SZERÉNYI A MŰCSARNOKBAN

 

Tekintsünk el attól az egyébként korántsem mellékes ténytől, hogy ismerjük Szerényit. Én speciel időtlen idők óta, uszkve… nem is tudom, rendszerek és rendszertelenségek jöttek és mentek, némelyikben közös  kiállításom is volt vele, hogy egyéb intimitásokról, például Torgyánról és Flamm Erikáról most szó se essék. Az axióma tehát, tisztelt hölgyek és urak, tisztelettel köszöntöm önöket magam is, hogy nem ismerjük Szerényit, vagy úgy csinálunk, mintha nem ismernénk, mintha most látnánk először a rajzait, mintegy véletlenül tévedvén be a Műcsárdának nevezett bevásárlóközpontba, amiről szintén most hallunk először, azt hisszük, itt kell leadni a nagy téren elveszített ellenőrző könyveket, hogy itt folyik a lejárt szavatosságú pártjelvények kiárusítása, vagy legalább van idebenn légkondi.  (Egyébként nem itt kell, és nem folyik, és nincs.) Úgy is mondhatnám, ragaszkodván a premisszánkhoz, hogy legyünk ártatlanok Szerényi ügyben – még úgyabbul: legyünk szüzek. Szóval bejövünk és valamiért egyből a pincébe (elegánsabban a Mélycsarnokba) megyünk, ahol meglátjuk a rajzait és észrevesszük, mert egyszerűen nem lehet nem észrevenni, hogy a rajzoló… az alkotó… a kiállító… a művész (Maoe-díj, Patak-díj, Kölcsey-díj, lovagkereszt, Pro-Civibus, Munkácsy-díj, satöbbi, majd nézzék meg a többit a Wikidédián), szóval a művész, aki itt kiállítja a rajzait, szeret minket. Még annál is jobban, mint amennyire mi szeretjük magunkat. Vagy amennyire szeretni szeretnénk, de nem tudtuk sosem, képtelenek voltunk rá, s talán most sem jutna eszünkbe ily szentimentális konklúzió, ha nem ismernénk magunkra a Szerényi rajzokon. Mindegy, hogy éppen mik vagyunk, spirálkörzők-e, vagy úttörősípok, szabóollók vagy karosszékek, háromszögvonalzók vagy nyakkendőtűk, szíja vesztett karórák vagy felsőkapufák, bugylibicskák vagy banyakocsik, bliccelő hajléktalanok, egyenruhás londinerek vagy hasonlók. Esetleg hasonszőrűek. Nem pátoszosan szeret, nem is metafizikusan, nem rajongón s nem félvállról, nem konzervatívan és nem illiberálisan, nem népnemzetin és nem urbánusan, nem függetlenül és nem elkötelezetten, nem is polgári engedetlenül (nota bene: arra felé azért indulhatna egy mellékösvény), hanem csak úgy… olyan szerényisen szeret. Oly természetesen, hogy nem kell hozzá magyarázat. Legföljebb egy apró lábjegyzet. Nem is tartok én itten megnyitó fontoskodást, csak lábjegyzetet mondok a Szerényihez. Footnot. A kedvenc műfajom. Sznószka. Alaviite. Dipnot. A tudományos műveket, az akadémiai disszertációkat, bevallom, a lábjegyzetek miatt szeretem, ott szokott kikristályosodni a szintepláne. Mindig sejtettem, hogy a Műcsarnok pincéje a lábjegyzetek terrénuma. Vagy egyszer azzá lesz. Azért került oda… ide alulra, mert amúgy magasan lenne a helye, mindenek fölött, főleg ha egy Szerényi… Egy Gábor… Mert ne legyünk ugyebár álszerények.

Akkor most elkezdem újra, ha nincs ellenükre.  

