AZ ÓRASZÁMLAPOK...

Christiano Ronaldoé a legszebb gólért járó Puskás-díj. Hm. Ugyanazt a tekintélytisztelő szervilizmust látom a döntés mögött, mint Obama Nobel-díjánál. Szívem szerint persze a Fulham-ben focizó Gera Zolinak adtam volna, a „barátomnak” mondják a gyerekek, miután egyszer egy útlevélvizsgálatra várva másfél percig beszélgettem vele. A MU-nek lőtt felpörgetős-ollózós gólja volt akkoriban az egyetlen magyar vonatkozású hír az ausztrál lapokban. De az igazi a grafit-gól! Ki ismeri Grafite-ot, a Wolfsburg brazil csatárát? Remélem, legalább a grafikusok igen! Olyan megalázó gólt lőtt, nem jó szó, rajzolt, firkantott, surrantott, szellentett a Bayern Münchennek, hogy a bajorok még most sem ocsúdtak föl teljesen. Az interneten azért megkereshető, ahogy kiismerhetetlen testcselekkel négy-öt hátvédet összegabalyít, lefekteti a kapust, még tán egy jóéjt puszit is ad a buksijára, aztán olyan könnyed eleganciával sarkalja a balsarokba a lasztit a földbe gyökerező bokák között, hogy álmodni sem lehetne szebben.
*
Zümi szokásos évzáró partiján, ahová "asszonyszemély még be nem tette a lábát", és a falakról mosolygó trófeáknak is terebélyes agancsa van, (Afrikában vadászta őket a papája, aki valaha az én papám biosz tanára volt), szóval az idei évrekesztőn Szemadám Gyuri meglep új könyvével: Emlékkönyv. Az első írás miatt vagyok jogosult az ajándékra (Szerényi Gáborral közös kiállításunk megnyitója), de az utolsó hat meg legjobban, abban is ez: kétfillérrel koronázott svájcisapka. És hogy nem magyarázza ...!
*
Bezárt a klímacsúcs Koppenhágában. A jóakarat megvolt, de eredmény alig. A korifeusok hazaspricceltek karácsonyfát állítani. Kié a nagyobb! A miénk már legalább öt méter. Amikor ideköltöztünk, akkor vettük, térdig érő korában. Cserépben állt, lógtak rajta a szaloncukrok meg a színes villanykörték, ahogy kell. Aztán kiültettük a kertbe. Jól érezheti magát, mert nagyon beindult. Néha le kell metszeni egy-egy ágából, rálóg a csapra, vagy nem lehet tőle a garázs oldalára akasztott létrához férni. Ezeket a gallyakat vittük be a szobába szenteste. És énekeltünk a jóakaratú emberekről.
*
Karácsony a világ túloldalán: János írja, hogy Melbourne-ben, a magyarok karácsonyi ünnepségén B. Laci az én versemet olvasta föl. Próbálok rájönni, miért vagyok meghatódva. Ha egy képem valahol mutogatják, semmi orrfacsaró szentiment nem tör rám, a versnél meg … Na jó, inkább megpróbálom elképzelni az angyalokat odaát strandpapucsban, napszemüveggel; és idekopizom azt a bizonyos verset:

Miatyánk,
ki vagy a fűben, a fában,
lepkeszárnyba rajzolt,
szimmetriában,
verőfényben és hóhullásban,
hajnali havakban mosakvó madárban,
a csigaházban,
kagylóban visszhangzó árapályban,
táguló gyűrűiben a víznek,
évgyűrűiben a fának,
Tejútban,
gyöngyházfény-Göncölökben,
és félholdjában a körömágynak,
abban, ahogy borzongás szalad a bőrön,
ahogyan szóra szó jön,
a szívverésben és a lélegzetben,
meg ahogy az emlékezetben
fölizzik valami rég
elfelejtett semmiség:
illatban, ízben és tapintásban,
Miatyánk az elmúlásban
ki vagy?
*
Meghalt Somos Miklós. Karácsonykor. Angyali festő volt. Szelíd műveiből szakralitás és líra sugárzott. És a személyiségéből is. Nem csak művelője, tudósa is volt a képzőművészetnek.

Az óraszámlapok fölül maholnap
letördelik az összes mutatókat,
de tengelyén az árva csillagoknak
az átdöfött szívek tovább forognak.

A SZÉTGÖRGETETT PANORÁMA

Üzenet Perzsiából: a VitrinRooz nevű virtuális galériában december 5-től 23-ig vannak kiállítva a munkáim (ott maradnak tovább is, csak már nem a nyitólapon). Valami elégtétel félét érzek a 2001-ben elutasított vízumkérelem után. Akkor Teheránban a Honarmandan Galériában Dórával volt közös kiállításunk – a képek mehettek, én nem (Dóra meg szolidáris volt). Kedves irániak, máig sem értem, mi volt a baj velem.
*
V.Á. műgyűjtő és bortermelő barátom váratlanul megtalálja a sok éve kölcsönvett grafikáimat. (A saját lakásomra találtam ki a szót: vesztőhely, de az ő házára is megáll.) Adná is vissza, de meggondolja magát: - nincs kedved cserélni? Amit ajánl néhány Schnitzler linó. Expresszív, látomásos világ, erős, határozott formák. Sose hallottam róla. Megnézem a háromkötetes Kortárs Művészeti Lexikont (ami a 20. századi magyar művészetről szól): nincs benne. Az Interneten se jobb a helyzet. Szerencsére Kovalovszky Márta fejből „köpi”: a szocialista művészcsoport egyik legtehetségesebb tagja, nagy ígéret maradt, harmincegynéhány évesen munkatáborban pusztult el. (Márta egyébként remek vacsorával is kiegészíti a fejtágítást.) Szóval fontos művész, a legjobb úton, hogy örökre elfelejtsék. A mi falunkon még ott lóg egy darabig: Schnitzler Jánosnak hívták.
*
Sakk. El lehet-e táncolni egy sakkpartit? A Botafogo Táncegyüttes megpróbálta a lehetetlent. Kétféleképpen is érint a dolog, egyrészt Dalotti Tiborral, a kitaláló-rendező-látványmester-koreográfussal egy utcában lakunk, s ő hívott, néznénk meg a csapat legújabb produktumát; másrész meg egy sakkparti filmre vitelén dolgozom lassan egy éve – s mivel a lassan szó nem csak a közelgő évfordulóra utal, hanem a munka tempóját is jelöli, ezért némi ösztönzést is reméltem a lendületesebb társművészektől. Hogy a lehetetlent mennyire sikerült megoldaniuk, azt számszerűsíteni is lehetett volna az előadás végén a díszlet részét képező sakkóra gombjának megnyomásával: a taps hossza rekordközeli érték volt. Ja, majd elfelejtettem, egy harmadik dolog miatt is megmelegszik a szívem a Botafogó hallatán, ott van Rui műterme, Rio Botafogo nevű kerületében, onnan vágtunk neki a Cukorsüvegnek, indultunk meccsre a Maracanába, vagy sétáltunk el a Botanikus kert felé. Este meg a tangó. Persze Botafogóban.
*
A költő – ránézésre inkább pimaszul fiatal diáklány, ráadásul az ajándékba hozott verseskötet (Nélkülem élek) már hat éves, 2003-ban jött ki. Akárhogy nézem, akkor még javában tinédzser volt a szerző. A mesterség viszont a kisujjában, akár egy költészettan professzornak. Könnyedén játszik a formákkal, ritmus, rím dolgában megfoghatatlan. Játszik, pedig a tartalom igencsak komoly: melankolikus, filozofikus, koncentrált és jelképes. Nem is tudom máshoz hasonlítani, csak József Attilához. Ő volt már igazi költő ilyen kamasz korban, meg persze az ő neve skandálható el önálló adoniszi sorként: – υ υ – υ Egy daktilus és egy trocheus, (illetve spondeus). A mi poétánk neve: Follinus Anna.
*
Balázs Zoltán elhív a Tháliába, a Maladype színtársulat a Leonce és Lénát játssza. A különös előadás szinte a közönség előtt születik meg, a huszonöt jelenetre bontott történet mindegyik részét négy változatban dolgozták ki, és az est hangulatának, illetve a játékba bevont közönség igényének megfelelően válogatnak köztük. Akad, amit két változatban is látunk. Alternatív színház, szó szerint az. Érződik, hogy megújul a darab minden este, képtelenség rutinból megoldani a dolgokat, és a mezítlábas színészek (akrobaták, táncosok, atléták egy személyben) élvezik a kihívást. Zoli, a rendező kívülről kommentálja az eseményeket, illetve fokozatosan átemeli a nézőteret is körön belülre. Eltűnnek a különbségek, együtt gondolkodik a rendező, a színész és a néző. A Ruszt Jóska féle „beavató színház” jut eszembe, amely annak idején, Kecskeméten oly izgalmasan „más” volt.
*
Még a Népszabi is dicsér – írja egy sms-ben GFeri. Töröm a fejem: ki lehetsz te, G. Feri? Mindenesetre megveszem a lapot. Rózsa Gyula ír a fehérvári kiállításról. A konklúzió: él még a plakát. Szeretném, ha igaz volna, de ha múzeumban rendeznek plakátkiállítást – a stukkódísz alatt (ez a cikk címe) – az egyúttal azt is jelenti, hogy az utcáról, az igazi helyéről már régen kiszorult.
*
Tamás egy szatyor könyvvel érkezik. Talán kárpótlás az elmaradt Fradi-Honvédért. (Pedig nem tehet róla, épp be volt tiltva a pálya az aktuális randalír miatt.) A csomag tetején Vasadi Péter új könyve: Kenyeret adtál… prózai írások. Idemásolom a végét. Gyanús nekem, hogy senkit sem akarok meggyőzni. Kell lennie ebben valami gőgnek. Átgondolom. Nem, ebben nincs. Ám ez a szó, meggyőzni, ez viszolyogtat. Miféle gyümölcse van egy győzelemnek? Akkor mit teszek, s hogyan? Elmondom, én hogyan látom a dolgot. De ezt erősen. Különben szétgörgetem csak a panorámát, mint egy tekercset.
Azért az se semmi. Szétgörgetni a panorámát! Ezt nagyon irigylem.

