INVERZEK ÉS OROSZOK

Jöjjön egy újabb passzus a Sakkparti a szigeten című kiadatlan könyvből. Ez a 25. fejezet második fele. Ha minden jól megy, minden héten fölteszek majd valamit. Persze elszántabb lennék, ha jönne néhány visszajelzés, hogy tudniillik akadtak olyan látogatók, akik bele is olvastak.

Édes macabre bódulatban zajlott az élet az „árnyékos palota” falai közt (az északi fekvésű sziklát csak két óra hosszan érte a nap), lakói a petit mort  tökéletesítésében találták meg a hivatásukat, úgy tartották, az irodalom nem más, mint a bűnös szerelmekre jövő „katzenjammer” nyilvános kibeszélése. A művészkedés szentszabálya, fölé emelkedni a világi együgyűségnek, itt fizikálisan mérhető volt: 200 méter a locsogó tengerszint fölött. Amori et dolori sacrum – volt a kapu fölé írva, a szerelem és a fájdaom szent. Capri krémjének hitték magukat, a párizsi divat szerinti ruhákban kellemkedtek, ópiumot szívtak, új szavakat találtak ki, olyanokat, amelyeket hiába is kerestek volna szótárjaikban az oroszok, s olykor, ha kedvük szottyant, nem csak a hajukat, a szemöldöküket is aranyszínűre festették. Megjelent köztük olykor Gorkij is, aki ugyan nagy, már-már nietzschei harcsabajszával és szlávos akcentusával kirítt a társaságból, néha a háta mögött meg is mosolyogták az “urániaiak”, de akinek azért “a cár ellensége” státusz és az „akadémikus pofon”  (1902-ben az Orosz Irodalmi Akadémia tiszteletbeli tagjává választotta Gorkijt, de II. Miklós cár visszavonatta a döntést) mégis óriási tekintélyt kölcsönzött, az amerikai affér miatt pedig szinte klubtag lett, majdnem céhbeli. Nobel-díját szinte biztosra vették, sőt már előre megbocsátották, és ez a rokonszenv a társaságában felbukkanó sok nyelvet beszélő „illatos titkárokra” is átsugárzott: olykor Peskovra, olykor meg magára a vagabond camarade-ra (Bogdanovot nevezték így). Nyeles szemüvegükön keresztül méregették a fiatalembereket, nevetve utánozták szlávos szórendű francia mondataikat, és divat lett köztük tarkóra tolt tányérsapkát hordani és selyeminghez derékszíjat kötni. Tetszettek nekik a forradalmárok, fejük fölött a cári börtönök mártírglóriájával, imponált a rovott múlt és a föltehetően csillogó jövő, bár vállveregető gesztusaikban mindig érződött némi fölény, főleg mióta tudományosan is igazolva látták (egy bécsi zsidó orvos, bizonyos Sigmund Freud jóvoltából), hogy a szexualitás hatalmasabb a politikánál. Képzelhető, mekkora ovációt okozott köztük, amikor a romlottságuk atyamestereként tisztelt Verlaine inkarnációját fedezték fel a forradalmi főguru Leninben. Azon nyomban anagrammákat kezdtek szerkeszteni a Verlaine – Herr Lenine szavak összekeverésével, komplikált Janus arcokat kreáltak egymásra kopírozott profilképeikből, és az oroszok által prófétált kommunizmust örökorgazmusnak ejtve hosszú rétori szónoklatokban pártolták annak nemzetközi terjedését. Meséltettek maguknak Nyecsájevről, az „ördögről”,  Pjotr Kropotkinről, az anarchista  hercegről, „Szent Levről”, a kiátkozott grófról, Vera Zaszulicsról, a híres terroristanőről, Sztyepán Halturinról, a narodnyik cárrobbantóról (Marx mellett az ő képe függ majd Lenin Kreml-béli dolgozószobájában), Gapon pópáról, a karizmatikus börtönlelkészről, a cárok és cárevicsek erotikus rajzgyűjteményéről (amelyet állítólag  egy magyar gróf, bizonyos Zichy Mihály rajzolt), de leginkább a szatír sztarecről akartak hallani, Raszputyinról (úgy mondták: Sir Giant P-ről), vajon igaz-e, hogy nem csak a cárné lelkét ápolgatja?   Már a kérdésekből érződött, tudják a válaszokat is, sőt onnan a villa olümposzi magasából jobban tudják azokat bárki másnál. Természetesen mindnyájan ismerték Custine márki útirajzát, és készségesen elmagyarázták az oroszoknak, milyen is az ő Oroszországuk valójában. 

