H.GY.100

Kísérlet az idő visszafordítására
Egy sor; huszonhárom betű; két szóköz (harmad). Mivel verzállal lett szedve, egalizálni is kellett, vagyis nyolc-tíz dursusz meg hajszál is van a betűk között (van ahová csak egy szelet selyempapír került). Kicsit meg kell dönteni, hogy könnyebben átcsússzon a hajóra, itt történik a lemosás (benzin, puha rongy, esetleg kefe). Érdemes egy árral meglazítani a spárgát, mielőtt letekerjük. A stégek eltávolítása után két kézzel emeljük át a szedést a winkelbe (felül a két mutatóujjal, alul a két hüvelykujjal, oldalról a két középső ujjal szorítva). Az ólombetűk szignatúrával fölfelé, a sor közel vízszintes, a bal kéz hüvelykje tartja az utolsó betűt, nehogy szétessen a sor, így lépünk át a szedőszekrényhez. Régen nem használtuk, de többé-kevésbé emlékszünk a rendszerre, arra, hogy melyik betűt melyik rekeszbe kell visszatenni (úgy mondják: visszaosztani). A nagybetűkkel persze egyszerűbb a helyzet, mert elég a fölső két sort ismerni: a H a középső sáv tetején a második, az A meg a bal fölső sarokban van, az I a H után, az M kettővel arrébb, az A-t már tudjuk, az N az M mellett. Illik persze arra is vigyázni, hogy a betűk közül kihulló hajszálak és dursuszok (az I és az M közt tán egy negyed is volt), a helyükre kerüljenek. A spácium (harmadot használtunk) rekesze lent van középen. A G a középső sáv tetején az első, az Y a baloldalon a második sorban van, az Ö-vel kezdődik a jobbra a második sor, az R is jobboldalon van, fönt és középen, a G és az Y helyét meg már tudjuk. Újabb szóköz. A zárójel helye a harmadik sorban van, és ide, a harmadik sorba kell visszadobálni a számokat is: 1, 9, 1, 4; a kötőjel a jobboldali szekrényrész középső skatulyájába kerül, aztán 1, 9, 9 és 6. Végül a megfordított zárójelet kell visszaejteni a megfelelő fakkba. A winkelt tegyük vissza a polcra, a hajót állítsuk a többi mellé, a kézisajtó tetejét zárjuk le és oltsuk el a villanyt. A kulcsot adjuk le a tanszéken.

GAZSI-KUPA

A  költő és a futball kapcsán nem csak boldog pillanatok jutnak az eszembe. A költészet nem a győzelmekről szól, a művészetek éltetője sokkal inkább a melankólia, a spleen, a bánat, semmint a diadal vidám mámora. A mi nemzedékünknek ebből a szempontból igencsak szerencséje volt, szívfájdítón szép vereségekre, lélekemelő búsongásokra emlékezhetünk. Eszmélésünk a berni döntő idejére esett: 2:3-as vereség az NSZK-tól. (Voltak, akik az 56-os forradalom kiváltóját látták benne.) Már majdnem felnőtt meccsrejáróvá cseperedtünk, amikor 1969-ben 1:4-re elvesztettük a vébéselejtezőt a csehszlovákokkal szemben (ez meg a 68-as bevonulás büntetése lett volna?) 86: 0:6-os zakó a Szovjetuniótól (ezt már együtt néztem Gazsival, minden gólnál száz évet öregedtünk), aztán a 97-es pótselejtezőn 1:12-es pofon a jugoszlávoktól (naná, hogy felbontatlanok maradtak a pezsgők). Csak mellékesen sorolom fel újra a győztes országokat: NSZK, Csehszlovákia, a Szovjetunió, és Jugoszlávia. Na, mi a közös bennük? Olcsó poén lenne következtetést levonni a tényből, hogy már egyikük sem létezik. Én az örök vesztesek pártján állok, jól tudom, hogy minden versenynek, a mostani Nagy Gáspár barátomról elnevezett tornának is kell legyen egy győztes csapata, gratulálok nekik, de megemelem a kalapomat a vesztesek előtt is és keblemre ölelem a legutolsót. Hiszem, hogy a költő is így tenne.  (A jegyzet a május 24-én, Budakeszin rendezett Nagy Gáspár Labdarúgó Emléktorna ürügyén íródott. A Kupát a Magyar Katolikus Rádió hódította el – ők is ajánlották föl hét évvel ezelőtt – a második a tavalyi nyertes, Vasvár csapata lett. Harmadik holtversenyben Gazsifalva és Budakeszi I. A Budakeszi csapatában védő Orosz Marci lett a legjobb kapus, aki egy meccs végi tizenegyespárbajt leszámítva egyetlen gólt sem kapott.)  

