2015. december 2., szerda

DIZÁJN ÉS JÁDEKÁPOSZTA



A Design x Taipei című plakátkiállítással és szimpóziummal párhuzamosan zajlik a minden évben megrendezett nagy diák-design verseny (Global Design Talent Festival). Az előadásom után, a zsűritagokkal tartott közös díszvacsorán derül csak ki mennyi jeles kollégát csődített ide Apex Lin, az itteni design guru. Xavier Mexikóból kitárt karral fogad. Fölsorolok néhány nevet, hogy megmaradjanak: Leo Lee (a Design Szövetség elnöke, ő hívott meg, Sophia Shih plakátművész, a National Taiwan Normal University plakáttervezés tanára, Jianping He, régi barát Berlinből, aki könyvet is szerkesztett a munkáimról, Kumnam Baik, egy koreai prof., etc. Hogy ne csak a munkáról legyen szó, meglátogatjuk a sziget északi csücskének szél és víz formálta természetes szoborcsodáit (Yehliu Geopark), fölkapaszkodunk a közeli hegycsúcs használaton kívüli aranybányájába (Jinguashi, Jiufen), végigjárunk több templomot és próbáljuk megérteni, melyik isten milyen témában illetékes, nem ússzuk meg a porcelánmúzeumot sem, és persze végigpróbáljuk a kínainál is kínaibb tajvani konyha remekeit a száznapos tojást  (A receptet – lópisi – szerencsére csak utólag árulják el) sőt a tofu egy kevésbé büdös változatát is beleértve.  

A Palotamúzeum (National Palace Museum) „monalízája” (kipipálandó turista látványossága) a Jádekáposzta, ami egy zöld-fehér színekben játszó jádekőből faragott piciny zöldség. Kisebb, mint egy arasz. Hm. A múzeum aktuális kiállítása egyébként Giuseppe Castiglione. Talán jobban bejön így: Lang Shining. Egy itteni császár keresztelte át. Bevallom, sosem hallottam egyik nevét sem. 300 éve érkezett Kínába, ahol máig nagyon nagyra tartják. Az európai értelemben vett perspektíva az ő révén vált ismertté, ő meg az itteni szfumátós tájfestést leste el. Az igazsághoz azért az is hozzátartozik, hogy gyakran úgy kollaborált a kínaiakkal, hogy ő a figurákat, az itteni festő meg a hátteret pingálta. A legnagyobb attrakció a Száz ló című hosszú panoráma-tekercs. Engem a lóháton száguldó kínai harcosok képei fognak meg leginkább: ugyanazok a gyeplőmegeresztő, nyeregből nyilazó kalandozó figurák, a viseletről, felszerelésről, fizimiskáról nem is beszélve, akiket László Gyula ősmagyar képeiről oly jól ismerünk.

A másik highlight a majd’ száz bronztükör. A két diáklány szerint, akikre tajvani csavargásaim során bízva vagyok (Jan-csi – sajnos a hosszúorrú idegenek számára egy angol nevet is kitalálnak maguknak, így ő Carol – és Lily) odaát "Mainland China-ban" sincs ekkora tükör kollekció. A több ezer éves technika akkor szűnik majd meg, amikor az európai hittérítők megérkeznek a maguk üvegtükreivel. Kérdezem a lányokat, tudnak-e a kínaiak tükör-anamorfózisairól (egyszer már írtam róluk itt a blogon), sajna nem, de azért lázba jönnek, ígérik, utána fognak nézni a kínai szakirodalomban. A jó Baltrusaitison kívül senkiről sem tudok (kínairól sem), aki komolyan foglalkozott volna a témával. Na, hátha majd Jan-csiék!
 

Nincsenek megjegyzések: