SZEPTEMBERI TÁRLATOK

Na, ez most súlyosan összejött: három kiállítás egyetlen héten, ráadásul úgy szétszórva, hogy aki végigjárná, az egy honismereti kitüntetést is megérdemelne. Vagy egy szanatóriumi beutalót. Szeptember elsején, szombaton kezdődik Sopronban a Festőteremben (Petőfi tér 8.). Ötkor nyílik a kiállítás, Szőcs Géza szónokol és Stöckert Ádám marimbázik. A tárlat egyébként az egyetem faipari mérnöki karának ötvenedik születésnapjához kapcsolódik, vagyis zömmel fából készült konstrukciókat fogok kirakni, “lehetetlen” tárgyakat, "deszkametriákat", (olyasmiket, mint amik itt lent látszanak), de lesz köztük azért néhány új is. A következő állomás Szeged, szeptember 3-án, hétfőn, a Klauzál téri EDF Galériában Szilassi Lajos matematikussal (a művész titulust valamiért rühelli) nyílik közös tárlatom. Az övé lesz a tér, az enyém meg a sík. Lajos a híres poliédereit állítja ki, én meg olyan geometrikus rézkarcokat akasztgatok a falra, amelyekről azt képzelem, hogy valamilyen áttéttel hajaznak a poliéderekre. Erről talán Csákány Béla tanár úr beszél majd a megnyitón, Csányi Ildikó és Tornyai Jenő (Czik) pedig gordonkázni fognak, ráadásul valami olyan különös meglepetés-darabot, aminek az eljátszásához egymás tükörképévé kell változniuk. De még nincs vége, szeptember 6-án, csütörtökön Pozsony belvárosában, a Slovak Design Center galériájában (Satelit Gallery, Dobrovičova ul. 3.) nyílik a következő kiállítás. Minthogy a dolog a nagyszombati plakát-triennálé ürügyén szerveződött (azon a héten lesz az anyag zsűrizése, és mint zsűritagnak nem illett elzárkóznom a fölkérés elől), itt csak plakátokat fogok kitenni, illetve állítólag lesz egy terem, amelyben a filmjeim mennek. Hát ennyi. Leírni se volt semmi. Talán elolvasni se. (Ha valaki később vetődne arra: a soproni kiállítás szeptember 23-ig, a szegedi szeptember 25-ig, a pozsonyi szeptember 30-ig lesz nyitva.)

Post scriptum:

Belátom, az iménti blogjegyzetben a „rühelli” kifejezés kicsit erős volt, Szilassi Lajos (matematikus barátom, mellesleg az előző "bábeli feladvány" első megfejtője) ki is szúrta, és jegyzetet fűzött a jegyzethez. Az alábbiakban ez következik.

Ki a művész (és ki nem az)?

Orosz István (grafikusművész) barátom a készülő közös kiállításunk kapcsán a legutóbbi blog bejegyzésében ezt irta: „ A következő állomás Szeged, szeptember 3-án, hétfőn, a Klauzál téri EDF Galériában Szilassi Lajos matematikussal (a művész titulust valamiért rühelli) nyílik közös tárlatom. Az övé lesz a tér, az enyém meg a sík. Lajos a híres poliédereit állítja ki, én meg olyan geometrikus rézkarcokat akasztgatok a falra, amelyekről azt képzelem, hogy valamilyen áttéttel hajaznak a poliéderekre.”

Elgondolkoztam, miért is „rühellem” a művész titulust. Eddig is volt némi elképzelésem arról, hogy én mit tartok művészetnek, és kit tartok művésznek. Összevetettem az itt olvasható szócikkel, amely arról szól, hogy mi is a művészet szó szűkebb és tágabb értelemben vett jelentése. Örömmel vettem tudomásul, hogy én is így gondolom. Azt is, hogy ebben a művész szó, kidolgozásra váró újabb szócikk lehet, ha lesz vállalkozó, aki majd megírja. Biztosan nem lesz könnyű dolga. Már a művészet szó is eléggé képlékeny sok bizonytalanságra ad okot, főként, ha az a nem elhanyagolható (rész)kérdés vetődik fel, hogy mi tartozik ebbe a fogalomkörbe, és mi nem. Hát még a művész szó (jelző?), (főnév?) vajon mit jelenthet? Én csak azt tudom (talán), hogy számomra mit jelent. Egyszerűbb felsorolni néhány olyan „követelményt”, amelyek közül ha egy is hiányzik, akkor máris kétségessé válik, hogy a szóban forgó személy megérdemli-e, hogy ezt a megtisztelő szót a neve közelében bárki is megemlítse, leírja. Megpróbálom ezeket felsorolni, hangsúlyozva, hogy a lista nem teljes, és nem fontossági sorrendben készült (de majdnem). 
- Rátermettség, adottság, képesség, érzék, hajlam, talentum; 
- szakmai felkészültség, hozzáértés, mesterségbeli tudás; 
- kreativitás, alkotókészség, ötletgazdagság; tudatosság 
- érzelemgazdagság, empatikus készség, nyitottság, problémalátás, gondolatgazdagság, mondanivaló, … és még sorolhatnám.

