HA MAJD...

Ha majd egy megnyitón,
vagy nem tudom, lehet,
hogy rámköszönsz a metrón,
ha dolgozni megyek;
a helyszín voltaképp
mindegy, s az sem titok,
hogy nem én leszek az
majd, csak hasonlítok;
s te is emlékeztetsz
arra, aki talán
egy rajzom nézi épp
e lap túloldalán.
_

If at an opening or
– I don’t know – in the tube
as I just go to work
you say a quick salute;
the place doesn’t matter,
but let me tell the truth:
I won’t be that fellow
just someone like - of course
you’ll also resemble
somebody else who might
just look at my drawing
that’s on the other side.
_

Bólintok majd, ha rámköszönsz,
holott nem én leszek,
akit a sors hozzádsodor,
csak emlékeztetek
valakire, …
….. mindegy, te is
hasonlítasz csupán,
arra, ki e pillanatban
versem olvassa tán.
_

At an opening
or the commute
I'll somewhere
note your salute.
Pardoning deceit
but it won't be me
it is only my similarity.
And you, a resemblance,
might happen to be
viewing my works in
this gallery.

MEGHÍVÓK (EMLÉK ÉS ÜZENET)

Szombaton, augusztus 28-án este 8-kor kezdődik a Gödöllői Iparművészeti Műhely animációs estje kapcsolódván a "Kert emlékbe" című kiállításhoz. A kert, a természet és az emlékezés inspirálta filmekről Orosz Annaida tart előadást.

"Üzenetek William Shakespeare-től" kiállítás az Országos Széchenyi Könyvtár dísztermében Katona Szabó Erzsébet papírkollázsaiból és Kodolányi Gyula verskollázsaiból.
A megnyitón, szeptember 2-án, 5-kor Orosz István beszél, a záróeseményen, szeptember 30-án, 5-kor pedig Tellér Gyula, Lukács Sándor és Orosz István beszél...get. Aki felkészülten akar érkezni, nézegesse a szonetteket (én magam leginkább a huszonnegyediket olvasgatom: Mine eye hath play'd the painter...).

MIÉRT NEM A BUDA HALÁLA?

Egy hét Kecskeméten. Sokkal többet éltem már máshol, de azért úgy mondom: hazamegyek. Nagy Gyurival próbáljuk befejezni a sakkozó bolsevikokról szóló rajzfilmet (talán már írtam róluk itten ... vagy csak akartam?). A stúdió barátinak tetsző közössége a valamikori Pannóniát idézi. Kerti mulatságok a munka után: Szilágyi Zoli focit szervez, állítása szerint csakis miattam, mi meg Andival a „hetvenkedő” Mikulásnak szerkesztünk ünnepi költeményt: Van egy hely Kecskemét a neve,/ limerickbe való eleve,/ ott él a Mikulás,/ hetvenes figuráns,/ van-e ki ujjat húzna vele?
Apám apróságokon háborog, a boltot átrendezték, máshol vannak a diabetikus ételek, mint ahol megszokta, a könyvtárban nincs meg a Különös házasság és a nagyothalló készüléke azokat a hangokat is fölerősíti, amelyeket nem akar meghallani. Szelektív fülhallgatót szeretne. Anyu angyali türelemmel tűri. Andi gyerekei a Harry Pottert olvassák. Miért nem a Buda halálát – háborog apu. Szállóige lesz belőle: te mért nem a Buda halálát olvasod!? Minden nap náluk ebédelek (a reformátusoktól hozatják) és Andinál alszom.
Huszadika van, a csapból a szentistváni tett hozsannája dől, miközben Határ Győzőt olvasgatom: „Olyan volt ez, mintha valaki a mai tízmilliós Magyarországon nekiveselkedne, hogy két és félmillió magyar állampolgár kiirtása árán eltéríthesse a nemzetet a kereszténységtől, csak hogy a megmaradó hét és fél millióra valami távoli, ismeretlen és lehetetlen valláskatyvaszt, holmi Cargo-kultuszt, Irminzul Rengeteg Faóriást vagy a polinéziai Unkulunkulu Cölöpisten tiszteletét ráerőszakolja.”
Rögtönzött osztálytalálkozó a Kéttemplomköz kávézójában. Gyerekkoromban a nyomda utcája volt. Három valóságos (Ági, Tivi meg én) és sok megidézett résztvevő. Néhányan angyali, örökké ifjú arcvonásokkal, de legtöbben már arc és alak nélkül az elsüllyedt mitológiák uniformisában.