ELŐADÁSOK ÉS ZÁPROK

Sőt zivatarok. Hétfőn zárt a prágai DOX kultúrcentrumban rendezett plakátkiállítás, vagyis hétfő esti előadásommal én lettem a slusszpoén. A címe: The Poster During the End of Authoritarianism in 1989 and its Restoration. Utána a Marta Silvestrova által vezetett discussion keretében fölelevenítettük a ’89-es DOPP-túrát, amelyet (különösen a tornatermi plakátéjjelt) Marta a bársonyos forradalom graphic-design előjátékaként aposztrofált. Másnap Karel Mísekkel az Elba parti Ústí nad Labembe autóztunk, az ottani egyetemen saját munkáimról kellett beszélnem, illetve animációkat vetítgettem. Éjszaka utaztam vissza Prágába, a vonaton ért a legfontosabb előadás híre, Marci otthon summa cum laude doktorált. A téma: Kepes György. Pontosabban: A látás revíziója. Művészet mint humanista tudomány Kepes György korai életművében. Bosszant, hogy az össze-vissza tologatott egyetemi terminusok miatt végül lemaradtam róla. Apró vigasz, hogy már készül a monográfia.

KÖRZŐVEL RAJZOLT VÍZ

Öreg bédekkerek utolsó oldalán

Kihajtogatható a teljes óceán,

Kellős középen ott, hol szerecsen szelek

Térnek nyugodni épp, merül el egy sziget.

Lassúdan süllyed el hegye és dzsungele

A dzsungel köldökén egy tó merül vele,

Körzővel rajzolt víz, tükrözi az eget,

Az égbolt tengelyén tükröz egy felleget.

A felhő csolnakán csukott szemmel, hanyatt

Fekszem, a nyitott könyv az arcomon maradt.

Címoldalán a hold szeladonszín érem,

A megfordult időt pulzusomon mérem.

(A "Körzővel rajzolt víz" című verskötet talán még kapható a L'Harmattan Kiadó könyvesboltjában)

GALAKTÍCSESZKAJA IGRA

Egy újabb bekezdés a "sakkregényből", ezúttal a 34. fejezetből.