KÖLDÖKNÉZÉS

avagy az igazi Éva Képeskönyveket lapozok. Képzőművészeti albumokat. Az Albertinában vásárolt Dürer katalógus Ádámot és Évát ábrázoló rézkarcához érek. Százszor láttam már, emlékezetből felmondanám minden részletét, most mégis az újdonság erejével fog meg valami. Döbbenten konstatálom, mily sok további kérdést vet fel a kép legnagyobb paradoxonja: az első emberpárnak köldöke van. Egymás után kapom le a könyveket a polcról: vajon akad-e olyan ábrázolat, amelyen nincsen köldöke Ádámnak és Évának. Egyet sem találok. Nagy ritkán előfordul ugyan, hogy egy elébük hajló fügefalevél, vagy ruhadarab kétségessé teszi, ott van-e mögötte a köldök, de sima hasfalat, köldök nélküli felületet sehol sem lelek. Meglepő az eredmény, valami jelképeset látok benne. Pontosan tudják az alkotók, nem szabadna köldököt rajzolniuk, hiszen paradicsomi őseik nem emberi módon születtek meg, mégsem mondanak le a látszólag oly mellékes pici lyukakról.
Vajon túl hivalgó gesztus lenne egy művész részéről az, ha az isteni teremtést imitálva ő is köldök nélkül alkotná meg teremtményét? Aligha ez a megfelelő magyarázat, hisz itt inkább ábrázolásról van szó, nem a teremtés megismétlése az alkotás, csupán a teremtés eredményének lemásolása. A művészek azonban mégsem „másolnak”, kivétel nélkül mindnyájan, akik Ádám-Éva képek festésére, vagy rajzolására adták a fejüket, a valóság hiteles bemutatása helyett egy ideát ábrázolnak, olyan lényeket, akik bár nem igazak a fogalom hagyományos értelmezése szerint, de megjelenítenek – jelképeznek – valami sokkal fontosabbat.
A köldök a folyamatosság, az örökség, az időbe ágyazottság szimbóluma. Egy képzőművész számára az origó. A Teremtő munkájának gyümölcse lehet a köldök nélküli emberpár, de a művészek számára úgy látszik, a köldökzsinórok, a köldökcsapok, köldökcsonkok, a köldöklukak valamiért mégiscsak fontosak. Nem adják oda, nem áldozzák föl, még ha tudják is pontosan, hogy eljárásuk legalábbis kétséges. Szórt fény, puha árnyékok, pasztell tónusok. Az ablakra ragasztott pauszpapír letompítja a színeket. Máskor meg éppen az éles fény, ami érdekel. Ahogyan körülírja a részleteket, teret ad a formáknak. Napok óta rajzolom, festem jószerivel ugyanezt a beállítást. Állva dolgozom, hogy a has izmai ne ernyedjenek el. Az állvány mellé támasztva áll a négyzetes tükör. Nagyjából ugyanakkora, mint a vászon: fél braccio, ahogyan tanultam. Voltaképp önarckép ez is. Önarcmás … az arc maradjon ki … ön-más. Köldökrajzoló vagyok. Köldökfestő. Köldöknéző. Tudom, a l’art pour l’art léhasága sugárzik a szóból; lesz, aki majd nihilizmust emleget. Dürer meztelen önportréjának reprodukciója fekszik előttem, ezüstvessző-rajz, fedőfehérrel, zöldes papíron. Egy másik nyitott könyvben Leonardo Vitruvius-tanulmánya. A tökéletes szimmetria központja természetesen a férfiakt köldöke. Talán az albumok lapozgatásával kezdődött, azzal, hogy észrevettem, a régi festők egy harmadik szemet láttak a köldökcsonk helyén. Kontraposztban ácsorgó Szent Sebestyének hasfala mögé futnak be a távlattan húrjai, s a szemsugár nyílvesszői máris pattannak róluk tovább, a messzi rezgő enyészpontok iránt. Az átlőtt testű szép férfiak festői biztosan azt mondanák, a perspektíva felfedezésével kezdődött minden. A távlattan misztériumával. Azzal a napfényes firenzei délelőttel, amikor Filippo Brunelleschi megjelent a még csak épülő dóm kapujában, a hóna alatti mappában avval a bizonyos lyukas képpel, a fél braccióssal, és a hozzá tarozó tükörrel. Tessék csak előrehajolni és bekukkantani a lyukon – ajánlgatta a bámészkodóknak. A képecske nem maradt meg, csak kortárs leírások tudósítottak róla, legendája azonban nőttön nőtt, gyűltek a kultúrtörténeti hivatkozások, a művészetfilozófiai utalások, amelyek az újkori művészet köldökét látták abban a lyukban.
*
Bizonnyal sokaknak eszébe jutott már, eljátszottak legalább egyszer a gondolattal, mennyivel egyszerűbb is lenne a világ, ha mindenki azonos nyelvet beszélne benne. A nyelvek bábeli összezavarása előtti boldog idők visszaállítására olykor grandiózus összeesküvések szövődtek, császárok, pápák, diktátorok irodáiban munkálták ki a majd minden részletet figyelembe vevő tervezeteket, leiratokat, ukázokat, de valahogy mindből kifelejtődtek az édesanyák, akik csak dalolták tovább ugyanazokat az altatódalokat, amelyet már az édesanyjuk is énekelt. Nekik mindig elfelejtették elmagyarázni a globalizáció nagyszerűségét. Így aztán hamvába hótt minden nagy kísérlet, az emberek össze vissza habratyolnak, ki szuahéliül, ki tamilul, ki khmerül, vagy éppenséggel magyarul. Beszélik az anyanyelvet, különböző szinteken, ahogy bíróságokon, vásárokon, katedrákon és bordélyokban kelletik. Az azonos szavak és az azonos nyelvtani rendszer megléte mellett valamiféle érzelmi varázskört is feltételez az anyanyelv kifejezés. A könnyen körülhatárolható szókincs és nyelvtan mellett miféle indulatok terelnek társakat e körön belülre? Létezik-e vajon képi anyanyelv is? Nem nehéz észrevenni, ahogyan a nyelvi képes beszéd összefonódva a népművészet jel- és képvilágával kialakítja azt a szimbólumrendszert, amit aztán a közösség kulturális örökségként használ tovább, és talán védeni, őrizni is próbál. A jelképekben való gondolkodás a világ tanulásának, megértésének és használatba vételének legtermészetesebb útja. Ősi, génekbe kódolt szimbólumai, – s tegyük hozzá, a közösen létrehozott újabbak által identifikálja magát a nemzet. Az összetartozás élményét legtermészetesebben a verbális anyanyelv használata során élik meg az egy nemzethez tartozók, a vizuális anyanyelv használata pedig legtöbbször e kohézió ünnepibb megtapasztalása.
Valljuk be, a népművészetre oly jellemzőnek hitt formák esetén is zavarba jöhetünk, ha a képi anyanyelv idiómáiként szeretnénk azonosítani őket; gondoljunk csak azokra a vándormotívumokra, amelyek oly magától értetődő természetességgel bukkannak fel a világ különböző részein. Számomra a legmeglepőbb az volt, amikor egy falusi barokk templomban valahol Dél-Mexikóban, ugyanazt a festett növényi ornamentikát láttam viszont, amelyet az erdélyi kazettás mennyezetekről oly jól ismertem. Annyira belefeledkeztünk az élménybe útitársammal együtt, hogy még azt sem vettük észre, amikor bealkonyodván ránk csukták a templomkaput. Nehezebb azonban a helyzet, ha az úgynevezett magas művészet kapcsán kell a vizuális anyanyelv formáit észrevenni. Talán a distancia segít. Térben és időben távoli alkotások esetén könnyebb a helyzet. Egy 16. századi festményről könnyedén eldönthető, hogy Itáliában, vagy a Hollandiában készült, hogy spanyol, vagy német festő keze tartotta az ecsetet. Szakembernek sem kell lenni hozzá.
*