SZEPEZD

Egy hete nem borotválkozom, a strandra a pénztárosnő előtt érkezem. A fű még harmatos, vagy a helyi mindenes, Jenő már hajnalban locsolt. Addig úszom, amíg a révfülöpi kiszögellés mögött kibukkan a fonyódi hegy. Hanyatt fekszem, a magasban, a kondenzcsík karistolta égbolt alatt egy sirály köröz. A nádastól a horgászállások felé ladikok indulnak, s ahol a szellő szőnyeget gurít rá, a tó szabályos sávokban fodrozódik. Az időt az állomáson átfutó játékvonatok mérik. Alig van köztük, amelyik megáll: Tapolca felé 8:25-kor és féltizenegy tájt, Füred iránt meg a 9:35-ös. A víz fölött a mozdony füttye szitakötőszárnyon suhan. Különben csönd van, hallgatom, ahogy fülemben jár a vér. Az Öreghegyen, vadszedersorok közt felhőnyáj lépeget, a táj a lehúnyt szem mögött is folytatódik, árnyék és tükörkép össze- összecsattan. Háton úszom tovább, hogy lássam a falut a három fehér toronnyal. A címerekben nyíl szál egy hal fölött ezüst mezőben. Az idő közben áll, csak az élet múlik el. Este, a meccs alatt a környék borából rendelek, míg a szomszéd asztalon hagyott cigaretta szívatlan végigég.

