ÜZENET A KUKÁBÓL

          El lehetne intézni egy legyintéssel, csakhogy aki mondta, túlságosan mérvadó, sőt pozíciójánál fogva ő maga a Mérv. A Mérvünk. (Az Adónkra momentán nem térnék ki, pedig tehetném.) Megtudjuk tőle, amúgy ex katedra, hogy ha rajta állna, a magyar irodalom 80 százalékát kukázná. A dolognak az ad némi pikantériát, hogy pont rajta áll.  Hogy épp ott ül, oda ültették, ahol az ilyesmit megteheti. Egyébként a Henszlmann Imre utca felőli kapunál állnak a szelektív hulladékgyűjtők. Oda kéne érni, mielőtt a „narancssárga ruhások” megérkeznek. Páros napokon hajnali 6:30-kor kezdik.    

        Mérv úr hivatalba lépésekor oda nyilatkozott, hogy szilárdan, sőt megveszekedetten támogatja a kormány politikáját, konkrétan száztíz százalékig. 110 százalék, hm…, ha így áll a dolog, a 80 százaléknyi kukába kerülő anyag mellett lehet bármennyi, mondjuk nyolcezer százalék, ami remekmű, s máris javul a képlet, legföljebb szegedi matematikatanár barátomnak szalad a homloka közepéig a szemöldöke, s az optimális bináris keresőfák tudós magyarázója fordul egyet gannai kriptájában. 

       Mellesleg nem csak az irodalmat gyűlöli, a színházat is, libabőrös tőle, s a zenéről sem sokkal jobb a véleménye. Kap is hideget, meleget minden oldalról, de azt, hogy egy sznob lenne, tényleg nem lehet rásütni. Pláne, hogy egy kékharisnya.  

       Egyszerű volna elintézni a dolgot lesajnált költészetünk négy sorával: „Sehallselát Dömötör / buta volt, mint hat ökör, / mert ez a Sehallselát / kerülte az iskolát.”  Apropó, ő vajon, aki írta, hová kerülne, melyik százalékbugyorba? És melyik halmazba kell beszuszakolni a télben virágzó dunántúli mandulafácskát, a rózsás labyrinthot, a midőn ezt írtam-ot, a porban húzott grádicsot, az Ugocsa non coronatot, a repülő nikkel szamovárt, az Öröknyárt és a tojáséjt, az árgyélus kismadárt, az Egy mondatot és az Egyperceseket, Az eltévedt lovast és a tűzpiros kígyócskát, az Iskola a határont, Mikkamakkát, Szindbádot, a Kormányeltörésbent és az Eszméletet, a Lepkelovast és a Sorstalanságot, a Babonák napját, A napsütötte sávot,  és Tihanynak rijjadó leányát, a vadvízen a verőfényt, a halott sirályt, a Gyönyörű gyárat, az Óperenciát, a plakátmagányt, a mik vogy mukot és mind-mind a többit, amelyek oly különbözők, de valahogy mégis összetartoznak, egymásból fakadnak, egymást erősítik – a főigazgatói százalékjelek diktátumától függetlenül.

        Gyanítom, az irodalmárféleségek zöme is azon hányódik épp, beleszámíttatnak-e a nyolcvanba. A megnevezettek alapján vannak, akik eleve a kikukázandók körét tekintik vonzóbbnak. A fészbuk például úgy tele lett a Sehallselát Dömötör által lakonikusan szarnak minősített Parti Nagy Lajos versekkel és a versekhez küldött lájkzuhataggal, hogy majd’ összeroskad alattuk.

        Ha egy kicsit cinikusabb tudnék lenni, azt is mondhatnám, köszönet a főigazgató úrnak, elkezdődtek betemetődni az árkok – nota bene – épp azok mélyítésére kaphatott stallumot, s az ide-oda húzó irodalmi szekértáborok is mintha miatta közelednének egymáshoz, holott szétrázásuk lett volna a dolga. 

         Három napja ez a vers jár az eszemben, … üzenet … a palackban …

 „Itt vagyok, az Elhagyatottság / Harmincadik Szélességi, a Szégyen / Századik Hosszúsági / S a fogatösszeszorító Dac / Végső Magassági Fokán, valahol messze vidéken, / És kíváncsi vagyok, lehet-e még jutni előbbre.”