BÚÉK! (+BOROK)

Búék minden blogolvasónak egy év végi anamorfikus koccintással! Ha jó helyre tétetik a tükörhenger, a balatoni táj visszakoccint. Csin-csin.

Cheers! Salud! Kan pai! Na Zdravi! Kippis! A votre sante! Prosit! Cin-cin! Na zdrowie! Noroc! Serefinize! Skal! Ezt az utolsót skandináv országokban mondják a koccintáshoz. A szó koponyát jelent, a legenda szerint a vikingek legyőzött ellenségeik koponyáját használták kupának. Hogy micsoda népek vannak! Az most ne firtassuk, hogy a kupán váglak kifejezésből miféle következtetések hámozhatók ki! Ideteszem inkább egy új koponya rajzomat.

Üzenet Dantól: a SF-MOMA-ban, vagyis a San Franciscoi múzeum új dizájn tárlatán (How Wine Became Modern: Design + Wine 1976 to Now) ki vannak állítva a borai, következésképp az én borcímkéim is. 

MOSZKVA TÉRI TÖRTÉNET

Gyergyói legények üldögélnek hajnalban a Moszkva téri rabszolgapiacon. Bánatos nótába fognak, előkerülnek pesze a rendőrök. Hagyják abba, jóemberek, mert ez csendháborítás. A harmadik felszólítás után a zsaru begorombul: …nehogy mán itt meg kelljen ütni valakit. Fölpattan az egyik legény: Tük-e münköt, vagy münk-e tütöket. A rendőr a társaihoz fordul: nem megmondtam, hogy törökök! (Sz.G. törénete)

HÁROMKIRÁLYOK

Abroszt terít a hó a tájra,

barackfa ágon csíz remeg,

a sok fehérből délutánra

színt desztillál a képzelet.

Egy képet kéne befejeznem,

de napok óta nem tudom,

a kép fejez be holnap engem,

kibámulok az ablakon.

Bár semmi lábnyom nincs a kertben,

már látom őket, s meglehet,

hogy ők is észrevettek engem,

míg keresték a gyermeket.

ARTBÁZIS: SAKK!

December 17-én, pénteken a harmadik születésnapját ünneplő Artbázisban újra levetítjük a Sakk! című animációt. (Épp három éve a Telek Balázzsal közösen rendezett anamorfózis kiállításunkkal nyitott az Artbázis.) Az esti program fél hétkor kezdődik a Forte! című fotókiállítás megnyitójával (Haris László, Lugosi Lugo, Telek Balázs és még sokan), a film kb. fél nyolckor lesz. Utána zene, tombola, miegymás. A filmről a november 29-i bejegyzésben írtam részletesebben... meg talán majd beszélek is a vetítés előtt. (Artbázis: Budapest, Horánszky utca 25.)

GRAFIKÁK ...

DLA védés a Képzőn. Szepessy Béla Nyomódúc + számítógép címmel az ún. nemes grafikai eljárások és a számítógépes grafika kölcsönhatásáról értekezik. Idemásolok néhány sort az opponensi dolgozatomból (hogy megmaradjanak a nevek, mert én is folyton elfelejtem őket): …föl lehetne vetni az eredetiség kérdését abból a szempontból is, hogy a technikai áttételek során mennyire vész el, vagy milyen mértékben őrződik meg a művész kézjegye. A fotomechanikus, vagy digitális nyomódúc-készítés során – jó esetben - ugyanazok a nyomok: vonalak és foltok kerülnek át a papírra, amelyeket a művész rajzolt, és ilyen összefüggésben az új technikák akár a régi klasszikus, „nemesnek” nevezett nyomódúcok elé is sorolhatók. Dürer dúcai Hieronymus Andreae keze nyomát viselik, Holbein dúcait Hans Lützelburger és Jacob Faber metszette, Burgkmairét Jost de Negker, Doré mellett  pedig egy egész csapat fametsző dolgozott: Bellenger, Brunier, Deschamps, Gillot, Gusman, Jonnard, Laplante, Pannemaker, Pisan, Quesnel... és folytathatnánk a sort. A szűk szakmán kívül vajon ki emlékszik ma ezekre a precízen dolgozó hús-vér computerekre?  
*

Az emlegetett művészek szelleme, vagy inkább az európai grafikáé idéztetik meg az Albertina elsötétített szobáiban William Kentridge posztmodern szeánszán.