Napok óta olvasgatok: cédulákat, naplódarabokat szelektálok. Próbálom összegereblyézni azokat a feljegyzéseimet, vagy rátalálni azokra a fel sem jegyzett töprengéseimre, amelyek passzolnának ebbe a kissé ironikusan „köldöknézőnek” nevezett eszmefuttatásba nemzetről és a hazáról, örökségről és hagyományról, s e fogalmak új keletű válságáról. Napok óta gyűl az anyag, s döbbenten idézhetném Dsidát: …"e szót: magyar még le nem írtam". Beütöm a „keresés a dokumentumba” , és tényleg csak „magyarázatok” jelennek meg. Nem tudom, van-e másik nyelv, amelyik önmaga megnevezésével alkotott egyetlen szóval képes közölni, tudatni, értelmezni, definiálni, megvilágítani, elemezni, kommentálni, fejtegetni, megokolni, szájba rágni… Ha valaki tud ilyet, írja meg! És azt is, vajon leírhatná manapság egy költő: "Édes hazám, fogadj szívedbe…"
*
Néhány éve kiállításon mutatták be a munkáimat Hollandiában. A tárlat a hágai M. C. Escher Múzeumban volt. Természetesen nem véletlenül kerültem oda, geometriai paradoxonokat ábrázoló képeimet, rajzaimat gyakran hozzák összefüggésbe a holland művész munkáival. Az ő művei voltak az első két szinten, az enyémek pedig – kvázi az escheri oeuvre-ből történő továbblépésként - a harmadikon. A megnyitó előtt, az ilyenkor szokásos interjúk egyikén azt a kérdést kaptam, mennyire érzem hollandnak az escheri életművet. A kérdés olyan váratlanul ért, hogy újra elismételtettem, majd kitérő válaszomra – sosem jutott korábban eszembe, hogy ebből a szemszögből vizsgáljam a művész grafikáit – újabb, egyre makacsabb kérdések jöttek, s be kellett látnom, nem csak a riporterek számára volt fontos a kérdés. Ahogy egyre több stiláris jegyet idéztem föl, egyre biztosabban láttam, hogy a szigorú protestáns légkör, a holland építészet formai hagyományai, a festészetükre oly jellemző különös perspektíva és térszemlélet, illetve a filozófia és a természettudományok évszázados összefonódása jól rekonstruálhatóan előlegezték meg M. C. Escher színrelépését. Később a mester szülőföldjén, Leeuwarden környékén kerékpározva vettem észre, hogy a látszólag egyszerű, szinte tükörlap simaságú tájat, mennyire bonyolult csatornahálózat teszi kiismerhetetlenül komplikálttá, egyszóval escherivé. Tudom, megtanultam, hogy az európai és az arab kultúra motívumai, hatásai hogyan szövik át Escher művészetét, ma már mégis holland, nagyon holland művésznek látom.
Természetesen az interjú során, de más külföldi bemutatók alkalmával is sokszor föltették a kérdést, mi a „magyar” abban, amit csinálok. Mondják, hogy egy művésznek nem kell figyelnie arra, hogy a genius loci megjelenjék a műveiben, valószínűleg ott lesz az magától is. Talán így van, vagy inkább így volt sokáig. A kommunikáció szintjén színesnek és változatosnak tudott (remélt?) Európa rohamosan homogenizálódik. Persze nem a hőn áhított irányba, hogy gazdasági téren tűnjenek el a különbségek. Éppen a kultúra terén a leggyorsabb a változás. Csekélyke vigasznak is csak ironikus felhanggal nevezhető az a tendencia, melynek mentén az európaiként megismert kultúra is feloldódni látszik egy még átlagosabb világmasszában. Ma már nem diplomáciai vagy katonai eszközökkel győzedelmeskednek a nemzetek fölött álló pénzügyi nagyhatalmak; a média segítségével szereznek befolyást az emberek gondolkodása felett, s innen már csak egyetlen lépés a „megdolgozott” tömeg piaci meghódítása. A kulturális gyarmatosítás megelőzi, sőt tulajdonképpen fölöslegessé teszi a politikai gyarmatosítást. A kulturális értékrend fölötti médiafelügyelet nem csak a befogadó közönséget teszi kiszolgáltatottá, de a művészek zömét is, akik ha meg akarnak élni, nem úszhatnak szembe az árral. Döntsön a piac – hirdeti a kulturális imperializmus, s álszent jelszava nyomán a könnyen fogyasztható rózsaszín bóvli önti el „demokratikus művészet” címmel a világot.
*
Ha már a köldök kapcsán Brunelleschi elhíresült lyukas képéig jutottam, hadd időzzek a nagy találmányánál, a perspektívánál még egy darabig. Régies ízű szép szavunkkal mondva: a távlattannál. Felfedezése és elterjedése a képi ábrázolásban nem csak a művészetet változtatta meg. „Felerészben geometria, felerészben filozófia” – definiálták már a reneszánszban. A világ változott meg általa hirtelen és radikálisan. Az addig közösen érzékelt és mindenki számára egyformának tapasztalt világ. Nyilvánvalóvá vált, ha változik a nézőpont, megváltozik a látvány is, fölborul a kép minden eleme – és kiderül, hogy semmi sem örökérvényű többé. Azok az egyenesek..., az a sík..., azok a metszéspontok..., az a tér... mind-mind a magányos szemlélő pillanatnyi helyzetének csalóka függvénye csupán. Oda a világ kényelmes objektivitása: különbejáratú individuális világocskákra hullik szét minden. Mintha a Teremtő felelőssége zuhanna át hirtelen az első perspektivisták gyenge vállára. Átélik, hogy önerőből képesek a teremtésre, ám azt is, hogy a tökéletesség vágya illúzióvá oszlik – vagy legalábbis valami elképzelhetetlenül nagy távolságba, a végtelenbe húzódik vissza. Az az a kor, amelyben először élik meg – vagy ha úgy jobban tetszik, „fedezik föl” a végtelent. Ott a festmény alapsíkján, az ortogonális egyenesek „találkozási pontjában” matematikailag bizonyíthatóan, ám józan ésszel alig elképzelhetően ott a világ végtelensége. A perspektívarács – még ma is érezzük, az akkoriak számára még nyilvánvalóbb lehetett – szinte képi szimbóluma a végtelenségnek. A „végtelennel” éppen szemközt, a gúla csúcsában pedig az a bizonyos pont – „szemünk szöge”, „fölfedeztetik” az „Én”. Az individuum, a magára maradó ember. Elismerem, túlzásnak tűnhet az európai művészet fejlődését meghatározó, és más földrészek ábrázolási szokásaitól merőben idegen perspektívát okolni azért, hogy a közösségi élet, a társadalmat összefogó erők gyöngébbek errefelé, mint a világ más tájékán. Képzőművész vagyok, nekem ilyesmire jár az agyam. Ha mondjuk mezőgazdász lennék, akkor bizonyára a gabonatermelő nyugat és a rizstermelő kelet közti különbségben, a kétféle gazdálkodási formához szükséges társadalmi egymásrautaltság jelentős eltérésében venném észre ugyanezt a tendenciát.
Köldököket rajzolok, karcolok, festek. Lyukas képeket. Tudom, a köldökkel való foglalatosság a művészetekben a nihil szinonimája. A kívülállás hangsúlyozása. Kétségbeesett, vagy rezignált kísérlet az elkülönülésre. Nem tagadom, munkálnak bennem efféle indulatok is. Mégis azt szeretném hinni, hogy munkáim valahogy a köldöknézés rehabilitációivá válhatnak. Vajon lehet-e a köldök a folyamatosság emblémája? Az örökség vállalásának logója? Talán önhittség, talán önáltatás, mégis így gondolok rájuk. Persze a lyukas vászonhoz itt ezen a tájon társul egy újabb jelentés is. A zászlóból kivágott címer, a negatív jelkép, a nemlétező valami is lehet szimbólum. Ha úgy tetszik, az a lyuk a forradalom köldöke volt, vele kezdődött 56, vért is szabadott hullajtani érte. És jutnak eszembe a lyukak sorban, híres lyukaink, az a golyó ütötte Széchenyi koponyáján, az pika tépte Petőfi ingén, a gályarab prédikátorok vasláncának lyuka s az a buzogány szakította lyuk Bizánc kapuján, hogy a Flóra, Laura, Júlia, Léda, Csinszka, stb. nevekkel kapcsolatos lyukak költészet- és nemzetnemesítő hatásába momentán ne is merüljünk bele.

