ATRT DECO

Időzíthető-e jobban egy tárlat? Hogy száz éves a név, tudniillik az 1925-ös nagy párizsi iparművészeti kiállítás óta közhasznú, inkább csak ürügy, az igazi aktualitást a megszabadulás jelenti. A múlt század húszas éveinek elején, a spanyolnáthának keresztelt világjárvány végén, ami mellesleg több áldozattal járt, mint a világháború, elemi erővel szakadt föl az a valóságtól látványosan menekülő, hedonista világstílus, az art deco, amelyet a Galéria bemutat. Ha a helyemen tanultabb filosz szónokolna, bizonyára többet megtudnának a dögvészek és a kultúrák bimbózásának és hervadásának kapcsolatáról, de azért nekem is dereng valami a pestisek és a dekameroni pajzánkodások spiráljáról.  Nota bene, a háborúk és pandémiák borzongató liezonja is megérne egy misét, de momentán örvendezzünk, hogy itt ez a tárlat, és szájmaszk nélkül artikulálhatom: Exposition internationale des arts décoratifs.

Szóval Párizs. A vigyázó szemek, a művészekéről beszélek, München helyett már jó ideje Párizsra vettettek. És ott a címben Budapest is. Jellemzően nagyvárosi stíl volt az art deco – és határtalan. Jószerivel először vált nemzetközivé a művészet – az iparművészet.  A szecesszió nemzeti romantikus felhangokkal dúsított magyarságát odahagyva, és a tanácsköztársaság kényszeres internacionalizmusát felülírva tárult ki hirtelen, talán maga számára is meglepő módon a világ. Nem könnyen különíthető el a párizsi, a berlini, a New York-i és a budapesti dizájn. A lakberendezés, a hölgykelmék, a divatfrizurák tekintetében is alig, és a nyomtatott hirdetményeknél is legföljebb kis nyelvünk „varázsos elkülönbözöttsége” – Márai Sándor szavát választottam – az, ami alapján magyarnak mondható az art deco falragasz. Plakáttervezőként kaptam megbízást e tárlat megnyitására, s a plakát műfaja alapján kísérlem meg az art deco világ elemzését.  

Vajon a névben ott volt-e ab ovo az egyszerre kihaénnem arisztokratizmus és a függetlenség kozmopolita attitűdje; a hedonista dendidölyf és a tömegtermékként tetszelgő plágium? Vagy csak az utókor társítja hozzá? Az egykorú kritikák mindegyikében, majd’ minden mondatában ott feszít egy szó, hogy modern. Noha már Kazinczynál, sőt Csokonainál is felbukkant, csak az előző század vége felé lett közismert és ekkor, a 20. század elején vált divatszóvá. A Magyar Iparművészet 1925 évi első, a nagy párizsi kiállítást bemutató számában Bor Pál írja: „A zsűri megköveteli a modernséget. Megtörtént például, hogy egy jóhírű művész műveit azzal utasították vissza, hogy nem eléggé modernek.” A másik tudósító, Györgyi Kálmán szerint Amerika épp e szigorú kiírás miatt, hogy tudniillik előírták az abszolút modernitást, nem is vállalta a részvételt. A kiállító nemzeteket ő még aszerint sorolta, hogy a nagy háború idején mely szövetséghez tartoztak, és persze a magyar távolmaradást indokolva – mert szó mi szó, nem voltunk ott – utalt Trianonra is. A németek kimaradása, és a szovjetek részvétele mögött is politikát sejtett, de hamar nyilvánvaló lett, hogy az art deco a függetlenség stílje, majdnem mindentől szabad, leginkább a világnézeti tételektől, azoktól oly távol van, oly eltökélten negligálja őket, hogy még a l’art pour l’art bélyegét is elfelejtették rásütni. Naná mondhatjuk, hisz nem is művészet  – csak iparművészet. Nem is stílus – csak életérzés. Gyakran hozzá is mondják, vagy legalább gondolják: art deco feeling. Ízlésirány, írja Bakos Katalin a katalógusban, a kultúrához és fogyasztáshoz való sajátos viszonyulás.

Az én időmből – boldogult úrfikoromból valahogy kimaradt – mert a Tanácsköztársaság amúgy remek plakátjai és az ötvenes évek szocreálja között nem volt illő a folyamatot megszakítani. Idősziget, amit szépen körülfolyt a história, a művészettörténet, úgy mintha ott sem lett volna. Valahogy nem passzolt az izmusok és a posztizmusok közé sem. Ami azt illeti, tényleg nem lenne könnyű mondjuk a koncept artot az art decóból levezetni.