KOINCIDENCIA ÉS SERENDIPITY

Mindenkinek van egy meglepő története, olyan, amelyben az események véletlen, talán misztikus egybeesésében képtelenség ok-okozati összefüggést találni. Tudományoskodva koincidenciának nevezik az ilyesmit, s ha magyarázni nem is tudják, a lehetetlenségi fokozat mérésével osztályozhatók a koincidenciák. A skála valahogy így fest: figyelemre méltó – különös - szokatlan - meglepő – valószínűtlen - rendkívüli – hihetetlen – lehetetlen – csodával határos – stb. Ruttkay Zsófi néhány napja átküldte Laczkovich Miklós cikkét a koincidenciákról, amelyben matematikai nézőpontból elemzi a jelenséget, és persze remek példákat is említ. Az ő írásából tudok a "meglepőségi indexről", ami számokkal méri, hogy az adott esemény valószínűsége hogyan aránylik a lehetséges egyéb megoldások valószínűségeihez. Zsófival egyébként gyakran emlegetjük a serendipity szót, ami majdnem megfelel a koincidenciának. Azt jelenti, hogy valami nagyszerű dologra bukkanni ott, és akkor, ahol és amikor a legkevésbé sem várná az ember. Zsófi Hollandiában élő matematikus, jó ismerőse Bruno Ernstnek. Bruno a híres holland grafikus M.C. Escher munkatársa volt, és az úgynevezett „lehetetlen” tárgyak szakértője, mindkét minőségében tudott rólam, megkérte hát Zsófit, hogy ha Magyarországon jár, keressen fel. Így is történt, hosszan beszélgettünk, s végül egészen véletlenül kiderült, hogy apáink valaha együtt voltak a híres Eötvös Collegium lakói. Tudom, hogy Laczkovich indexén ez az esemény a „futottak még” kategóriába is csak alig férne be, a mi serendipitynkből azonban megsejtet valamit. A györöki kiállítás után (Dóra fotója a kiállítás megnyitóján készült, az enyémen, az írás alatt meg kedvenc hegyem, a közeli Szentgyörgyhegy látszik) Líviuszék áthívtak Ábrahámhegyre. Majd fölhívlak, ha a közelben leszünk, hogy elmagyarázd az utat - mondtam Eminek, s csak a falu határában vettem észre, hogy nincs nálam a telefon. Ábrahámhegy nem nagy (bár elég komplikált) falu, jó órába telt, amíg megtaláltuk őket. A keresés során természetesen eszünkbe jutott Líviusz híres esete, ami viszont bármely koincidencia indexen az élbolyba kerülne. Münchenbe érkezvén beült egy taxiba, de rémülten vette észre, hogy festő barátja címét elvesztette. Ilyenkor szokott blokkolni az agy, a barát vezetékneve sem jutott eszébe, annyit mondott csak, ráadásul magyarul, hogy Lacihoz menne. A néger sofőr kedvesen fordult hátra:- A műtermébe vigyelek, vagy a mamájához, ahol ilyenkor ebédelni szokott? Nem színezem tovább, bár vannak mellékszálak is, sőt volt eset, amikor Lulut is lehurrogták az újdonsült előadók, akik újabb koincidenciákat építettek a történetbe, hogy még "hitelesebb" legyen. 1992-ben Rio de Janeiro repülőterén az elveszett csomagok osztályán próbáltam elmagyarázni, milyen formájú bőröndöt keressenek. A mögöttem álló férfi egy darabig hallgatott, aztán a vállamra tette a kezét: - az enyém is elveszett, de beszéljünk magyarul, elvégre sorstársak vagyunk. Dan Reisinger volt, egy izraeli grafikus, aki szerint „ilyen r betűket angolul is csak az Alföldön ejtenek”. Dan a Vajdaságban nőtt föl, jól beszél magyarul, anélkül, hogy tudtunk volna egymásról, addig is részt vettünk közös kiállításokon, biennálékon, a riói kaland óta pedig többször találkoztunk, de ekkor persze már nem véletlenül.
Vannak, akik gyűjtik és lejegyzik a koincidenciákat. Laczkovich említ is néhány publikációt (J. E. Littlewood: A Mathematician's Miscellany, W. Weaver: Szerencse kisasszony, Arthur Koestler: Roots of Coincidence, Faludy György: Jegyzetek az esőerdőből, Martin Gardner: Áltudományos hóbortok és téveszmék).
Elszánt olvasók, alkalmi idetévedők, vagy akik rendszeresen ráklikkelnek az utisz-utisz-ra, (most éppen 38-on áll a népszámláló, a kattintásszámláló pedig 28 ezer körül) ha van kedvük, írják... írjátok le a saját történeteteket, mert ugyebár mindenkinek van egy…

DÁNIEL FERENC (1937-2010)