Példák, ellenpéldák garmadát lehetne felhozni. Például Barcsay Jenő „megengedhette magának”, hogy néhány egyenes vonalat fessen a vászonra, miután megmutatta, hogy rendelkezik olyan mesterségbeli tudással, amit a művészeti anatómiájában elénk tárt. Vasarely is csodálatos portrékat, aktokat festett ifjú korában. Picasso úgyszintén. A modern, „nonfiguratív művészek” munkáit szemlélve mindig ott kérdezget a fejemben a kis ördög: vajon tudna-e egy aktot, egy drapériát, vagy akár csak egy hokedlit úgy lerajzolni, ahogy kell.Nos, én életemben egyszer kaptam rajzórán hármasnál jobb jegyet, amikor egy libatollat kellett rajzolni. A többiek ott küszködtek azzal a „mintával”, ami ott volt a szemük előtt, én meg „a” libatollat rajzoltam, lendületesen, ívesen, ahogy én „láttam”. A lényeg, hogy nem tudok rajzolni, nem tudok „mondanivalót” köríteni a dolgaim köré, nincs egy hosszú piros sálam, amit a nyakam köré tekerhetnék egy megnyitón. (Ha lenne, akkor sem vetemednék erre.) Összegezve: talán a felsorolás harmadik sorában akadnak rám illeszthető jelzők, a többi végképp nem stimmel. Nem venném magamra, hogy kisebbítsem ennek a számomra, tiszteletet, tekintélyt, csodálatot, nagyrabecsülést jelentő szónak a jelentését.

P.s.: A post scriptum post scriptuma már megint tőlem (Utisz): nem tudom megállni, hogy ne írjam ide, (bár fölhatalmazásom nincs rá), hogy Szilassi Lajosnak épp tegnap állították föl egy jókora acélszobrát „valahol a Michigen tó partján”. A tóparton talán az elsőt, a világban szerteperte viszont már a sokadikat. Na most akkor ki is a művész?  

A szegedi közös tárlatot Csákány Béla, a legendás matematikus nyitotta meg, ki is rakta a blogjára a beszédet, ide kattintva lehet olvasgatni.

BÁBEL TORNYA

A torony (és a kép) aljából elindulva, a megfelelő lépcsősorokat választva könnyedén föl lehet kapaszkodni a torony tetejére. Aki azonban nem szeret lépcsőzni (vagyunk néhányan), előbb-utóbb az is följuthat. Van ugyanis olyan útvonal, amelyen vízszintesen haladva, egyetlen lépcsőfok használata nélkül is el lehet érni a csúcsot. Persze keresgélni kell, mint egy labirintusban. (Ha valaki megtalálta, szóljon!)