Tárlatunk címét két dátum keretezi 1925. 1938. Akkor, magán számításaim szerint éppen félúton érkezett el az a kivételes pillanat (örvendetesnek talán nem nevezném), amikor átfordult a világ. Egyelőre csak a metropoliszokban, és Budapest már annak számított. Eladdig több volt a szemekbe jutó természetes kép, ettől az időszaktól kezdve túltesz rajtuk a művi. Korábbi életünket, vagy elődeinkét az jellemezte, hogy fellegen, búzatáblán, délibábon vagy leánykeblen legeltették tekintetünket, a nevezetes pillanattól kezdve plakátok, újságoldalak, mozivásznak, fényreklámok mesterségesen előállított, hogy ne mondjam, koholt képei helyettesítették mindezt. Legalábbis 50,0001 %-ban. A szecesszió a maga organikus világával még pironkodott, az art deco már kérkedik vele, hogy, artificiális. 

A Gesamtkunstwerk csúcsra járt, a 19. századi Arts and Crafts mozgalmak még röstellték az ipari hátteret, a húszas évek tervező művészei már mérnökként is tetszelegnek, hivalkodva állnak a gépek elé. Nem kell sok belelátás ahhoz, hogy a zene, a tánc, a film, és persze a grand art alkotásokban is észrevegyük az art deco divatját. Bizonyára mindnyájuk képzeletében valami más jelenik meg, ha kimondatik. Sportautó vagy gramofon, fürdőtrikó vagy táncrevü, jazz-szaxofon vagy szivargyűrű, svájcisapka vagy bubifrizura. Nekem leginkább a flipper jön be, meg persze a púder, a púder minden mennyiségben.  

Hiába maradtunk távol a zászlóbontó tárlattól, a magyar művészek a németekkel és az amerikaiakkal együtt azonnal, mondhatni ösztönösen integrálták a stílt, meg sem várva, hogy neve legyen. Megkockáztatom, a hivatalos fanyalgás olaj volt a tűzre. Láttunk már ilyet, nemdebár?  

Jó plakátok születtek más időkben is, megkockáztatom, sokkal jobb plakátok; plakátabb plakátok azonban nemigen. A kor és a műfaj egymásra találása volt a húszas évek ideje. A társadalmi mondandót, a politikai felhangot, a filozofáló üzenetet mintha jóféle lakmuszpapírra nyomtatták volna őket, úgy vonta ki belőlük a korszellem, s amit helyébe tett… Ne ütközzenek meg rajta, na jó, egy cseppet azért meglepődhetnek, a semmivel fogom folytatni. Nem jelképesen, hanem tényleg. Ha art deco plakátokat néznek, ne csak a formákat figyeljék, de a kimaradó felületeket, az üresen hagyott részeket is, ahogy a két félteke, a pozitív és a negatív tartomány párbeszédbe kezd. Minden igen annyit ér, mint amennyi az általa kiszorított nemek súlya – koptathatjuk el századszorra, hozzágondolva, minden nem az általa kiváltott igenekből sarjad. S ez az okosság már értékelje – vagy tegye idézőjelek közé a sejthető, megjósolható, sőt akár a galériakonyhákban kikeverhető, ki is főzhető art deco megújulás mai ízeit. Mert élnünk kell a gyanúperrel, hogy kiállításunk kurátora, Katona Anikó a jövendőre gondolva fordul a múlt felé.

Abba most nem mennék bele, minő paradoxon lenne – lesz! – egy olyan stíl-divat nosztalgikus újraélesztése, amely stíl épp az emléktörlő, nosztalgiaradírozó hevületnek köszönheti létét, hogy ne mondjam, az volt benne a szintepláne, mondom mégis, hátha másnak is bejön a korfestő divatszó, meg passzol is az okoskodáshoz, amiről ugyebár kezd kiderülni, hogy önmagán is élcelődik. Mert miért is ne lehetne ábrándos nosztalgiával révedni vissza a százesztendős art deco modernista miliőjébe? Naná, hogy lehet, s ha valaki ebben az okfejtésben a mi korunkra nézvést sejdít kritikát, arról a szónok tényleg nem tehet.