Itt ülünk már jó ideje a sakktábla mintázatú capri teraszon, a szemünk előtt zajlik egy sakkparti, amelyet a tőlünk elvárható legnagyobb odaadással próbálunk követni, illetve részletező pontossággal, és minden körülményre kiterjedő figyelemmel igyekszünk leírni, ám egyre bizonytalanabbak vagyunk benne, hogy ez a játszma létezik-e egyáltalán. És vajon ha nem létezik, kinek az agyában születik meg mégis? És vajon mikor? Akkor, 1908 tavaszán, vagy éppen most egy évszázaddal később?  Lehet, hogy pont most születik meg, amikor ezt a mondatot a laptopunkba gépeljük, és általa válunk részévé akaratlanul valaminek, egy körmönfont tervnek, amelytől inkább menekülnünk kéne? Lehetséges persze, hogy az összes sakkjátszma, amelyet valaha játszottak, része egy nagy, egyetemes partinak, a partik összességének, egy végtelen játszmakomplexumnak, egy galakticseszkaja igrának. Minden játszma kapcsolatban áll az előzőleg játszottakkal, azok folyományává, kifejtésévé, vagy cáfolatává, visszhangjává, vagy magyarázatává, de legalábbis lábjegyzetévé változik az idők során. Így aztán a mi partink sem más, következmény és előzmény egyszerre, komponens egy szerkezetben, fogaskerék egy nagy játszmában, amelynek talán a létezéséről sem tudunk. A tapasztalás primátusát kikezdő Bogdanovnak persze tetszhetnek az ilyen mondatok – hiszen akár én is írhattam volna, jut eszébe, különösen akkor, ha nem tudatosul benne, hogy már egy ideje az ő bőrére megy a játék –, Lenin meg, akiről már tudjuk, hogy éppen az empíriokriticisták megleckéztetését célzó könyvén dolgozik, joggal dühöng. Miféle idealista hókuszpókuszba csöppent bele akaratán kívül? Nem kellett volna vállalnia a capri utazást, most már biztos benne, nem kellett volna idejönnie mégse. Úgy érzi, nem csak a teraszon ejtőző emigránsok ellenségesek, de az elbeszélő sem képviseli mindenáron az elvárható semlegességet. Meggyőződéssel állítjuk, hogy nincs igaza, bár kétségtelenül úgy tűnhet, mintha mi halogatnánk a folytatást. Ha halogatjuk is, talán csak azért, hogy esélyt adjunk neki, lehetőséget, hogy megússza valahogy, hogy kilépjen a partiból, vagy esetleg váratlanul véget érjen az elbeszélés, mielőtt nagyobb baj történik. Persze tudjuk, hogy reménytelen dolog. Egy könyvet befejezni legalább olyan nehéz, mint elkezdeni. Sőt, kezdjük belátni, nehezebb. Akkor legalább lépjen mást Bogdanov, veszítse el a partit. Az lenne a legszerencsésebb. Igazán nem olyan nagy ügy. Bogdanov kétségkívül az egyik legokosabb kommunista, sőt űrutazásos sci-fi-je révén azt is tudjuk róla, hogy a jövőbelátó képességnek sincs híján, az azonban aligha feltételezhető, hogy az Aljechin-védelem mostani megjátszásának későbbi politikai következményeivel tisztában lenne, vagy akár a legcsekélyebb mértékben sejtené azokat. Pedig ha most nem nyerne, talán nem forszírozná annyira Lenin a politikai revánsot, ha nem zárnák ki a pártból, talán egy ideálisabb forradalom mentén alakulhatna a történelem. Akárhogy is: van némi tétje a dolognak. Vagy lehetne. Vagy lehetett volna. 

INVERZEK ÉS OROSZOK

Jöjjön egy újabb passzus a Sakkparti a szigeten című kiadatlan könyvből. Ez a 25. fejezet második fele. Ha minden jól megy, minden héten fölteszek majd valamit. Persze elszántabb lennék, ha jönne néhány visszajelzés, hogy tudniillik akadtak olyan látogatók, akik bele is olvastak.