A KAPU

Meleg van. Dőlnek a csúcsok: a melegrekordok és az olimpiász rekordjai. Veszélyben a száz női mell. Ilyenkor a nagy melegtől kitágul a kapunk. Jelképes értelemben jól hangzana, hogy tágul a kapu, a valóságban azonban azt jelenti, hogy alig lehet bejönni rajta. A két vas-szárny megduzzad, egymáshoz szorul, és elszánt lökdösődés szükséges a kinyitásához. Az igazsághoz tartozik, hogy télen meg annyira eltávolodnak egymástól a szárnyak, hogy olykor magától kinyílik, mintha szellemek közlekednének rajta. De most nyár van, perzsel a nap, süti a kaput. Beszorul. Legjobban ott szorul össze a két idomvas (mióta készülök, hogy leírhassam: idomvas! Fenyőfalvi Feri forrasztotta – mert az alliterációra is ügyeltünk – és közben ilyeneket is mondott: idomvas. Sőt: zártszelvény és ellenanya. Tartanád, kérlek, az ellenanyát!), szóval ott szorulnak az idomvasak, ahova fölcsavaroztam azt a korong alakú alumínium öntvényt. Akkor vettem, amikor Stoli megérkezett. Aggódva mutattam meg neki az ijesztő fenevadat ábrázoló táblát, nyilvánvaló volt, hogy semmiben sem hasonlítanak, de Stoli nem tiltakozott. A szöveget – a kutya harap – sem véleményezte. A kutyák ugyan, legalábbis a közhiedelem szerint, nem tudnak olvasni, ez azonban koránt sem jelenti azt, hogy nem is értik, mi van odaírva. Reszelem, smirglizem, ráspolyozom, még mindig szorul. Szorulni is fog. Akár le is csavarozhatnám, Stoli, aki egyébként soha senkit sem harapott meg, másfél méterre fekszik az alsó fenyőfa gyökerei alatt, de valahogy hűtlenségnek érezném levenni a táblát. És különben is, ez az egyetlen felirat a kapun.  Nevek nincsenek, a házszámra meg ráfutott a vadszőlő. Ilyenkor az se látszik. Ha valaki keresne, bizonyára megnézné az előző ház számát és megnézné a következőét. Valahogy úgy, mintha Keats sírját keresgélné a római temetőben, Cestius piramisa tövében: „Here lies one – whose name was written in water„

A VILLAMOS

Tudtuk, hogy sose készül el, de azért legalább egy félmondat erejéig mindig szóba került, amikor találkoztunk. Egyre ritkábban találkoztunk. A filmgyár megszűnt, a kapura lakat került, még az utat is átnevezték. Ő Pécsre ment, én Sopronba. Egy éve láttam utoljára, furcsa fintor, hogy épp a Farkasréten. Pont ott, ahol… Az ötvenkilences jár arra. Már nem emlékszem, hogy melyikünk kérdezte: Na és mi lesz a villamossal?

A stúdióban a világ nagyon igazságtalan volt, a legjobb animátorok nyakába annyi munka szakadt, hogy nemigen gondolhattak önálló filmekre. A „művészkedés” a második vonalnak jutott. Már talán a harmadik filmet rendeztem, ő meg a technikai irányítója volt egy egészestés francia koprodukciónak. Egy időutazásos scifinek. Igaz, én egyedül csináltam a magamét, az ő keze alá meg vagy ötvenen dolgoztak. És legalább annyian hátráltatták is. Egyszer, amikor mégis magunkra maradtunk, kibökte: olvasott valami novellát, már tudja is, hogyan kellene filmet forgatni belőle. A fejében már kész a ritmus, a mozgás, megvannak a plánok. Szeretne végre a maga ura lenni. Maximum tizenkét perc, hogy beleférjen egy dobozba, vagy rövidebb. Beszállnék-e? Megmutatta. Az utolsó villamos lesz a címe. Legtöbbet Németországban beszélgettünk a tervről. Akkor még NSZK-nak hívták. Ott is egy idegen filmet rendezett, én meg a hátterese voltam. A munka mellett csináltam néhány rajzot a Villamoshoz is. Érted, ugye: az Élet. Ez a villamos magát az Életet jelenti. Csak megy, és a háttereknek nem kell túlmagyarázniuk a dolgot. Fokozatosan derüljön ki. Megállóról megállóra. Később a Grófnőnek is beszéltünk róla. Arról, hogy nem csak emberek villamosoznak, ott szorong majd a Mikimausz és a Süni a ködből, a Donaldkacsa és az Asterix, Silbad és a Perdide bolygó minden szárnyas arctalanja. Meg Bubó. Meg Popeye. Meg az Animáliák lényei. Még a Légy is. Mind a kisujjában volt. És persze Félix, akkor épp azt animálta. Észrevétlen lassú metaforizálódás, ez lesz a dramaturgia fonala, mondta a Grófnő. Aztán még hozzátette: önreflexió. Ahogy a Dezsőnél. Ez egy halálnovella. Egy halálfilm. Föl se kellett lapozni, már kívülről fújtuk: Vajon a villamosban ki érhet el többet egy kényelmes ablakülésnél? A jutalmat a földön nem adják könnyen, de végül mégis megkapjuk... Éppen ki akartam nyújtani zsibbadt lábaimat, hogy végre pihenjek és pihegjek, hogy végre föl is lélegezzem, szabadon és boldogan, amikor a kalauz odalépett ablakomhoz, kifordította az útirányjelző táblát, s ezt kiáltotta: "Végállomás."