Inkább folytatja a plakátokkal. Mik is jellemzik? Kiszámított dekorativitás, rafinált aszimmetriák, eltúlzott perspektívák, merész kivágatok, színmeglepetések, sziluettpetárdák, drótkontúrok és mérnöki, már-már indusztriális megoldások. Férfias nők, nőies férfiak, édes, cigarettafüstkarikás szplín, elegáns sznobéria, a kuriózumok kedvelése, a másság felmutatása. A ’majd egy évtizedig takaréklángon pislákoló élet felrobban. Pazar aránytalanság két szék között. A csakazértis-boldogság ünneplése. 

A plakátlással kapcsolatban gyakran említik: itt és most. Csak az adott helyszínen töltheti be funkcióját és hamar érvényét veszti, lejár a szavatossága, akár egy palack Ambrosia mustárnak, hogy valami kiállított konkrétummal is előhozakodjak végre. Aki ismerős a plakáttörténelemben, tudja, hogy nem föltétlenül van így. Helytől és dátumtól függetlenné, általános érvényűvé válhatnak – legalábbis az igazi plakátok. Egy idő után már nem az a fontos miféle árucikket vagy eseményt reklámoztak valaha, nem is a megrendelő vagy a producer zsebe, hogy tudniillik tele lesz-e vagy üres marad, hanem az idő, amelyben megszülettek, és az alkotó, aki mögöttük áll. A kor és a személyiség, ami és aki hitelessé teszi őket. Az itt kiállított munkák, na jó, legalábbis a zömük, odahagyva eredeti funkciójukat az alkalmazott művészet területéről szépen átvonulnak az autonóm kultúra világába. Kegyelmi pillanat, mondhatnám: transzfiguráció, a plakát színeváltozása. Mintha előző életek tükrébe néznénk, fölismerve bennük a grandiózus periodicitást pandémiástól, háborústól, világválságostul, és persze magunkat is, ahogy mindebből ki akarunk maradni.

Hadd soroljam az egyéniségeket, a művészeket, akiket az art deco emelt föl, akik átvették, tovább gondolták, átlényegítették a műfajt. Irsai, Molnár C, Lukáts Kató, Csemiczky, Bottlik… Az Orion plakát…  Kozma, Konecsni. A kivéreztetett ország az építészet, a tárgykultúra, a lakberendezés terén nem nagyon konkurálhatott a győztesekkel, a plakátok, az ephemerák szintjén azonban állták a versenyt honfitársaink.

Hadd mondjak hozzájuk zárójellel – nem is, inkább felkiáltójellel – egy franciát: Cassandre. Egy hónapja talán nem jutott volna eszembe, pedig akkora art deco ikon, azért mondom mégis, mert Harkivból indult, akkor még úgy mondták, Harkov… És Berény Róbert és Bortnyik Sándor. Akkoriban, ’25 táján jöttek haza a politikai emigrációból, és nem csak műveikkel hozták el a Berlinben és Weimarban megismert modernizmus szellemét, de elméleti írásokban is szorgalmazták az új tervezési elveket. Ami azt illeti lett is hozzá fórum. Révész Emese tanulmányából listáztam ki, hogy a kiállításunk címében jelzett időszakban, vagyis ’25 és ’38 között 17 különböző képző- és iparművészeti folyóirat jelent meg az országban.  

1929-ben a Magyar Grafikában Rosner Károly írja Bortnyik egyszavas Modiano-plakátjai kapcsán: „Ha a nyugati metropoliszok autóstatisztikáját nézzük, látjuk, hogy milyen nagy tömegek járnak ma autón, ezekre kizárólag akkor számíthat a reklámozó, ha plakátjaiban az ú. n. „Blickfang” elgondolást tartja szem előtt.” A mai üzenős „kékplakátok” parttalan szöveghömpölygésére gondolva a majd’ száz éves intelem mintha éppen felejtődne elfelé.

Nem is fontoskodnék tovább, bár a fontról azért szólnom kell. Az art deco a modern tipográfia megújulásának kora is volt. Köszönet a Galériának, hogy a tárlat arculatához nem választotta, hanem terveztette a betűt. Katyi Ádám stílszerű szép fontjai láttán az iménti utalás, hogy tudniillik a galériák, meg persze a design-stúdiók vegykonyhájában már a fedőt emelgeti az art deco reneszánsz, igazoltnak látszik.

(Elhangzott az Art deco Budapest. Plakátok, tárgyak, terek (1925–1938) című kiállítás megnyitóján a Nemzeti Galériában.)