Mint tudjuk a művészet nem mérhető, mégsem lehet megúszni, hogy mindenféle listákat göngyölítsenek elénk: tessék, most ők a legmenőbbek. Ha a kvalitás nem is, az azért mérhető, mennyiért kelt el valakinek a képe, hány tárlata volt, hol és kiknek a társaságában állított ki, milyen díjakat nyert, miféle publikációk foglalkoztak vele s talán az sem mellékes, hová való az illető. William Kentridge évek óta ott van a Kunstkompass listájának első tíz művésze közt, nemrég vette át a japán Nobelnek nevezett Kioto-díjat (Lovász László társaságában), filmjeivel tele a YouTube, képeivel az artmagazinok, munkái karakteres politikai véleményt sulykolnak, sőt még a foci vébéhez is rajzolt plakátot. Kentridge kiállítás Bécsben – üzen Szegő Gyuri. Ki ne hagyd!  

Hogy a Dél-Afrikai művész kelet európai puttonnyal jár (litván zsidó felmenők), az már az első terembe lépve is nyilvánvaló.  A spirituális asztaltáncoltatást Gogol és Jarry, Mozart és Méliès, Dürer és Tatlin üli körül meg néhány órára a soproni diákok, akikkel átvonatoztunk, hogy az „Innováció – vizuális kommunikáció” nevű tantárgyhoz megpróbáljunk valami tartalmat társítani. Lendületes szénrajzok, a genezist imitáló spontán animációk, metafizikus mértan-ábrák, gépteremtmények színpad-díszletei és fekete-fehér kontrasztokból az igen-nem küzdelmét desztilláló politikai logo-skiccek közt bolyongunk.

Kentridge vállaltan és bátran politizál, s bizonyára elkötelezetten, bár, ahogy nyilatkozza, a művészet politikai attitűdjében éppen az ellentmondásosság, a befejezetlen gesztusok és a bizonytalan befejezések világa vonzza. Ez a vibráló vázlatszerűség, a munkafázisokat is vállaló nyitottság, laza, töredékes zsurnalizmus ad sodrást a Five themes című kiállításnak, amely, lévén vándorkiállítás, komoly világkarrier után landolt Bécsben. A közbülső állomások persze újdonságokkal is jártak, San Franciscoban például az Odüsszeusz visszatérése című Monteverdi operát, New Yorkban, a Metropolitanben pedig Sosztakovics Az Orr című operáját is „mellérendezte” a kiállításnak. Nálunk, Budapesten sem teljesen ismeretlen Kentridge, a Műcsarnok 2009-es Pillanatgépek című tárlatának egyik fő attrakciója volt az animációt az anamorfizmussal kombináló What Will Come (Has Already Come) című munka, amely most itt van az Albertinában is. A kör alakú asztalra vetített animáció egy hengertükör körül lüktet, s a torzított rajzok a tükörben visszatorzítva nyernek értelmet. A technika, a film tartalmára is utalva a látszat és valóság viszonylagosságát, egymástól való függőségét tudatosítja a nézőben, legalábbis ha az illető vállalja a szokatlan feladatot. A Kentridge kiállítás ugyanis munka, időben, sőt szinte kilométerekben is számszerűsíthető komoly munka a látogató részéről.  A néző intellektuális backgroundja, asszociációs hajlandósága igencsak bele van kalkulálva a művekbe, és persze a duchamp-i eszme, amely a kiállítás látogatóját társalkotóvá emeli. „Jól kommunikálható” gondolat, jut eszembe, miközben megpróbálom összeterelni a diákokat valami végső konklúzióra, mégha ezt a szerénynek tetsző attitűdöt, tudniillik a nézővel való transzcendens összefonódás szépséges gesztusát a filmvásznak animált kávéfőzői, csészealjai, létrái és habverői közt olykor több példányban is megjelenő korpulens művész karakteres magabiztossága jócskán felülírja is.