Talán már az elején is tudtuk, hogy ezt a filmet nem kell megcsinálnunk. Fölösleges. Annyira kész, oly pontosan megvan minden részlete. Kieszeltük a formát, kigondoltuk a stílust. Képzeletben már az összes fesztiváldíjat is besöpörtük. És el is költöttük. De azért, ha összefutottunk, mindig szóba került. Átrendeztünk apró részleteket, bár inkább csak megszokásból, meg azért, hogy aztán visszaállíthassuk az eredetit. Mert úgyis az a legeslegjobb, ahogy először kitaláltuk. Huszonöt évesen. Fölkapom olykor a fejem egy-egy snittnél, amit a youtube-on, vagy a tévében látok. Igen, ez a Tibcsi soha el nem készült filmjéből való. Vagy azt plagizálja. Ott zötyög a villamosunk az animáció átlátszó Moebius-filmjére festett síneken, talán az ötvenkilences vonalán. Hosszan, lassan, örökké.

OLIMPIÁSZ

Hurrá, ma kezdődik a londoni olimpia. 1948-ban is volt olimpia Londonban, sőt már 1908-ban is. Annak a száz évvel ezelőtti olimpiának az apropóján teszek most ide egy rövid részletet a Sakkozók a szigeten című készülő könyvből. Tulajdonképpen kész is vagyok vele, már csak az epilógust kell összehoznom, ami azért nem lesz túl egyszerű, mert le kellene fordítanom hozzá egy 68 soros ékes anapesztusokban írt verset, Alekszandr Bogdanov költeményét. Ugye nem semmi egy bolseviktól! (Azért ne tessenek nagyon aggódni, a nyersfordítás már, hála B. Tündének, megvan!)

De végre fönt vannak. Belenéznek a lábuknál ásító sötét fortyogásba és nagyon-nagyon jelképesnek érzik a percet. Olyannak, amit valahogy meg kell örökíteni. Valószínűleg egyszerre jut eszükbe a megoldás, bár Lenin szerint az író veti fel, Gorkij szerint viszont az Öreg proponálja: hugyozzunk bele! Már gombolják is a sliccüket. Egy csöppet persze zavarban vannak, nem is indulnak be rögvest a csatornák, koncentrálni próbálnak, egymást lesik a szemük sarkából, nekünk meg marad a belehelyezkedés a skurcos nézőpontokba, meg marad gondolatolvasás. Ilyenkor persze a krónikás épp úgy feszeng, akár az olvasó, próbálna gyorsan túllenni a dolgon, de van, amit nem lehet siettetni. Sőt, mentül jobban siettetnénk, annál lassabban megy.  ...  A nagy hegy egyébként éppen két éve, 1906 áprilisában tört ki utoljára, jókora ejakuláció volt, száz embert ölt meg, legalább százat. Caprin is megremegett a föld. Gorkij gy dicsekszik a tűzhányóval, mintha a sajátja lenne, mindent tud róla, mindent jobban tud, és persze azért író, hogy színezze a tragédiákat. Akkoriban, április vége felé újra foglalkozni kezdtek az újságok a két évvel korábbi tragédiával. Az apropót az olimpiász adta. 27-én, hétfőn, azaz a mi kirándulóink szemszögéből nézve holnapután kezdődnek az olimpiai játékok Londonban. A világ Londonra figyel. Csakhogy Róma helyett figyel a világ Londonra. Az olimpiászt ugyanis Róma rendezte volna, Coubertin báró az olasz fővárost bízta meg a rendezéssel. Meg is kezdődtek az előkészületek, a liliputi uralkodó, III. Viktor Emánuel már talán fogalmazta is a díszbeszédet, amikor kitört a nagy hegy. Az ország beleroppant, vitte a pénzt az újjáépítés, (meg persze vitte a camorra), le kellet mondani a rendezésről, és a báró átadta az egészet az angoloknak, nevezetesen a sportőrült VII. Edwárdnak. Képzelheti, mekkora zajt csapott a nápolyi hegy, magyarázza Gorkij, ha a római verseny is elmaradt miatta. Lenin mosolyog: az olimpiász remek tréning lehet, nagyszerű főpróba egy világháborúhoz. Hátha nem kell már sokat várni rá, hogy az a sok ország a csatatéren is megmérkőzzék. Élvezi, ahogy a föltámadó szél rendet vág a kéngőzös böffenések közé, lerázza kabátjáról a hamut, és egy darabig még a forradalmi hegybeszédet is elviseli, amely újra csak oda kanyarodik, mint már harmadik napja mindig, hogy össze kéne békülnie a villalakókkal. Aztán, ahogy ilyenkor szokott, mégiscsak megindul kétfelé az a két gúnyolódó szemgolyó. Előttem e szirt, és alatta mély, … S azt mondjam-e: vége a komédiának? A mondatvégi hangsúlyos kérdőjel persze nem kevés iróniával aktualizálja a madáchi mondatot, Gorkij mégis elismerően csettint. A didaktikus poémát, ahogy a Tragédiát nevezte, három éve fordította le (igaz, csak prózában) és adatta ki az általa vezetett Znanyie Kiadóval.  Hát tényleg rosszul alhatott az Öreg, ha még azt az aláhúzogatott és agyonjegyzetelt kötetet is átnyálazta. Ha most egy novellában szerepelnének, itt lehetne a dramaturgiai csúcspont – gondolja, és határozottan tetszik neki, hogy épp egy hegycsúcson csúcsosodhat ki a történet, aztán, mielőtt maga is fölfoghatná, mi volna a dramaturgiából fakadó legtökéletesebb megoldás, a végső csattanó, a slusszpoén, a „v kancé kancov”, újra megszólal az Öreg: Attól félek, bátyuska, hogy ezt most megúsztuk, pedig titokban mindenki arra vár, higgye el, hogy történjen már valami, hogy törjön ki a hegy, hogy robbanjon föl, hogy jöjjön végre a szentséges forradalom. Amikor egy vulkán tétlenkedik, akkor mindenki csalódott. Hazatérve nem lehet miről áradozni. Nincs is szánalmasabb, mint egy szipákoló tűzhányó. Való igaz, a helyiek mintha szégyellnék, hogy semmi tragédiával nem tudnak szolgálni, tűzijátékot lődöznek úton-útfélen, drámai vulkánkitörés képeket, metszeteket, színes olajnyomatokat kínálgatnak a turistáknak, a nápolyi dzsigolók csupasz mellükre lángokádó Vesuviust tetováltatnak, és délidőben harangozás helyett mozsárágyúkat durrantanak. Épp most sütnek el egyet a hegy tövénél valamelyik falucskában, fentről csak olyan, mintha egy nagy záptojás pukkant volna szét.