*
Ha vannak olyan jeles eredményei a tudományoknak, amelyek hatása a kultúrára és a művészetekre is meghatározó, akkor a heliocentrikus világkép eszméje és a relativitás elmélete biztosan közéjük tartozik. Ráadásul mindkettő szoros kapcsolatban áll a perspektívával, mondhatni egyenesági leszármazottja annak. Mindhárom úgy épült be a köztudatba, mint az európai kultúra nagylelkű adománya, nyersebben fogalmazva az európai civilizáció fölényének egyfajta manifesztációja. A kopernikuszi hipotézis, mely szerint “nem körülöttünk forog a világ” megkérdőjelezte azt a középkorig általános művészetfilozófiai alapállást, hogy mindnyájan ugyanazt a világot éljük, ugyanazt az élményt kapjuk, általános (értsd: katolikus) értelemben tehát egyenlők vagyunk. Az újratervezett világban a földi ember és az alatta keringő planéta voltaképpen már csupán egy szemszög, csak egyetlen nézőpont, bolygótársaitól való különbözősége nyilvánvaló. Bár a heliocentrikus világkép természettudományos igazságát sokáig nem illett kétségbe vonni, filozófiai, társadalmi vetületét azonban hamarosan úgy kellett érzékelni, mint az elveszettség, a magáramaradottság lassan szétáradó hűvösét. Bár a relativitás elmélete a kopernikuszi eszme látványos trónfosztása volt: a világmindenség minden pontja egyenrangú helyzetben van, nem jelölhető ki benne a közép, bármelyik tetszőleges pontjához viszonyíthatjuk a többi helyzetét; mégsem oldódott az elmagányosodás. A felkínálkozó lehetőségre – akár te is lehetsz a világ közepe - jön a rögtöni replika, sehol, soha, senki sem lehet társad ebben a szerepben. Magányos vagy, nem tartozhatsz senkihez, nincs, akit megszólíthass úgy, hogy amit elé tárnál, azt tökéletesen átélhesse, hiszen különböző világban él, más nézőpontból, más szemszögből más élményeket gyűjtöget. Ugyanazon elméletekből persze más következtetések is levonhatók, nem is kell nagy logikai bukfenc hozzá, hogy megérkezzék a fennhéjázó modernek kioktatása, a föld központú, nemzet központú, család központú – értsd: földhözragadt, provinciális, konzervatív nézőpont lesajnálása.
*
A közösséget összetartó kohéziók legfontosabbika a kollektív emlékezet. Ez a megfoghatatlan, tünékeny anyag úgy jelenik meg, úgy fényesíti a képzeletet, mint gazdag látványpanoráma, mint belső képek együtt pulzáló óriás hálózata. Ha verbális anyanyelvről beszélünk, ha vizuális anyanyelvről, belső szemeink előtt egyaránt képek sejlenek föl. Vajon kirabolható ez a képi-szókincs? A magát többnyire kultúra terjesztőként bemutató, vagy egyszerűen civilizációnak nevező média-imperializmus éppen erre tesz kísérletet. A külső képek rohamát éljük meg a belsők ellenében. Egy évszázada, de akár néhány évtizeddel korábban is elképzelhetetlen volt ez a hatalmas kép-dömping. Erőszakos, kivédhetetlen látvány-bombázás folyik, külső képek zápora hull a retinára, dől az agyra, hogy elfedje az emlékezet által őrzött belső látványokat, törölje az emlékképeket, végső soron elfoglalja a kollektív emlékezet territóriumát. A következmény? Folytassam-e?
*
Elszánt (álszent?) köldöknézőként szisztematikusan végzem a magamra kirótt penitenciát. Az Ádám-Éva ábrázolatok tüzetes átvizsgálása után sem lankad a kíváncsiságom. Képeskönyveket, magazinokat, az Internet képkereső programjait nyitogatom. Százával dőlnek a képek: ombilic, bauchnabel, umbigo, ombelico, melic, пyпок, göbek, napa, ombligo, pępek, 肚脐, navel, oμφαλός , litclú, kururu, stb. Aztán egyszerre csak, amikor már nem is számítottam rá, s ahol a legkevésbé várnám, egy digitális-magazin honlapját megnyitva ott ragyog hibátlan szépségében a tökéletes Éva. A köldök nélküli lény. Szakmám szerint grafikus volnék, nincsenek hát illúzióim, tudom, hogy a digitális fényképezés korában a fotók zöme computeres manipuláción esik át. Egy tökéletes alakú modellt, egy hibátlan arányú testet látva élnünk kell a gyanúperrel, hogy a teremtő dolgát a retusőr is megsegítette. A web-magazin fotóján virító hölgy estén is jól rekonstruálhatók a történtek. Számítógépe Photoshopjában dolgozván a fedetlen hasfal digitális lefaragása után tanult kollégám egyszerűen elfelejtette visszakopizni a köldököt. Új kor nyitánya! Lombikban készülő utódaink hasikájának képét látom földerengeni a képernyőn.
*
Köldököket rajzolok, karcolok, festek. Lyukas képeket. Próbálok nem gondolni arra, megnézi-e majd meg őket valaki. S ha megnézi, érteni fogja-e, miért tettem egy kicsi-kis lyukat a hasak közepére. Köldököket rajzolok, karcolok, festek. Lyukas képeket. Ha elkészül a sorozat, édesanyámnak ajánlom majd, akit Évának hívnak.

SZÍNHÁZI PLAKÁTOK

Virtuális tárlatvezetés a fehérvári kiállító teremben, a közönség zöme a Szituról, vagyis a Pannon Egyetem színháztudományi tanszakáról érkezett. Színházplakátokat vetítgetek és végül felolvasom a Zsöllyébe rendelt, de valami megmagyarázhatatlan okból mégsem közölt írást: Tanácsok színházi plakátok tervezéséhez.
1. Légy szívélyes, amikor a színház titkárságáról fölhívnak. Mondd, hogy jól ismered a darabot, sőt szinte a kedvenced. Ha a dramaturgiai változásokra hivatkozva mégis el akarják küldeni a szöveget, ne ellenkezz, de a következő címet add meg: 4321 Csempeszkopács, Gagarin sétány 123/c. F lépcsőház 9.
2. Ha mégis megkapnád e-mailen a színdarabot, azonnal futtass át rajta egy skandináv helyesírási javító programot, amely az összes szót kicseréli a hozzá leginkább hasonlító norvég idiómára. 3. Amennyiben a szerző találkozni akar, hogy elképzeléseit megossza veled, légy nyitott, folyamatosan helyeselj, de tárd fel előtte őszintén, hogy a rendező már homlokegyenest ellentétes instrukciókkal látott el.
4. Ha a rendező berendel a próbára, első utad a büfébe vezessen, ahol rokfortos szendvicset vásárolsz. Készíts belőle rugalmas, elasztikus galacsinokat, s a nézőtérre érve ne mulaszd el a füledbe dugni őket.

5. A próba végén légy lelkes, mondd, hogy pontosan észrevetted az összes jelképes utalást és aktuális kikacsintást, és ne felejtsd el a vizuális üzenet poliszemantikus megfogalmazását, illetve per tangentem a perceptív inkongurencia szükséges relativizálását is szóba hozni.
6. Mielőtt a vázlatokat e-mailen átküldenéd, legyen rá gondod, hogy az ájlávjú vírus valamivel előbb érjen oda. 7. A határidővel csak annyira csússz el, hogy a színházba már ne tudd eljuttatni a tervet, viszont a nyomdával küldess egy sms-t a rendezőnek, hogy várják Dabason a vasárnap hajnali gépindulásnál.
8. Ha következetesen jársz el, kizárt, hogy nem ez lesz életed legjobb színházi plakátja.

TOROKFÁJÁS

Torokfájással gyűrűzik be a tél,
s mi máskülönben tök természetes,
most rosszkedvünk telére készülődvén,
nem kell a zacskós hagymakrémleves,

s a prolongált káposztáscvekedlit
se kívánom se édesen, se sósan,
(a só is, tessék, azért jön a versbe,
hogy rímelhessen rá: depressziósan.)

Valami szplín, de nevezhetjük, mindegy,
dögvésznek és/vagy melankóliának,
bölcs vírusok a homloküregemben
buta eszmékkel nyíltan összeállnak.