A magukat szintúgy emigránsnak, a szerelem emigránsainak tartó „inverzek” és az orosz forradalmárok tehát tudtak egymásról, számon tartották egymást, olykor össze is jártak. A tények rögzítésén túl legföljebb egy Willy írói álnéven publikáló francia szerzőnek A harmadik nem című könyve alapján merészkedhetnénk: „Capri a szodómia fővárosa volt, a másság Mekkája, és Moszkvája a jövő internacionalista homoszexualizmusának”. 

A Villa Lillyan imázsához persze hozzátartoztak a műalkotások is, az ifjú Édouard Chimot akvarelljei (ő tervezte az épületet is), Wilhelm von Plüschow fotói Paul Hoecker festményei, Umberto Brunelleschi grafikái és Francesco Jerace szobrai, de leginkább a képek ott élő modellje, a lányos arcú szép kőművesinas, Nino, azaz Antonio Cesarini. Hol levetkőztették a fiút, hogy egy híres Pompeiben talált szoborhoz hasonlítson (Narcisszusz, vagy Dionüszosz?),  hol meg antik leplekbe burkolták, hogy ő legyen a mitológiai Akadémosz, aki árulással óvta meg szigetét, s akiről Platón akadémiája, meg Fersen épp akkoriban induló folyóirata a nevét kapta. Ott a Villa Lysis csilláros szalonjaiban, baluszteres teraszain és meander csempézetű medencéiben kezdték szerkeszteni az Akademos-t,  amelyben Anatole France, Maurice Maeterlinck és Emile Verhaeren mellett Gorkij-írások is megjelentek. A Caprin felbukkanó furcsa alakok közt mégis két látnok festő és torzonborz próféta lehetett a legkülönösebb. Karl Wilhelm Diefenbach tolsztoji jelenség volt, ahogy lengő ősz szakállal, fehér darócingben és szakadt szandálban ágált a rózsaszín sziklák tetején. Olykor anyaszült meztelenül tette ugyanezt, merthogy a nudizmus prédikátora volt, a szabad szerelem hirdetője. Az oroszok csak répaprófétának hívták, ami kétszeresen találó elnevezés volt, hiszen a vegetarianizmusra is rá akarta venni őket, de azért szerették, és értékelték a németesen elnyújtott szláv szavakat, amelyeket a festő betanult, hogy okkult nézeteit megoszthassa velük. Úgy gondolta, hogy ők, a Gorkij körül csoportosuló emigránsok ab ovo fogékonyak a világmegváltó új tanításra, a teozófiára. Theos az isten és Sophia a bölcsesség, magyarázta, és nagy, spirituális giccsképekkel igazolta mondandóját. Volt rajtuk minden, ami kell: tengerben tükröződő hold, szirten pihenő sellő, haldokló szarvasbika. A répapróféta karizmáját legföljebb a huszárlábú bolygó magyar közelíthette meg, egy égő tekintetű egzaltált kicsi festő, aki rendszeresen átjárt a szigetre a szomszédos Castellammaréból. Kosztka Tivadarnak hívták, bár ekkoriban már inkább Csontvárynak, vagy egyszerűen a Napút prófétájának nevezte magát.  Tótul beszélt az oroszokkal, akik értették is meg nem is: minden a világon létező festmény túl van szárnyalva, prosím, még a nagy Raffael is le van győzve. Bánja-e, bökött Loretta felé, ha lerajzolom a madarát? Gorkij nem bánta.