Egy ötvenhatos snitten, a pesti diákok közt feltűnt egy víg, lódenos suhanc. A 19 éves Dániel Ferenc. Később, felnőttként maga is „lecsekkolta”, tényleg ő az, tényleg ott volt. Meghatározó élmény – gondolnánk, de ilyen fellengzős kifejezés nem illett volna hozzá. Inkább az események filmszerűségére, az egyidejűségek különös dramaturgiájára emlékezett. Tíz év múlva a forgatókönyv szellemiségével egyetértve végigdolgozta a Tízezer nap forgatását, de az utómunkák kényszerű vágásaihoz, föntről diktált betoldásaihoz már nem asszisztált. Elvégezte a Színművészeti rendező-dramaturg szakát, eljárt Erdély Miklós pasaréti keddjeire, írta és árulta a szamizdados Beszélőt és kalapozott a Szetának. 1980 körül, amikor megismertem, éppen a rádió irodalmi osztályáról tették lapátra. Szabadúszó lett, s a gyakran kényszerűségből használt titulusnak, „szellemi szabad” mindkét szavát vállalta és daccal élte meg. Konzultáns lett a BBS-ben, a Stúdió "K"-ban és egyre több feladatot kapott a Pannóniában is. Az animációs filmek végén Dániel neve mellett legtöbbször a dramaturg cím szerepelt, de éceszgéberként, szövegíróként, hangrendezőként, narrátorként, sőt olykor a natúr betétek szereplőjeként is megjelent. Első közös filmünk, az Ah, Amerika! stáblistájára a fenti összes kifejezés illett volna. Animációs dokumentum legenda, így neveztük el a millenniumtól az első világháború kitöréséig a hivatalos történelem alatt zajló nagy, néma lázadást megjelenítő filmet. Úgy forgattunk Amerikáról, hogy egyikünk sem járt még ott, s ami a legfurcsább volt, akkor eszünkbe sem jutott, hogy ez feltétele lenne a munkának. Utólag persze könnyű megmagyarázni, hogy éppen a „vágy titokzatos tárgyának” hiteles megjelenítése miatt volt szükség a mi ártatlanságunkra. A film stilizált képi világa, fikcióval elegy dokumentumanyaga, illetve a dramaturgia sajátos rák-szerkezete ha burkoltan is, képes volt megidézni a nagy tabut, az 56-os forradalom leverését követő disszidálás hullámot, párhuzamba állítani újkori történelmünk két legnagyobb exodusát. Így aztán nem is csodálkoztunk, hogy későbbi forgatókönyveinkre gyakran üttetett ama bizonyos harmadik T pecsétje. A kilencvenes évek közepén készült háromrendezős opust (Dániel Ferenc, Haris László, Orosz István) az Óceánékat, tulajdonképpen ő vitte a vállán, s ő csatázott legtöbbet, sebeket is kapva, hogy méltó alkotói feltételek közt dolgozhassunk és dolgozhassanak az újabb nemzedékek. Ha közös filmjeink „brainstormingjaira” gondolok, a Vigyázat lépcsőre, Az idő látképeire, a Keresztes Dóra által is jegyzett Garabonciákra, ha fölidézem a televízió valahai MC sorozatát, rádiós rendezéseinek sokaságát, meg persze ha az írásait olvasom, a Felliniről, Bunuelről, Miloš Formanról szóló esszéket, az Elégiáról, az Onibabáról, a Vizsgálatról szóló elemzéseket, mindig és újra megejt az a változatos, rafinált és ellenállhatatlan következetesség, melynek legfőbb célja, hogy elkerülje a közhelyeket, hogy a „szépészeti” konvenciókat negligálja és kiálljon a szabadság minden formája mellett. „Nincs kellemesebb a világon, mint vándorútra kelni – de egyedül. A vándorút lelke a szabadság.” – mondatja a talán alteregónak képzelt főszereplővel az Angyali követés filmje forgatókönyvében. Jó utat Fercsi!
*
Ja és ő tanította mag Dorkát palacsintát sütni:-)

KIÁLLÍTÁSOK

B55 Galériában (1055 Budapest, Balaton u. 4.) augusztus 3.-án, kedden 5-kor nyílik a Művészet a Matematikusok Világában című kiállítás. A meghívó szerint a kiállítás matematikus művészek, matematika által inspirált művészek és matematikusok művész hozzátartozóinak művein keresztül a matematikusok egy kevéssé ismert oldalát mutatja be. Én alighanem a második csoport tagjaként kaptam a meghívást.
*
A rövid tárlat már 7-én, bezár, de semmi baj, aznap nyílik ugyanis Györökön, a Balatonnál a saját kiállításom. (Bertha Bulcsu Művelődési Ház, Kossuth utca 29. délután 6 óra.) Gyulai Líviusz nyitja meg a kiállítást, ami augusztus 18-ig délutánonként lesz nyitva (3-tól 7-ig).