Köd száll, keksz roppan, aszpirin pezseg,
bőrözve hűl a sűrű tejbekása,
mi megesik, az mind valószerűtlen,
s mit képzelek: a lét mellékhatása.

Cseppfertőzéssel terjed a baromság,
évszakfüggő csak, bíztatom magam,
ha lesz a torkomra végre medicina,
kit izgat, hogy a haza bajba’ van?

MEGHÍVÓK

A „MOST – Kortárs Képzőművészeti Megállóhely” névre hallgató galériában (a hosszadalmas név ellenére egészen pici galériáról van szó) hétfőn este 6-kor finisszázs lesz: bezár az Almásy, Olajos, Orosz, Pálos kvartett kiállítása. A kizárólag informális csatornákon terjedő hírek szerint műsor is várható: velem társalognak majd a galerista hölgyek és a közönség. Én is csak úgy fél füllel hallottam. Na, majd kiderül, ott leszek-e. A címet egyébként csak körülírni lehet: üzletközpont valahol a Szendi ároknál, az Apor Vilmos téri Plébániatemplom mögött. Vajon lesz, aki megtalálja?
*
A másik meghívó egy árnyalattal hivatalosabban hangzik: december 5-én, szombaton fél 12-kor a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban, a Rendház dísztermében nyílik Orosz István plakátkiállítása. Megnyitót Kovalovszky Márta művészettörténész mond. A kiállítás 2010. március 7-ig lesz nyitva hétfő kivételével naponta 10-14 óráig. (Jól látok: csak négy órácskára nyitják ki? Biztos nagyon értékes művek.)
December 9-én, szerdán délután ötkor Orosz István tárlatvezetést és előadást is tart (ha bejut).

TÁRLATOK A VÉGEKEN

A soproni óvárosban, a Hajnóczy-Bakonyi ház emeleti szobáiban Mészáros Gyuri festményei és rézkarcai. A tavalyi kőszegi kiállításhoz képest sok új munka. A gesztusok geometriája és belülről sugárzó kolorit. Sűrű atmoszférájú terekben, vissza-visszatérő tárgyak és pózok; expresszív lobogás társul a kalligrafikus manierizmussal, az elrajzoltság finom iróniája a kontúr, a sziluett, a vonal spontaneitásával.
*
Február 16-án lesz 270 éves az olasz nyomdász és betűmetsző Giovanni Battista Bodoni. Juhász Marci vezetésével grafikus és formatervező diákok próbálgatták mit lehet manapság kezdeni a mester klasszikus eleganciájú, olykor túlságosan is tisztelt betűivel. Az eredményt remek kiállításon mutatják be az AMI Formatermében.
*
A csábítás logikája, ezzel a címmel rendeztek irodalmi, képzőművészeti és zenei konferenciát a szombathelyi főiskolán, s ugyanezzel a címmel plakátkiállítást, amelyre a soproni egyetem diákjait hívták meg. 25 kinyomtatott munka. A nyilvánvaló erotikus feeling mellett erős, olykor meghatározó a melankolikus elem és a metafizikus beágyazottság. A megnyitóban valahogy oda lyukadtam ki, hogy a szerelemmel való foglalatosság végső értelme a halál elleni gyürkőzés. Hogy a dolog reménytelen, arra az orgazmus vége figyelmeztet, amit gyakran „kis halálnak” mondunk, a franciák „petite mort” kifejezését utánozva. Hogy valami feloldozás is lenne, legalább kulturálisan? A friss plakátok tárlatát megnézve találjon rá, aki bír.

LJUBLJANA

Öt helyes lány - Jasna, Tanja, Maja, Sara, Rosana - működteti az EMZIN (a magazin szó rövidítéséből: M-zin) visual-communication centert, a hírhedten alternatív Metelkova udvarban. Jókora kontraszt: a „seminar” a high-tech” Kino Siskában van, a kiállításom meg a legnagyobb bank székházában.
Négy ország meghívott előadója vesz részt az eseményen, a másik három nagykövetség szponzorként is beszáll, és persze ott vannak az előadásokon, a magyar viszont …, na jó, megértem, a tovaris-plakát csípi még a szömüket.
Az első részben a plakátokról beszélek, a hic-et-nunc tulajdonságukról, arról, hogy a plakát egy adott pillanatban és helyszínen töltheti be a funkcióját és máshol és máskor már érvényét veszti. Persze minden valamirevaló plakáttervező lázad az ilyesmi ellen, úgy képzelik, nekik is kijár valami az öröklétből. Szóval először: dizájn a tér-idő fogságában. A második rész a szabad munkáimról szól, az illuzionista, a paradox, az anamorfikus dolgokról, vagyis olyanokról, amelyek éppen a tér és az idő relativizálásával foglalkoznak. Animációkat is mutatok.
Akad itt azért fontosabb dolog is, Szlovénia kiveri a focivébéről Oroszországot. Dávid Góliátot. A főtéri kivetítő előtt a helyiekkel együtt drukkolok, aztán másnap, ugyanott, a győztesek diadalmenetébe is belecsöppenek. Megvegyev elnök állítólag dúlt- fúlt és a meccs után hazarohant. Konyec.
Ljubljana még mindig szépséges város, s most a tél is elviselhetőbb; néhány éve, amikor az Animatékán vettem részt, eltört a pára a levegőben. Akkor egy teljes napig tartott a hazavonatozás, mert lefagytak a vezetékek. Most repülök, igaz bécsi átszállással, ami azért a mostani utat is hosszadalmassá teszi.
P.s.: Hát ezt elkiabáltam, most is lett egy nap: a köd miatt az Adria gép lekéste a csatlakozást, itt aludtam Bécsben, a reptéri szállodából röppen haza ez az üzenet.

MEGHÍVÓ

A Magyar Plakát Társaság „Égitestek, földi testek” címmel rendez kiállítást Székesfehérváron. A megnyitó november 14-én, szombaton 10 –kor lesz a Szabadművelődés Házában (Székesfehérvár, Fürdő sor 3.) A tárlat a Szkeptikusok Országos Konferenciájához csatlakozik, meg persze a csillagászat nemzetközi évéhez.
A kiálítók: Árendás József, Bakos István, Balogh István, Baráth Dávid, Baráth Ferenc, Darvas Árpád, Darvas Péter, Krzysztof Ducki, Felvidéki András, Gyárfás Gábor, Kemény György, Keresztes Dóra, Kulinyi István, Orosz István, Pinczehelyi Sándor, Szilvásy Nándor, Szugyiczky István, Tóth Tamás, Varga Gábor Farkas.
A fenti plakát szövege:
Tsillagokat számlálsz, lennék bár ha az égbolt
tsillagaimmal mind nézni szemed fogom én. (Plátó)

November 19-én, csütörtökön este 8-kor Ljubljanában, az NLB Avla Galériában (Trg republike 2.) nyílik Orosz István kiállítása. A kiállítást 2010. január 14-ig, munkanapokon 8-tól 6-ig lehet megnézni. A megnyitót megelőző napon, 18-án délután kettőtől a Kino Siskában (Trg Prekomorskih brigad 3.) az “EMZIN Visual Communication Seminar” keretében előadást tart és filmeket is vetít O. I. További részletek a Kino Siska honlapján, illetve Rene Wanner Posterpage-én.

OROSZ ISTVÁN

Dobóruszka – Mezőkaszony – Beregszász – Balazsér – Munkács – Barkaszó – Mojszén (vagy Majszin?) – Budapest – Nagydobrony – Miskolc – Ravaruszka – Wels – Fancsika – Magyarkomját – Ungvár – Izsnyéte – Abony – Szombathely – Csépa. Nagyapám életének helyszínei. Orosz Istvánnak hívták. Sose láttam. Két évvel a születésem előtt halt meg. Épp annyi idős volt, mint most én. A munkácsi gimnáziumban állítólag csodájára jártak a szertorna gyakorlatnak, melynek során egy barátjával kézállásban úgy haladtak végig a korláton, hogy középen helyet cseréltek. Érettségin latinból megbukott. A fia, az apám, latintanár lett. Novemberben meg szoktuk látogatni a csépai temetőben. Húsz éve nagyanyám is mellette fekszik. Nem lepődünk meg, mert megszoktuk már, hogy mindig van friss virág a síron.

JAMA AZ AMIBAN

Hivatalosabb nevén Farkas Antal. Fotográfus, grafikus, az „avantgárdosmariska” egykori lakója. A harmadikosok fesztiválprojekt feladatához hívtam vendégelőadónak, de szerencsére nem csak a KAFFról beszélt. Megismerhettük szinte az egész életművet. A diploma táján kezdett fotós-tükrös anamorfózis kísérletek még mindig lenyűgöznek. Volt is taps.
(Érdemes rákattintani a képre és megpróbálni megfejteni, hogyan csinálta, ha sikerült, jöhet a többi itten.)