Édes macabre bódulatban zajlott az élet az „árnyékos palota” falai közt (az északi fekvésű sziklát csak két óra hosszan érte a nap), lakói a petit mort  tökéletesítésében találták meg a hivatásukat, úgy tartották, az irodalom nem más, mint a bűnös szerelmekre jövő „katzenjammer” nyilvános kibeszélése. A művészkedés szentszabálya, fölé emelkedni a világi együgyűségnek, itt fizikálisan mérhető volt: 200 méter a locsogó tengerszint fölött. Amori et dolori sacrum – volt a kapu fölé írva, a szerelem és a fájdaom szent. Capri krémjének hitték magukat, a párizsi divat szerinti ruhákban kellemkedtek, ópiumot szívtak, új szavakat találtak ki, olyanokat, amelyeket hiába is kerestek volna szótárjaikban az oroszok, s olykor, ha kedvük szottyant, nem csak a hajukat, a szemöldöküket is aranyszínűre festették. Megjelent köztük olykor Gorkij is, aki ugyan nagy, már-már nietzschei harcsabajszával és szlávos akcentusával kirítt a társaságból, néha a háta mögött meg is mosolyogták az “urániaiak”, de akinek azért “a cár ellensége” státusz és az „akadémikus pofon”  (1902-ben az Orosz Irodalmi Akadémia tiszteletbeli tagjává választotta Gorkijt, de II. Miklós cár visszavonatta a döntést) mégis óriási tekintélyt kölcsönzött, az amerikai affér miatt pedig szinte klubtag lett, majdnem céhbeli. Nobel-díját szinte biztosra vették, sőt már előre megbocsátották, és ez a rokonszenv a társaságában felbukkanó sok nyelvet beszélő „illatos titkárokra” is átsugárzott: olykor Peskovra, olykor meg magára a vagabond camarade-ra (Bogdanovot nevezték így). Nyeles szemüvegükön keresztül méregették a fiatalembereket, nevetve utánozták szlávos szórendű francia mondataikat, és divat lett köztük tarkóra tolt tányérsapkát hordani és selyeminghez derékszíjat kötni. Tetszettek nekik a forradalmárok, fejük fölött a cári börtönök mártírglóriájával, imponált a rovott múlt és a föltehetően csillogó jövő, bár vállveregető gesztusaikban mindig érződött némi fölény, főleg mióta tudományosan is igazolva látták (egy bécsi zsidó orvos, bizonyos Sigmund Freud jóvoltából), hogy a szexualitás hatalmasabb a politikánál. Képzelhető, mekkora ovációt okozott köztük, amikor a romlottságuk atyamestereként tisztelt Verlaine inkarnációját fedezték fel a forradalmi főguru Leninben. Azon nyomban anagrammákat kezdtek szerkeszteni a Verlaine – Herr Lenine szavak összekeverésével, komplikált Janus arcokat kreáltak egymásra kopírozott profilképeikből, és az oroszok által prófétált kommunizmust örökorgazmusnak ejtve hosszú rétori szónoklatokban pártolták annak nemzetközi terjedését. Meséltettek maguknak Nyecsájevről, az „ördögről”,  Pjotr Kropotkinről, az anarchista  hercegről, „Szent Levről”, a kiátkozott grófról, Vera Zaszulicsról, a híres terroristanőről, Sztyepán Halturinról, a narodnyik cárrobbantóról (Marx mellett az ő képe függ majd Lenin Kreml-béli dolgozószobájában), Gapon pópáról, a karizmatikus börtönlelkészről, a cárok és cárevicsek erotikus rajzgyűjteményéről (amelyet állítólag  egy magyar gróf, bizonyos Zichy Mihály rajzolt), de leginkább a szatír sztarecről akartak hallani, Raszputyinról (úgy mondták: Sir Giant P-ről), vajon igaz-e, hogy nem csak a cárné lelkét ápolgatja?   Már a kérdésekből érződött, tudják a válaszokat is, sőt onnan a villa olümposzi magasából jobban tudják azokat bárki másnál. Természetesen mindnyájan ismerték Custine márki útirajzát, és készségesen elmagyarázták az oroszoknak, milyen is az ő Oroszországuk valójában. 

A magukat szintúgy emigránsnak, a szerelem emigránsainak tartó „inverzek” és az orosz forradalmárok tehát tudtak egymásról, számon tartották egymást, olykor össze is jártak. A tények rögzítésén túl legföljebb egy Willy írói álnéven publikáló francia szerzőnek A harmadik nem című könyve alapján merészkedhetnénk: „Capri a szodómia fővárosa volt, a másság Mekkája, és Moszkvája a jövő internacionalista homoszexualizmusának”. 

