RÓMA, 1983

1983-ban Rómában töltöttünk három hónapot  a Palazzo Falconieriben, vagyis az ottani Magyar Akadémia szép barokk palotájában. Illett volna azt mondanom, hogy ott dolgoztunk, de hát az örök város nem olyan szemérmes, hogy csak úgy engedné az embert visszavonulni a műtermébe, a stafeláj mellé. Kelleti magát nappal és éjjel, és hálás azoknak, akik megfordulnak utána. Váratlan örömökkel lepi meg őket. Nos, Dórában és bennem jó partnerre talált. A Via Giulia uno alól, ahol a fent említett „műintézet” volt, útnak eredtünk nap mint nap, hogy különösebb terv nélkül bolyongva várjuk és engedjük, hogy meglepetéseivel elénk álljon... ahogy a történelmi korok, akár a geológia horizontális réteglemezei elősejlenek, ahogy az évezredek óta tartó könnyed agónia lassan átköltözik az utazó szívébe, s ahogyan a város, ez a végtelen történet, ez a végeérhetetlen mondat megszólal... vagy úgy mondom inkább, meghallszik, hiszen már öröktől szaval, csak a fülünk volt sokáig süket... Kőpárkány-jelzők, oszloprend-szótagok, rizalit-ritmusok, árkád-rímpárok, pilaszter-metaforák, gyámkő-írásjelek, sikátorok és kapubélletek, rejtett terecskék meg homályos belső udvarok labirintus-láncolatára volt felfűzve az a szikrázó nyárvég, az a parázsló koraősz... az az öröknek gondolt ifjúság… 

Ezt a szöveget nem sokkal azután írtam, hogy hazajöttünk, most véletlenül a kezembe akadt néhány fényképpel együtt (sajnos a fotók zömét nem találom), hát idemásolom...

… Tíz percre sincs az Akadémiától, ha jól kilép az ember, és nem ragad le a Campo de Fiori gyümölcsárusainál, a sarkon a péknek álcázott filozófusok jószagú üzleténél, a Farnese palota előtti nagy hűvös kőkutaknál, vagy persze az antikváriumnál, ahol már a harmadik alkalommal tegezve köszönték meg a látogatást, holott a Le case delle grandi collezioni, meg egy Bibiena metszetgyűjtemény és néhány nem túl jól sikerült Piranesi veduta-reprinten kívül aligha vettem valamit náluk, inkább csak lapozgatni járogattam be a hőség elől, s másztam föl valamelyik létra legtetejére…tehát alig néhány sarokra van Akadémiánktól a Palazzo Spada. A kihalt belső udvarra mintegy mellékesen beosonva váratlanul vettem észre a különös kis folyosót, amelyik az egyik udvarból a másikba vezet. Borromini híres kis boltíves folyosója volt az, amelyet egyáltalán nem ismertem korábban, vagy ha hallottam is róla valamit valamelyik álmos, ebéd utáni műtörténetórán Ú.B. bácsitól, a rossz minőségű főiskolai diapozitívok aligha emlékeztethettek az ottani látványra. Szemkápráztató illúzió. A mindössze 8 és fél méteres szűk alagút sodró, tágas oszlopcsarnoknak hat. Tudható és elemezhető persze, hogy milyen perspektivikus hatások miféle imitálásával jutott el Borromini ahhoz, hogy ilyen nagy teret érzékeltessen azon a cselédszobánál alig nagyobb területen... Szintén nem kellett messzire menni a San Ignazióhoz. A jezsuita rend fényuzően kifestett templomában különös érzés kerített hatalmába. Mintha a belépés előtt, az épületre kívülről fölnézve, a hasonnevű hangulatos kis piazzáról nem láttam volna azt, ami itt bent uralja a teret: a hatalmas kupolát.

Hát persze. Andrea Pozzo szemfényvesztése. Ha a megfelelő helyen áll meg az utazó, szinte el sem hiszi, hogy teljesen sík mennyezetre bámul fölfelé…Gyula pápáról elkeresztelt utcánk túlsó végéig kellett csak elsétálni, s ott a Teverén átkelve már fölsejlett a Vatikán, a San Pietro túlméretezett tömbje, s előtte Bernini tere, a híres kolonádok övezte ovál. Tudjuk, tanultuk, hogy azt a már emlegetett gyarlóságunkat használja ki Bernini, hogy az ellipszist szabályos körnek, a trapézt meg négyzetnek érzékeljük, ha ott araszolgatunk előre a százezer ember befogadására tervezett óriások asztalán. Többször is visszamentünk a térre, mindig a főtengely, a felvonulási út irányából, és mindennap ugyanazt éltük át. Ott, ahol a tér tágulni kezd, az utolsó boltok táján, fáradtságot éreztem, innen reménytelenül távolinak látszik a templom, sőt mintha még hátrálna is, aztán a kolonádok között, úgy félúton, a szökőkutak magasságában, mintha mozgólépcsőre lépnénk... Aztán a híres Scala Regia szintén Berninitől. Pár lépés csak a kolonnádoktól. Tulajdonképpen a Spada palotában látott eljárás ez lépcsőre alkalmazva, mondhatnánk, de ha a lépcső funkciójával is tisztában vagyunk, azonnal szakrális jelentőséget kap a scala. Ünnepi események végeztével ugyanis itt, a lépcső alján búcsúzott el híveitől a pápa, és ezen a lépcsőn vonult föl a palotába. Az alant állóknak azt kellett látniuk, hogy a távolodó Szentatya, egyáltalán nem lesz kisebb - ahogy a perspektíva törvényeinek kiszolgáltatott földi halandókkal az már lenni szokott, - hanem “tartja a méretét”, sőt még növekszik is...ahogy egy szenttől az tulajdonképpen el is várható.  Szinte színházi díszletben érezzük magunkat. Szemkápráztató, akár szintén ott a Tevere másik oldalán a Villa Farnesina freskói. Az Oszlopok termében, ha az ideális helyen ver gyökeret a fáradó turista lába, bizony nehezen eldönthető, meddig tart a Baldassare Peruzzi által kifestett fal, és hol kezdődik az architektúra. Trompe-l’oeil – becsapott szem – mondanák a művészettörténészek. Azt hiszem, hogy Rómában járva napestig sorolhatnánk az építészeti illuzionizmus érdekesebbnél érdekesebb példáit. Azt hiszem, hogy ha ezeket a műalkotásokat úgy látom meg, hogy a találkozásra fölkészülök, bedekkerekből tudom, hogy mire kell számítanom, mit kell tennem, hova kell majd állanom, kisebb hatással lettek volna rám. Hiányozna az a talán önző, személyes attitűd a kapcsolatunkból, amit most az egyszerűség kedvéért fölfedezésnek nevezek. Úgy vélem, minden alkotással való kapcsolatban ott él kitörölhetetlenül az első megmutatkozás élménye, és ezért óhatatlanul elfogultak lesznek mindig is az esztétika megállapításai... De ha már ott vagyunk, azaz itt Rómában csatangolunk, illik felsétálnunk a Trinitá dei Montihoz. A Monte Pincio oldalában, a Spanyol lépcső tetejére. Ha bekéredzkedünk a templom melletti kolostorba, ezt ugyanis már nem lehet csak úgy véletlenül fölfedezni, szóval, ha egy pirospozsgás apácánál sikerül kiudvarolnunk, hogy fölkísérjen az emeleti folyosóra (az önfejű néger templomszolgával ne is próbálkozzunk), megláthatjuk Emmanuel Maignannak a minimus rendalapító Paolai Szent Ferencről készített freskóját. A monokróm falkép apró figurákkal telehintett hegyvidéki és tengerparti tájat ábrázol, amely a térdeplő és imádkozó szent alakjává változik, ha a hosszú terem végébe állunk, és a megszokott meredek szög alól nézzük a freskót. Alighanem ez a legnagyobb méretű anamorfikus festmény, amelyik a kezdeti időkből fennmaradt. Noha Emmanuel Maignan atya festőművészként talán nem tartozott a legnagyobbak közé, azért érdemes néhány szót szólnunk róla. Igen sokoldalú figura volt. Elsősorban mint a napórák szerkesztésének tudósa volt ismert (akit ez is érdekelne, az ne mulassza el a szomszédos folyosó falára festett napút ábrázolatokat), de teológus is volt, matematikus és a különleges perspektívák szaktekintélye…

Hm. Nem untatom tovább a 34 éves szöveggel az Utisz Blog olvasóit, bonyodalmas elemzés következne itt a Rómában dolgozó francia anamorfóziskészítők viselt dolgairól, az eddigieket is csak azért másoltam ide, hogy magam is kissé meglepődve konstatáljam, nincs új a nap alatt, olyasmiken töprengek ma is, mint annak idején …