I AM MORE AN ANTIQUE ROMAN THAN A DANE

Húsz éves az, amire azt mondják itt, rendszerváltás. Berlinben dominódöntögető performance és kiállítások szerte-perte. Fotó a Nemzetben: tárlat Aba posztereiből, az első a felrobbanó Kádár-címert ábrázoló plakátom. Aba úgy látom szöveget rakott a kép fölé. Hm. Annak idején a tovarisi-plakát mellett ezt nyomtatták ki legtöbb példányban. 90 tavaszán a Kossuth tér sarkán összefutottam Kemény Gyurival: tudod ki nyerte meg a választást? – bökte a mellemnek az ujját. Hát az emdéef – néztem rá ártatlanul. - Nem, te! Nevetett, vagy morcos volt, már nem emlékszem. A rendszerváltás apropóján rendezett vándorkiállítást Pócs is Dániában. 25 plakátot választott magától, tizenkettő van kint Krzysztoftól, tizenhárom tőlem. Hm. A címeres nincsen köztük. A kiállításnak a Magyar Karma címet adta. Ezek szerint a karma még magyar, pedig az elmúlt néhány év biennáléin, triennáléin már mint dán művész regisztráltatta magát. Hm. A fenti cím egyébként a Hamletből való, Arany szerint annyit tesz: Bennem a dánnál több a római. (Horatio, V.2.)
*
Extremly Hungary címmel végét járja a magyar évad Amerikában. Extremely big or extremely small? F.P. megkér, engedjem meg, hogy részleteket vegyen át kivándorlásról szóló mozijába az Ah Amerikából. Vajon mit vett át? Nem tudom, mert a vetítésre már nem hív. Extremely Hungary!

KECSKEMÉT

Dokumentumgyűjtemény: levelek, naplórészletek, városházi fogalmazványok, újságcikkek, interjúk, kiállítási katalógusok. Könyv a kecskeméti művésztelepről. Ahogy elvárható, rengeteg adat, művészettörténeti és helytörténeti forrás van a Sümegi György által szerkesztett 400 oldalas kötetben, ami viszont nem feltétlenül várható el: szórakoztató olvasmány is – ráadásul máig érvényes tanulságokkal. Nekem talán egy kicsit szórakoztatóbb, mint másoknak, lévén kecskeméti, a helyszínek zöme, sőt egynémely szereplő is ismerős. Például a Műkert maga. Kisiskolás koromban, a hatvanas években a Czollner-téri rajzszakkörrel gyakran mentünk ki a Cigányváros melletti Műkertbe, olykor tényleg a kertbe akvarellezni (máskor focizni, később csókolózni), de amikor az Alkotóház műtermeiben, Jánszky és Szivessy szecessziós épületeiben vendégeskedtünk (ami még nem volt bekerítve és elrondítva egy stílustalan melléképülettel), akkor is így mondtuk – mert így hívták Kecskeméten - a Műkertben voltunk. Mostanáig azt hittem, a művésztelepről nevezték el a kertet, pedig nem. A könyv legelső dokumentumában, Iványi Grünwald Béla 1909. július 17-én írt levelében, amelyben Kada Elek polgármesternek fölveti a telep ötletét, azt írja, hogy már ki is nézték a másik alapító atyával Falus Elekkel a legalkalmasabb területet, ami a város déli határában a szegedi vasút melletti Műkert lenne. Grünwald és Falus egyébként a Krúdy által magyar Barbizonnak nevezett nagybányai művésztelepről szöktek meg, hogy a kecskemétit megcsinálják, ami mögött persze személyes ellentétek is voltak, de fontosabb a stiláris és konceptuális különbségeket észrevenni: a Kecskemétre kerülők voltak a neósok, vagyis a maradiakkal szembeforduló modernek. Nem biztos, hogy sajnálkoznunk kell a nagybányai művésztelepet ért veszteség miatt, kialakult ugyanis egy versengés a két város közt: Makray Mihály, a nagybányai polgármester és Kada egymást próbálták túllicitálni a művészek megszerzése, illetve megtartása céljából, s ez a pezsgés nyilván a többi művésztelepet, a gödöllőit és a szolnokit is inspirálta, sőt íme: még a késői utód szívét is melengeti. Stilárisan nehéz lenne a kecskeméti művészetet olyan egységként emlegetni, mint a nagybányait, egy Olgyay egy Kassáktól, egy Révész egy Uitztól kb. olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől. Miközben végigböngésztem a vaskos kötetet (Sümegi azt állítja, hogy még két könyvnyi anyagot össze tudott volna rakni) egyre biztosabban éreztem, hogy a művészek dolgai valahogy fontosabbak voltak, a képző-, sőt az iparművészet egyszerűen közügy volt a 20. század elején; rengeteget foglalkoztak vele bulvár szinten, de az elemző kritikák magasában is. Nem tudom, mennyire hihetőek az ilyen mondatok: Kecskeméten tömegesen mennek az emberek képkiállításra, mindenki ott van, aki kulturális ügyekben számít, a disznótor és a gyümölcspiac után a kiállítás a legfontosabb esemény…, de ha csak a felük hírlapírói túlzás, akkor is pirulva lógathatja orrát a késő maradék. A cikkek alapján hihető, hogy az olvasóknak nem kellett bemutatni Perlott Csaba Vilmost, Herman Lipótot, a Pólya testvéreket, Faragó Gézát, Olgyay Ferencet, Lechner bácsit,… a "bácsi" megszólítás volt egyébként az általános akkoriban, nem csak a nyaranta itt dolgozó akadémisták körében, és egyáltalán nem a kortól függően. Emlékszem, még az ötvenes években a Képzőművészeti Főiskolára járt kollégák is emlegették Kmetty bácsit, vagy Nyenyő bácsit (Barcsay), a fellengzős, hízelkedő "mester" titulus jóval később adoptálták. A dokumentumok közt meglepően komoly elemzések is akadnak: ma, száz évvel „okosabban” sem lehetne pontosabb összefoglalását adni az európai művészkolóniák létrejöttét megteremtő társadalmi hatásoknak, illetve a korabeli képző-és iparművészeti folyamatoknak, mint ahogy azt Kós Károly Kecskemét nagyságos polgármesterének írt levelében tette. És persze vannak itt vidám olvasmányok is, remekül szórakoztam például a szenvedélyes naplóíró kolléga, Herman Lipót jegyzetein, azon, ahogy minden másodikban vérig sértve örök haragot kiált Falus Elek ellen, a közbülsőkben pedig legjobb barátjaként öleli keblére. Azt hiszem valamit tudhatott ez a máshol zseniális szédelgőként is aposztrofált művész, meg persze a többi kedves bácsi. Azt hiszem, haza is megyek a hét végén, egy kis kecskeméti levegőért....
*
Néhány éve részt vettem Barbizonban az európai művésztelepek kongresszusán és közös tárlatán. Kiderült: sok ország sok művész-társasága szeretné a nagyjából száz éves művésztelepi mozgalmat felébreszteni. A kecskemétinél nyolc évvel öregebb gödöllői művésztelepet Katona Szabó Erzsi és Remsey Flóra újraálmodta, és Gödöllői Iparművészeti Műhely néven ők lettek (szerénytelenebbül: mi lettünk, ugyanis kallódó környékbeliként gyakorta engem is bevonnak) az ország egyik legaktívabb művészkolóniája. Hej ha egyszer Kecskemét is kiállítja nyalka verbunkját…

MOST

A MOST – Kortárs Képzőművészeti Megállóhely rendezésében 2009. november 5-én, csütörtökön este 6-tól Almásy Aladár, Olajos György, Orosz István és Pálos Anna kiállítása (sült gesztenyével és forralt borral).
Hegyvidéki Bevásárló Központ, 12. ker, Szendi árok, az Apor Vilmos téri Plébániatemplom mögött. Megközelíthető az 59-es villamossal, illetve a 102-es, 112-es és 105-ös autóbuszokkal. (A szervezők: Sajdik Ildi, Tar Judit, Gergely Kati.)