TÜKRÖK ÉS TÜKÖRKÉPEK

Kit ne kísértene meg, hozna olykor lázba, hogy a létezés három kiterjedéshez béklyózott világát, a kétdimenziós síkban, vagy akár a négydimenziós hipertérben próbálja megjeleníteni. Szépséges, de hiábavaló a vállalkozás: eleve kudarcra ítélt. Valójában látható világunk három dimenzióján sem túl, sem innen nem tudunk elképzelni mást. Pontról, vonalról, vagy síkról szólván is mindig a tér részeként gondolunk rájuk, sőt valljuk be, amikor az idő fogalmát elképzeljük, akkor is térben rezgő végtelen hálózatok mentén sajdulnak föl bennünk a múltba és jövőbe vetített nosztalgiák. Teremtett világunknak csupán egyetlen komponense, fizikai és metafizikai entitása, egyedül a tükör az, amely kivétel. A tükör és a tükörkép. A fénylő felszín mögött a valóság kiterjedés nélküli mása, a létezés önmagával szembeforduló látványosan térhatású, ám síkbeli képe, a mindenség megérinthető határvonala.  Nem a tér, csupán lehántolt víziója, nem a mélység, csak kioldódó rejtélye, nem a teremtés, csak dimenzióitól megfosztott szimbóluma a tükör. Bár homályosan, de mégis tükör által ismerhető meg a világ. Videmus nunc per speculum in aenigmate … És talán tükör által ábrázolható. Amikor a művészi ábrázolás eredetét kutatják, elsőként (az árnyékvetés párjaként) a tükörképet szokták emlegetni. Tudta-e Narcissus, aki azon nyomban beleszeretett abba a homályos, hullámot vető, illuzórikus másolatba, aki a folyó tükréből visszanézett rá, hogy az éppen születő tükörkép vele fog megvénülni is. Sejtette tán, de titkon mégis remélte, a másolat valami fortéllyal örökifjú marad, túlélheti őt. Ez a hit, az öröklétbe vetett remény élteti a művészettel foglalatoskodókat. Az  ember éppen 180 fokos szöget zár be a teremtés síkjával. Másként fogalmazva: alaphelyzetünk a tükör: ítéletünk, sőt végzetünk is az. Az ember eredendően úgy tétetett be a világba, hogy a dolgokban saját magát lássa viszont. Képtelen magától elvonatkoztatva látni, érezni, fölfogni bármit is. Minden tapasztalását csak magára tudja vonatkoztatni. „A mindenséget vágyom versbe venni, de még tovább magamnál nem jutottam” – írta Babits Mihály, s ez a szerénytelen attitűd bevallva vagy bevallatlanul ott munkál minden alkotóban. „A gondolkodás úgy működik, hogy önmagát gondolja, a művészet úgy, hogy tudatára ébred önmagának, a költő úgy lesz költő, hogy önmagát szemléli. Költeni, gondolkodni, tükörbe nézni,... mindez alapjában véve egy és ugyanaz” Ez a Valery által megfogalmazott narcisztikus fölismerés eredményezte talán a legjelentősebb változást a művészetekben: az önreflexió nyílt vállalását és hirdetését, és gyanítható, hogy a művészetektől való társadalmi elfordulás is e manifesztált bezárkózás következménye volt.

Ha manapság valaki tükröt ábrázol, vagy tükröződést jelenít meg a képén, tudva, vagy ösztönösen a művészetről önmagáról is beszél. Persze azt gyanítom, hogy ez mindig is így volt. A festő tanítómestere a tükör – írta valamikor Leonardo, és kedvünkre válogathatunk a rejtélyesen nyitva hagyott mondat sokféle megoldása közül. Szakkörökben szokták ajánlani, hogy az elkészült művet ellenőrizzük tükörből nézve. Ha jó a kép, akkor a tükörképének is működnie kell. Szóba jöhet a tükör, mint a perspektivikus rajzolás segédeszköze. Van is egy vázlata Leonardónak, amelyen egy rajzoló az ábrázolt tárgy képét egy tükörlapon fogja fel, s azt rajzolja körbe. Nagyon hasonló ez megoldás ahhoz a feltételezett eljáráshoz, amelynek során  Brunelleschi a perspektivikus ábrázolás technikáját kitalálta. És persze filozofikusan is felfogható az idézet: a művész feladata hogy „tükröt tartson mintegy a természetnek”. Észrevehetjük azt is, hogy a kissé régies ízű spekulál szavunkban a latin speculum szó, vagyis a tükör van elrejtve. Az ige elsődleges jelentése meglesni, megvizsgálni volt, ami a tükörrel nyilván szorosan összefügg, de az európai nyelvekbe már inkább a töprengésre, fundálásra utaló mellékjelentésével vonult be. A francia spéculer (= okoskodik, üzérkedik,) az angol speculate ( = töpreng, ) a német spekulieren ( = okoskodik, nyerészkedik ) mind gondolkodásra utaló magyar spekulál szóhoz állnak közel.  Tükrökkel és tükrödőzéssel foglakozó munkáim közt akadnak olyanok, amelyek megidéznek régebbi híres tükörábrázolásokat.