A Villa Lillyan imázsához persze hozzátartoztak a műalkotások is, az ifjú Édouard Chimot akvarelljei (ő tervezte az épületet is), Wilhelm von Plüschow fotói Paul Hoecker festményei, Umberto Brunelleschi grafikái és Francesco Jerace szobrai, de leginkább a képek ott élő modellje, a lányos arcú szép kőművesinas, Nino, azaz Antonio Cesarini. Hol levetkőztették a fiút, hogy egy híres Pompeiben talált szoborhoz hasonlítson (Narcisszusz, vagy Dionüszosz?),  hol meg antik leplekbe burkolták, hogy ő legyen a mitológiai Akadémosz, aki árulással óvta meg szigetét, s akiről Platón akadémiája, meg Fersen épp akkoriban induló folyóirata a nevét kapta. Ott a Villa Lysis csilláros szalonjaiban, baluszteres teraszain és meander csempézetű medencéiben kezdték szerkeszteni az Akademos-t,  amelyben Anatole France, Maurice Maeterlinck és Emile Verhaeren mellett Gorkij-írások is megjelentek. A Caprin felbukkanó furcsa alakok közt mégis két látnok festő és torzonborz próféta lehetett a legkülönösebb. Karl Wilhelm Diefenbach tolsztoji jelenség volt, ahogy lengő ősz szakállal, fehér darócingben és szakadt szandálban ágált a rózsaszín sziklák tetején. Olykor anyaszült meztelenül tette ugyanezt, merthogy a nudizmus prédikátora volt, a szabad szerelem hirdetője. Az oroszok csak répaprófétának hívták, ami kétszeresen találó elnevezés volt, hiszen a vegetarianizmusra is rá akarta venni őket, de azért szerették, és értékelték a németesen elnyújtott szláv szavakat, amelyeket a festő betanult, hogy okkult nézeteit megoszthassa velük. Úgy gondolta, hogy ők, a Gorkij körül csoportosuló emigránsok ab ovo fogékonyak a világmegváltó új tanításra, a teozófiára. Theos az isten és Sophia a bölcsesség, magyarázta, és nagy, spirituális giccsképekkel igazolta mondandóját. Volt rajtuk minden, ami kell: tengerben tükröződő hold, szirten pihenő sellő, haldokló szarvasbika. A répapróféta karizmáját legföljebb a huszárlábú bolygó magyar közelíthette meg, egy égő tekintetű egzaltált kicsi festő, aki rendszeresen átjárt a szigetre a szomszédos Castellammaréból. Kosztka Tivadarnak hívták, bár ekkoriban már inkább Csontvárynak, vagy egyszerűen a Napút prófétájának nevezte magát.  Tótul beszélt az oroszokkal, akik értették is meg nem is: minden a világon létező festmény túl van szárnyalva, prosím, még a nagy Raffael is le van győzve. Bánja-e, bökött Loretta felé, ha lerajzolom a madarát? Gorkij nem bánta.  

TERASZ

"ÖSSZEFOGLALVA..."

„... csak annyit szerettem volna megírni Önnek, hogy ez a műalkotás erkölcsi szempontból, gesztusrendszerének történelmi tartalmát tekintve pontos és makulátlan.” Orbán Viktor (Budapest, 2014. április 29.)
„Tudomásul kell venni, hogy nem emelhet művészetté semmi, mégoly szent és nagyszerű mondanivaló egy dolgot, ha csupán külső analógiák – erkölcs, világnézet, stb. – alapján mondunk véleményt róla.” Dávid Katalin: A szép teológiája. (Szent István Társulat Könyvkiadója, Budapest, 2006.)