FAROKBAN VÉGZŐDVÉN

Üzenet G Zs-től:
"Desinit in piscem mulier formosa supreme."
Abban a "megtiszteltetésben" van részed, hogy téged választottalak ki megfejtésére.
Hm: megtiszteltetés? Vajon minek köszönhetem?! Egyébként a Horatius Ars Poeticájából való mondacs olyasmit jelent, hogy a szép nő halfarokban végződik. Úgy szokták magyarázni, hogy semmi sem lehet tökéletes. De miért is lenne a halfarkú nő hibás, rosszabb, mint a lábon járó? A sellők, szirének, kentaurok a természet tökéletesebb, kevésbé korcsult teremtményei, akik azt a boldog, korai állapotát testesítik meg az evolúciónak – legalább jelképesen – ami iránt sosem szűnhet meg a vonzalom: szóval valami transzcendens és örök nosztalgiát. A sellő iránti vágy, a plátói szerelmet jelenti; a fizikai beteljesülés ugyebár eleve reménytelen. (Egyébként, ha anatómiailag képesek lennének rá, akkor sem szaporodhatnának hagyományos módon, hiszen ki látott már hímnemű sellőt?) Ebben értelemben kétségtelenül jogos a Horáci idézet vulgárisabb magyarázata is, ami olykor egészen közönséges formát ölt: minél szebb egy nő, annál kisebb esélyed van, hogy…, szóval, hogy véle hálj. (Nekem valahogy szimpatikusabb Örkény tanítása a Rekviemből: „Sokkal könnyebb megkapni egy szép nőt, mint egy csúnyát. A szépség hisz saját küldetésében”.) A vulgáris megközelítés esetünkben vulvális vizsgálódásba torkollik, s két művészettörténeti példa tolakszik emlékezetembe. Erdélyi templomok festett kazettáin láttam olyan sellőket, akik kétágú farokkal rendelkezvén anatómiailag alkalmasak arra, amire gondolsz kedves olvasó, sőt úgy tetszik, mintha éppen arra lennének kitalálva, René Magritte pedig gordiuszi fortéllyal olyan fordított sellőt pingált, amelynek (akinek?) a felső teste a hal, deréktól lefelé viszont pompázatos nő.
A halfarokban végződő szépségről szól a Kert című réges-régi rajzfilmem. Az ötlet még gyerekkori, Andi húgomat kértem meg, írna belőle novellát. Egy kisfiú a titokzatos park útvesztőjében csavarogva megles egy kerekes-székkel közlekedő magányos hölgyet, hosszan követi a keréknyomot, majd látja levetkőzni s belemerülni a tóvá szélesedő kerti medence vizébe. Ekkor derül csak ki, hogy a nyomoréknak hitt szépség alteste hal. A születő-éledező libidó, a formát találni képtelen, elfojtott kamasz-vágyakozás manifesztuma volt a film.
Idemásolom a bemutatóhoz készített leporelló szövegét: Egy életen át vágyunk a Titok megfejtésére. Kisgyermekként mindenütt titkokat sejtünk. Félelemmel és kíváncsisággal a szívünkben eredünk egy-egy furcsaság nyomába, mint a filmbeli fiúcska, mindannyiunk - örökké alakuló - alteregója. A míves kovácsoltvas kapuval táruló, antik szobrokat rejtő kert titokzatosnak ígérkezik. Mikrovilága: nyüzsgő bogarai, madarai az első ingerek a fiú számára. Érdeklődését azonban egy tolókocsiban ülő nő kelti fel, aki eltűnik a szeme elől, járműve kerekeivel finom porcsíkot hagyva maga mögött. A fiú ezen a nyomon indul tovább… A szálkásan aprólékos, acélmetszet szerű rajzok ahelyett, hogy a racionalitást emelnék, csak fokozzák a misztikumot, az irracionálisan limitált mozgásokkal megfejelve. Vágyakozás és spleen, titok és mindent elfedő nosztalgia. A Kert az alkotók szándéka szerint ilyen érzetek felvillantására vállalkozik. (Orosz Andrea)

PLAKÁTOK

Megnyílik Helsinkiben a Taidejulistegalleriában (Tallberginkatu 1C77) Kriska Rudzinski szervezésében, 61 művész részvételével, hét nagykövet és két konzul jelenlétében (!) a HOMMAGE A FUKUDA kiállítás. (A hatvanegy sajna hatvanra kerekedik, mert a megnyitó előtti napon meghal Tapani Aartomaa.) Katalógus is készült, de akinek nem jutna, megnézheti a teljes tárlatot a weben is. A fenti fotót Fukuda szanról éppen tíz éve, az isztambuli kiállításom megnyitóján csináltam.
Amerikában, a Fort Collinsban is megnyílik a CIIPE 2009 vagyis a Colorado International Invitational Poster Exhibition, amelyen a három nagydíjas után az én Irán plakátomat méltányolták az első "honorable mention-nel". (Talán nem fogták föl, vagy nagyvonalúan átsiklottak az USA-irónia fölött:-).

Pesten is vannak plakát-események, Dan Reisinger kurzust s címzetes egyetemi tanári szónoklatot tart a MOME-n, és hamarosan nyílik az Aranyrajzszög a Design Terminálban (alig hiszek a szememnek: a DIZÁJNTERMINÁLBAN!!!), és állítólag Orosz Marci nyitja majd meg november 6-án 6-kor.

ANIMÁCIÓK AZ URÁNIÁBAN

Aki esetleg még nem tudná, október 28-a az Animáció Világnapja*. Ebből az alkalomból változatos és ingyenes programok lesznek az Uránia moziban, nem csak 28-án, szerdán, hanem 31-én, szombaton is.
Levetítik például a kecskeméti filmfesztivál győzteseit meg egy csomó régi mesefilmet (köztük azt, amelyik Pilinszky Aranymadarából készült és a fönti képen látszik), újra fölavatják az egykori Pannóniából ide kerülő Macskássy Gyula szobrot (azt, amelyiknek oly gyakran tűnik el a szemüvege), ráadásul bemutatják a magyar rajzfilmgyártás atyamesterének egy csomó rég nem látott reklámfilmjét, amelyekről kiderül, miért annyira jók (legalábbis, akik majd végigüljük Orosz Marci nagyívű előadását, megtudhatjuk végre), sőt, állítólag a szervezők egy filmjével még Dargay Attilát is megkísérlik visszacsalogatni a hosszú útról, amelynek múlt kedden vágott neki.
Akit érdekel a részletesebb program is, az faggassa a „kétnapos világnap” tótumfaktumát, Orosz Annaidát, de még jobb, ha rendszeresen böngészi a Prizmát, ahol rögvest el is olvashatja az illető kapcsolódó cikkeit a híres-neves Animatéka rovatban.
*Állítólag 1892-ben ezen a napon volt Emile Reynaud Optikai Színházának első nyilvános vetítése Párizsban, az eseményt Békési Sanyi (Pannóniásoknak Söndör, képzőgimiseknek Öreg) csodaszép animációja, a Fények virradat előtt (1984) idézi meg. Tóth Pajának köszönhető (meg persze a szegedi Grand Cafénak), hogy öt év óta már itthon is ünnepelünk.

H1N1

Mit szépítsek rajta, behurcoltatott:
vagula, blandula, … a kis bohó.
Hadrianust olvasgatok ágyban,
lévén magam a nagy behurcoló.

Átlógtunk vámon, paszport-kontrolon
veled: hospes, comesque corporis,
és az összes detektoros kapun,
(ám ez csupán kettőnkre tartozik.)

Egy hőkamerás fényképen talán,
valahol még a déli féltekén,
pallidula, rigida, nudula,
együtt látszunk, a behurcolt meg én.

És nem tudom, mi lesz a folytatással,
meddig kell még, hogy hurcolásszalak?
Hurcoljon már más, dabis iocos,
tréfacsináló, (rendhagyó alak).