 Jan Van Eyck Arnolfini házaspár című képének híres domború tükre, vagy Velazquez Las Meninas című festményének tükre kapcsán egy-egy grafikai parafrázist készítettem. A tükröket használó alkotásaim legfurcsább, ha tetszik legspekulatívabb része az anamorfózisok körébe tartozik. Jó néhány éve foglalkozom ezzel a 16-17. században oly népszerű, majd elfelejtett műfajjal, a perspektív ábrázolás kicsit naiv, kicsit misztikus vadhajtásával. A terminus technicust olyan amorf, jelentés nélküli ábrákra használja a művészettörténet, amelyek egy szokatlan szemszögből nyernek értelmet, vagy egy tükröződő felületű tárgy palástján fedik föl titkukat. Az anamorfózist néző néző nemcsak - Duchamp elhíresült mondását követve - a művet fejezi be; önmagát is „csinálja”, saját nézői mivoltát is identifikálja. Ahogyan megleli a helyes nézőpontot, ahogy felismeri az értelmessé visszatorzult képet, egyúttal saját téri koordinátáit is definiálja. Az anamorfózis szemlélője nem a recehártyán megjelenő látványra, inkább a mű és önmaga közötti összefüggésekre figyel. Arra kell koncentrálnia, hogy a műalkotás által teremtett, vagy pontosabban a műből szétágazó látósugarak által kijelölt térben hol helyezkedik el, és mozdulatai a kép jelentésének miféle módosulásához vezetnek. Miközben ezt teszi a fizikai térben, önkéntelenül is megfigyeli saját magán a befogadás, ha tetszik a „műélvezet” lelki mechanizmusát is az anamorfózis gerjesztette spirituális térben. Önállóbbnak, de kiszolgáltatottabbnak is érezheti magát az, aki kapcsolatba kerül az anamorfózisokkal. Ráébred a helycserére: nem ő van már a világ közepére állítva. Érzi a kép megteremtésének csodáját egyfelől, de azt is, hogy magára marad ezzel a valóságban nem is létező, csak az ő tudatában megjelenő illúzióval. Talán ezeket a tükör-játékaimat, s a játékokhoz tarozó gondolataimat ismerve jutott Bruno Ernst eszébe, hogy nekem küldjön el az eredetileg Eschernek szánt rajzot.