Azzal, hogy a művészeti akadémia jogot vindikált magának ahhoz, hogy politikai kérdésekkel foglalkozzon, hallgatólagosan el kellett fogadnia a politika azon szándékát, hogy az meg a művészet kérdéseibe szóljon bele. Meg is teszi. Egy vitatott műalkotás (a Szabadság téren fölállítandó német megszállási emlékmű) védelmében maga a miniszterelnök ragad tollat. (A tollal írt szignatúra legalábbis az övé, a fölötte megjelenő négy oldalas szöveg felől már kétségeim vannak.) Az apropó Dávid Katalin neki írt, nem a nyilvánosságnak szánt "feljegyzése". Mivel a sajtóban közölt válaszlevél olvasóinak zöme nem ismerheti Dávid Katalin eredeti írását, azt hiheti, hogy az emlékmű kapcsán előadott történelem-magyarázatok a művészettörténész hölgy meggyőzését szolgálják. Ez valószínűleg nincs így, hiszen olyan részletekkel foglalkozik, amelyekkel kapcsolatban nem hiszem, hogy ellentét lenne köztük, olyan művészettörténeti és ikonográfiai vonatkozásokra pedig alig, vagy csak általánosságban tér ki, amelyek problémásak lehetnek a felállítandó emlékmű esetén, s amelyekről egy művészettörténésznek bizonyára határozott véleménye van. (Közbevetőleg jegyzem meg, hogy a szóban forgó műalkotásról, pontosabban annak tervéről máig – 2014. május 1-ig – csupán egyetlen hevenyészett, rossz minőségű grafika vált publikussá, amelynek alapján egy szakembernek sem könnyű objektív véleményt mondani.) Természetesen megértem, ha a miniszterelnök, (illetve a levél fogalmazója) megragadja a kínálkozó alkalmat az emlékmű propagálására, egy politikusnak nyilván ez a dolga, s talán az sem zavarja különösebben, ha néhány értelmiségi (akikre egyébként a szerző szerint a közélet megvetésének tónusa és a felülállás magatartása jellemző) nem tartja majd túl elegánsnak egy magánlevél ilyen formában történő kihasználását. Ha jól okoskodom, tehát ha a „válaszlevél” nem a művészettörténész érveire felel, akkor nem is kellene megvédenem Dávid Katalint, egy mondatot azonban mégis kommentálni szeretnék. „Nem tudom, mi a filozófiai vagy művészettörténeti szempontból korrekt válasz. De azt tudom, hogy a didaktikus történelmi alkotások, melyek általánosak voltak fiatalkoromban, rám inkább lehangoló benyomást tesznek.” Afelől senkinek sincs kétsége, hogy a miniszterelnök mit ért a fiatalkorában álló didaktikus alkotások alatt, az azonban, hogy levelében egyszerre előhozakodik velük, azt sejteti, hogy Dávid Katalin a maga írásában ilyesmit szorgalmazott volna. Aki egy kicsit is ismeri a munkásságát, aligha feltételezhet ilyet. A „fiatalkoromban” kifejezés bántó éle azok számára nyilvánvaló, akik tudják, hogy Dávid sokkal idősebb Orbánnál, vagyis a „didaktikus” időkben felállított emlékművek felelőssége egy röpke félmondattal („melyek általánosak voltak”) máris rácsúsztatható a hölgy gyenge vállaira. Ezen bizony a „mélyen tisztelt” és a „nagyrabecsüléssel” kezdetű-végű udvariaskodások csak keveset segítenek. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy ha a szobornak mindazt a hosszadalmas és komplikált történelemmagyarázatot meg kell jelenítenie, amelyet a levélben a miniszterelnök feltárt, ráadásul jelképeket kell találnia az ártatlan és a gonosz egyértelmű ábrázolására, akkor csakis "didaktikus" alkotás születhet, vagyis olyasmi, ami annak idején az ifjú Orbánra "lehangoló benyomást tett". Vajh' ha egyszer szoborszerű levél-monológok helyett párbeszéd tisztázná közös dolgainkat, és emlékművek helyett tankönyvek rögzítenék a konklúziót...