabeli kiállítás kurátor-rendezője) mutatja be, a helyszín a Nemzeti Színház pódiumszínpada, az időpont délután öt. (A könyvbemutatókon az amúgy beszerezhetetlen Sakkparti is kapható lesz – a Követ és a fáraót pedig ugyebár minden jobb könyvesbolt árulja).