Egy ceruzavázlatot küldött, amely egy tükröt és egy kaput ábrázolt, méghozzá olyan rafinált elhelyezésben, hogy a kapunyílás mögötti területre csak a tükrön át lehet belátni. Az ötletet eredetileg Eschernek szánta, fölajánlotta számára, hogy készítsen litografált lapot a terv alapján, de a betegeskedő művész már nem tudott munkához látni.  Tulajdonképpen ugyanazt a funkciót töltheti be az anamorfózisok tükör-cilindere is, mint az Ernst-vázlaton megjelenő tükör, hiszen mindkettő a kép elrejtett értelmét teszi láthatóvá. Az egyik esetben a tükör a rajz része, míg a másikban valóságos tárgy, amely független a képtől. A döntő különbség azonban nem ez, hanem a tükörben megjelenő kép – a “kép a képben”- jellege. A rajz kétdimenziós “valóságával” szemben az anamorfózis képe egy virtuális jelenség csupán, amely sem a fekvő ábrán, sem a ráhelyezett tükör palástján nem érhető tetten. Valahol a recehártya és az agyvelő közötti hullámvasúton utazik. Két és féldimenziós “spekuláció” mondhatnánk rejtélyesen, utalván újra a speculum és a speculari szavak összefüggésére is. Az Ernst-vázlat nyomán több munkát is készítettem. Azt gondolom, hogy a közülük a “Kút” című rézkarc áll legközelebb Bruno Ernst és M. C. Escher eredeti elképzeléséhez, legalábbis, ha arra gondolok, hogy egy mesebeli tájat szerettek volna megmutatni a kapu mögött. A “mesebeli” jelző a boldog ifjúságra utal, hiszen az Amalfi öböl látképét próbáltam lerajzolni, ahol oly szép időszakot töltött Escher. A kapu innenső oldalának “kietlen” vidékét úgy alakítottam, hogy Escher 1934-es önarcképét rejtse, amely egy tükörhenger segítségével, vagyis anamorfikusan válhat láthatóvá. A rézkarc-anamorfózis 1998-ban készült el, Escher születésének századik évfordulójára, és első nyilvános bemutatója a római centenáriumi Escher Kongresszuson volt. Akkori előadásomon úgy fogalmaztam, hogy bár én készítettem el a rézkarcot, mégis hármunk, Ernst, Escher és a magam munkájaként gondolok a Kútra. Bár elismerem, van némi hivalkodás e megfogalmazásban, most mégis folytatom: minden manapság születő műben valahogy benne van, rejtetten, talán szándékolatlanul a kultúrtörténet sok egymásra rakódott rétege. Néha észrevenni őket, akár egy mélységesen mély kút falán.

SAKK!

Orosz István új rajzfilmjének első magyarországi bemutatója (ti. Helsinkiben és Turkuban már lement) december elsején, szerdán este hatkor lesz az Óbudai Kulturális Központ színháztermében (1038 Budapest, San Marco u. 81.) A cím a sakkjátékon kívül a történelem, sőt a politika játszmáira is vonatkozik. A kiinduló pont egy százéves fotó. 1908-ban készült Caprin, Gorkij villájának teraszán. Heten vannak a képen, orosz emigránsok, a bolsevik párt tagjai. Akik sakkoznak: Alexander Bogdanov és Vlagyimir Iljics Uljanov, ő majd egy évtizeddel később Lenin néven híresül el. A nyilvánvaló, bár sosem deklarált tét: ki lesz a párt első embere. A bábuk nem látszanak jól, nehéz megítélni, ki áll jobban, a testtartás és az arcjáték alapján egy laikus valószínűleg Leninre fogadna, Gorkij memoárja szerint viszont Bogdanov nyert és Lenin gyerekesen hisztériázott. A fotót először egy svájci lap közölte, aztán a NOSZF győzelme után többször megjelent, sőt az idők során egyre „tökéletesedett”. Fokozatosan leretusálták azokat, akik méltatlanná váltak rá, hogy Lenin társaságában megjelenjenek.  Végül csak Gorkij maradhatott, meg persze Bogdanov, mert az mégiscsak furcsa lett volna, ha egy üres szék ellen játszik a vezér. A lépéseket valaki lejegyezte, a film e jegyzetek és a fotó alapján a parti rekonstrukciójára tesz kísérletet. A rajzfilmekben persze olyasmi is megtörténhet, amelyre a natúr film képtelen, a Sakk megpróbál, igaz a maga ironikus módján igazságot szolgáltatni Leninnek, hogy valahogy mégis győztesen kerülhessen ki a mattal fenyegető kutyaszorítóból. A politika terén oly sokszor vesztes Bogdanovnak a történelem szolgált elégtétellel: Lenin halála után ő kapta meg tudományos vizsgálódásra Lenin agyvelejét, sőt a Bogdanov által vezetett vértranszfúziós intézetet bízta meg Sztálin a feltámasztással is. Hiába tűntek azonban bíztatónak a kísérletek, Bogdanov „váratlan” halála miatt Lenin második eljövetele egyelőre elnapolódott.   A hétperces animációs film a Kecskemétfilm Kft. produkciója, az alkotók: Bíró Péter, Cserepes Károly, Nagy Éva, Nagy György, Szalay Péter, Vécsy Vera.  Hét perc miatt persze kár lenne odamenni, ezért az esten válogatást mutatnak be Orosz István korábbi animációiból. A vetí­tés ingyenes.