                  

ÚJ KÖNYVEK

Két optikai illúziókról szóló könyvet kaptam a napokban, az egyik Moszkvából jött, Anatolij Timofejevics Kalinyin írta (Vigyenyie tajny), a másik Amerikából érkezett, Brad Honeycutt és Terry Stickels szerkesztette (The Art of Illusion). Az orosz könyv átfogóbb, a reneszánsztól kezdve dolgozza fel a témát, az amerikai a kortársakra koncentrál. Az előbbiben hét, az utóbbiban tíz munkám van. Az amerikai könyvhöz Scott Kim írta a bevezetőt. Idemásolom két elemzését:  

This sculpture by István Orosz changes appearance depending on where you stand. From one point of view, the black and white lines drawn on the stairs appear to be a man walking down the stairs. From another point of view, the colored areas align to form the legs of a man walking up the stairs.

Here is a lovely drawing of a classic staircase illusion by the versatile István Orosz in which the diagonal lines are alternately interpreted as edges or creases. Note that the stairs are not shaded; all of the dimensional information comes from the shadows and the way people and objects sit on the stairs.

HAJRÁ ATLASZ!

Felipe (azt mondja, hívjam inkább Pepének) elvisz a helyi stadionba, hogy lássam játszani kedvenc csapatát, az Atlast, amelyik annak rendje és módja szerint simán ki is kap a fővárosi Pumáktól. Persze azért van könnyeznivalón vidám oldala is a dolognak. Bérlettel jutunk be a meccsre, Pepe papája ugyanis a halálos ágyán mindkét fiára (a fotós Mito a másik) egy-egy Atlas-bérletet hagyott. Az örökhagyó nem volt kicsinyes: a belépők 99 évre szólnak. (Állítólag majdnem meghalt a fiúk mamája is, amikor tudomást szerzett a végrendeletről.) Egy másik egyetem galériájában Francisco Toledo kiállítását nézzük meg Emmával: az indián művész vázlatkönyvének lapjait. Magától értetődő természetességgel megelevenedő mítoszok, Chagall és az inuitok transzcendens világa jut róla eszembe, na meg persze Dóra. Ja: nehogy elfelejtsem, megnyílt a workshop-záró plakátkiállítás is, egyelőre csak az ITESO kertre néző munkagalériáiban, aztán majd augusztusban átköltözik a könyvtárba.