Hölgyeim és uraim, Szerényi ballal rajzol. Ahogy Kass Janó. Meg az anyukám. Meg ahogy Puskás egykor lőtt. Rajzol és lő, de nem kommentál, nem manipulál, nem oktrojál és pláne nem ítélkezik. Legföljebb következtet. Például  egy utas ruhája ráncából a lelkére (ezt Szenes Zsuzsa vette észre). Egy szemétdombból pedig a föltámadásra (ezt meg a Szemadám szúrta ki). Nincs szemernyi gőg sem a rajzaiban, hivalkodás, dölyf, dehogy; öntudat is alig, mert amikor azt mondja, hogy el ne felejtsek ám szónokolni itten munkásságának rejtőzködő elvont transzcendens értékszimbolizáló funkciójáról, de úgy ám, hogy a népek zokogjanak, arra ugye csak mérsékelten lehet azt mondani, hogy fennhéjázó, azt viszont nagyon, hogy nem az. Álszerény? Inkább ellenkevély. Rajzol mindenre, ami a keze ügyébe kerül. Irkalapra, szalvétára, söralátétre, tértivevényre, pincérszámlára, orvosi vényre, felhősre is, spirálfüzetbe, kutyanyelvre…. és kutyanyelvbe, noteszbe, satöbbibe. De azért az újságokra koncentráljunk. Szerényi zsurnaliszta. Szebben mondva: újdonász. El lehet képzelni lapot Szerényi nélkül, Szerényit is el lehet képzelni lap nélkül, de egyiket sem nagyon érdemes. És, Nemzet, Országút… Nők Lapja, Ifjúsági Magazin, Világ… ja és az Egis Gyógyszergyár üzemi lapja, ezzel kellett volna kezdenem. És a Ludas és Pif és a Borsszem és a Charivari. Periodikák jönnek-mennek, a Szerényik maradnak, na jó, néha nevet változtatnak. Hívják őket Hogarthnak, Daumiernek, Szerelmeynek, Steinbergnek, Kajánnak. Ha szeretik a skatulyákat, azt is mondhatnánk, karikatúra. Vagy hogy alkalmazott grafika. Ha nem is megrendelésre készülnek, azért egy kicsit mégis. A lapok úgy válogatnak köztük, ezt speciel saját praxisból tudom, de talán a Szerényire is áll, hogy a hasábszélességhez passzoljon, hogy jobbra legyen kifutó, hogy meg lehessen vágni, ha a vezércikk hosszúra sikerül, szóval csupa kisstílű fontatlanság, de oda se neki. Telik az idő …, múlik a jövőnk s a rajzok egyszer csak megváltoznak. Elfelejtik, hogy milyen cikk mellett voltak eredetileg, hogy mekkora honoráriumot csöngettek le értük, hogy járt-e miattuk raporton a képszerkesztő; elkezdenek a korról beszélni, amelyben megszülettek, s üzennek az alkotóról, aki készítette őket. A szabadságról üzennek, arról, hogy a rajzoló hogy érezte magát az időben, a korban, a korszakban, a történelemben, s az illető történelmi kor hogyan érezhette magát rajzolónk szerszámai – a mártogatós toll, a golyóstoll, a filctoll a diópácos pálca, a cerka – alatt. A cerkára vissza kell térnem: egyet én is kaptam tőle, pontosabban cseréltem vele. Igazság szerint én adtam a cerkát, ő viszont ceruzát adott, sőt pencilt: sárga fa, amerikai, a felirat: Work Zone. Hogy egálba jöjjünk, gondoltam, adok ráadásként egy radírt, olyan csehszlovák elefántost, vagy egy lyukas közepű pirosat, de félek, nem tudna mit kezdeni vele. Tán nem is tudja mi az. Szerényi nem radíroz. Miért is tenné?

Szóval a szabadságról üzennek a rajzok, terük lesz, idejük lesz, másságuk, distanciájuk lesz és egymáshoz képestiségük… értik, ugye, a relativitásukról szónokolok, Steinmannra gondoljanak, a grófnőre, esetleg a csonkakúpra, de most az egymáshoz képestiségük a jó szó, mert ott van benne a pestiségük is. A legpestibb harcosként tartatik Szerényi számon, aki helyettünk lopja vissza minden éjjel a Füvészkertből a zászlót; a legpestibb daliaként, aki értünk teszi pénzzé a vadonatúj Stilisztikát; és a legpestibb indiánként, aki rézbőrű szép fülét a 48-49-es sínére tapasztva mindnyájunknál előbb tudja, hogy mikor érkezik a boldog jövendő. Vagy azt hallgatja tán, a gyönyörű múlt, hogyan zakatol egyre távolabb… és egyre messzebb?

Vegyék nyugodtan elő a zsebkendőjüket.   

Azzal kezdtem volt, hogy szeret. Szereti azokat is, akiket meg amiket mi nem tudunk. Azt javaslom, hogy a viszonosság jegyében, vagy inkább csak úgy, mert… na… szóval mi is, úgy értve, hogy mi itt mindnyájan, grófnők, indiánok, újdonászok, rajzolók, költők, alkotmánybírák, kurátorok meg akik csak a pogácsa miatt ugrottak be, szeressük mi is őt. Szeressék a Szerényit. 

(Meghúzott változat. Az eredeti Szerényi Gábor kiállításának megnyitóján, a Műcsarnokban hangzott el szeptember 12-én.)