AGI KONGRESSZUS

Megnézzük Annával az Alliance Graphique Internationale kongresszussal párhuzamosan zajló Nemzetközi Isztambuli Művészeti Biennálé anyagát, a témának megfelelően (What keeps mankind alive?) szinte minden munka erősen politizál, úgy tűnik, a posztmodern esztétizáló parafrázisok fölött eljáróban van az idő. A kongresszus előadásain is érződik a politikai attitűd, ráadásul a helyszín miatt sok a közel-keleti meghívott és téma is. Valahogy mégis az apolitikusabb előadások fognak meg, leginkább az amerikai illusztrátor Jeffrey Fisheré és a kanadai tipográfus Marian Bantjesé. Ő a nagyobb felfedezés, mert egyáltalán nem ismertem a munkáit, holott szerepelt a tavalyi TrimarchiDG-n, sőt épp az engem kalauzoló Sara di Carlo „vigyázott rá” akkor. Kicsi a világ! Jók még: Michel Buvet, Vladimir Chaika, Peter Till, Nancy Skolos. „Forget-Me-Not” címmel megnyílik a Fletcher-Fukuda-Momayez emlékkiállítás, és „Unplugged Yüzler/Faces” címmel az AGI tagok foto-tárlata, amelyen az volt a feladat, hogy Isztambul városára reflektáljon mindenki egy önarcképpel. Eldől, hogy Portóban lesz a következő kongresszus, tizenegy új taggal bővül a társaság, Paula Scher átveszi az elnökséget Jelle-től és a General Assembly előtti éjszaka meghal Less Mason. A maradék időnkbe épp hogy belefér a Hagia Szofia, a bazár, a Topkapi, néhány halvacsora, valamint több fülbevaló árának intenzív alkudozás általi mérséklése. Egy műszaki bolt kirakatának plazmatévéje előtt végigizguljuk az U20-as fiúk bronzmeccsét, a gyomorfertőzések megelőzésére beszerzett vodkával ünnepelünk, sőt az utolsó délelőtt még az isztambuli maratoni futóversenybe is belegabalyodunk.
*
Találkozunk az AGI kongresszust megelőző diák-dizájn-hét, a GRAFIST sok résztvevőjével is. Stuttgarti, bázeli, berlini, szentpétervári, moszkvai, sőt koreai grafikus-hallgatók, akik AGI-tag professzoraik révén ingyen vehettek részt a rendezvényen, a szállásukat és az utazásukat pedig az egyetemük állta. Sopron ugyan közelebb van Isztambulhoz, a NYME mégsem bírt nagyvonalú lenni. Persze tudom, sokkal fontosabb dolgokra kell otthon a pénz (békávés ön- és végkielégítések, bajuszfesztiválok, adózatlan képviselői költségtérítések, rektorbérek, homokbuckák alatti autópálya-alagutak, negyven centis kilátótornyok, stb.), mégis fájt… fáj a szívem.

ISZTAMBUL

Az AGI Kongresszus csak holnap délután kezdődik, ma Annával csavarogjuk be azokat a helyszíneket, ahol már valaha jártam. És persze betérek egy borbélyhoz is. 2000-ben kiállításom nyílt az isztambuli egyetem galériájában és előadást tartottam az ottani GRAFIST konferencián, az akkori élmények alapján írtam a Gurgis mirabilis című novellát. Idemásolom egy rövid részletét.
A kis helyiséget a kopott bőrfotelen kívül az olajmécses keserű füstje töltötte be. Odakint már bizonyára sötétedik. Nem maradt ereje, hogy ellenkezzen, hagyta, hogy a nyakába kerüljön a kendő, háta mögé a párna és a fülébe két olajos vattalabdacs. Mozdíthatatlan súly volt a lába, idegen tárgyként hevert előtte, mint két elfeketült vasmozsár. A borbély hosszan beszélt: magyarázott és mutogatott, kérlelt és gesztikulált. Előhozta a szerszámait, késeket fent, szappant kevert, színes folyadékokat öntött össze, könyveket ütött fel és legyeket csapott agyon. Útisz csak nagysokára fogta föl a kérdést: borotválkozni vagy nyiratkozni akar-e, esetleg eret vágatni. Csak ülni akart, pihenni és nem gondolni semmire. Elfelejteni a bazárt, a borbélyt, a bőröndjét a szállodában, a mindig egyforma kongresszusok hiperaktív japán tudósait, meg az elszállt repülőt, amelyik most halad épp el a Hold ablaka mellett. Pihenni akart, aztán fölébredni majd egyszer, sokára, frissen és üdén, akár a mesében, és mint egy rossz álmot, elfeledni ezt az egész kijárat nélküli megfejthetetlen labirintust is. Borotválkozni, pláne eret vágatni viszont egyáltalán nem akart. Összeszorította a szemét és a víz alatti természetfilmre gondolt. A kékre, a hűvösre, a fölszálló buborékokra, ahogy egymást kerülgetve, cikázva emelkednek a fény felé. Az egyetlen testté olvadó halrajokra, amelynek ezer tagja egyszerre mozdul, vált irányt, hol rábízva magukat a tengeráram puha sodrására, hol meg szembefordulva az árral, egyetlen hatalmas tükörlapként mártva testük az alászitáló napfénybe. Apró, ovális haltest-pénzekre robbant szét a kép. Arra eszmélt, hogy a borbély valami tölcséres szerkezettel színes és illatos permetet pumpál az arcába. Fiatal mamlúk söprögetett a fotel körül. A szürke hajkupacot egy lapátra tolta majd a sarokban álló urna formájú kőedénybe dobta az Útisz füléből kihuzogott vattacsomókkal együtt. A távolból, elmaradozva egy müezzin énekének darabjait hozta az esti szellő. A borbély egyfolytában beszélt. Be nem állt a szája. Az orrából, a torkából és a tüdejéből, a gyomrából és a beleiből is folyt a beszéd, jött, ömlött mérhetetlenül hosszú patakokban. Útisz szinte semmit sem értett, de ha fölfogta volna, talán akkor sem lett volna kedve válaszolgatni. Talán, hogy megduplázza a szózuhatagot, a borbély egy ovális kézitükröt tolt Útisz elé. Tessék, nézze csak meg, milyen kifogástalan munka történt itt. A kis tükör tulajdonképpen fölösleges volt, mert egy jókora tükör borította a falat is, amellyel szemben ült, igaz, szeszélyes kontúrú barna vízfolt ábrák puzzle-szerűen szétdarabolták a fali tükörben megjelenő képet. A borbély Útisz kezébe adta a kis tükröt, könyökével félretolta a rézedényt a késekkel és az ollókkal, és lengetni kezdte az Útisz nyakáról leoldott kendőt. Ekkor a törülköző mögül elővillanó tükörben – a nagyban-e, vagy csak a kezében tartott ovál alakúban - Útisz megpillantotta saját magát. Nem a közeli arcát, ahogy a kezébe adott tükörben látnia kellett volna, és nem is úgy, ahogy a nagyobb tükör mutatta a borbélyszékben ülve; teljes terjedelmében látta önmagát, amint átizzadt ingben, homlokába lógó csapzott hajjal elsuhan a bolt előtt, a borbélyüzlet kitárt ajtaja előtt, a sikátorban, kezével a falat súrolva. Ő volt-e valóban? Vagy a tükör rozsdaszigetei, felpupozódó foncsorfoltjai, meg a kendő kettős lebegésének káprázata keltette vajon ezt a tüneményt? Mikor fölocsúdott, már tudta, olyannyira biztosan tudta, hogy ha nem látta volna az elfutó alakot, ha nem szembesült volna önmaga néhány órával korábbi tükörképével, akkor is biztosan tudta volna, hogy itt van, itt kell legyen, akár egyszerre több alakban is, kopaszra borotváltan és lobogó őszülő hajjal a puzzle-ként egymásba harapó időformák mindegyikében, egymást kergetve, űzve, s egymásról mit sem tudva.

BUENOS AIRES

Két éjszaka és egy nap – nem túl sok megismerni egy várost, arra is csak alig, hogy felmérjem, miről maradok le. Az Abasto negyed kis hoteljében szállok meg (Carlosvia) és még este elsétálok a Recoleta felé. Szinte beleütközöm a Nemzeti Könyvtár brutális épülettömbjébe. Szegény Borges, aki majd húsz évig a könyvtár igazgatója volt, inkább megvakult, hogy ne kelljen látnia. Na jó, tudom én, hogy vannak, akik modern építészeti csodának tartják, de nekem sehogy se fér össze Borges írásaival, még a Bábeli könyvtárral sem, pedig az elég meglepő, a monumentális szimmetriák rettenetét idéző konstrukció (meg is kerestem, mikor írta: 1941-ben, ráadásul épp Mar del Platán – az épületet meg 61-ben tervezte meg Clorindo Testa , 71-ben kezdték építeni és csak 92-ben avatták föl, amikor Borges már nem is élt.) A közeli design centerben, sokkal szebb épületeket is látni, igaz, csak fotókon és maketteken, most van a BA09, vagyis a 12. Nemzetközi Építészeti Biennále. Másnap a Cementerio de la Recoletába megyek, Catalina Saraceno, a konferencia tolmácsa választotta számomra, miután megismerte a munkáimat (s mellesleg tört angolomból tökéletes spanyol mondatokat faragott). Önálló, fantasztikus sírváros és szoborpark. A fő attrakció persze Evita mauzóleuma. Egy csapat equadori grafikus, akik ott voltak az előadásomon Mar del Platában, itt ismernek fel, elbeszélgetünk. A közeli Museo Nacional de Bellas Artes nem túl nagy, de néhány szép munka azért akad benne. El Grecótól egy Krisztus az olajfák hegyén. Egy percig azt hiszem, otthon vagyok, oly pontos mása a Szépművészetiben lógó képének, talán csak kisebb valamivel. Van Rembrandt, Rubens, Tiziano, meg persze a többi spanyol, egy koponyás Zurbarán-kép, Goyák, sőt Picasso is. Meglepő, mennyi a Rodin szobor, egy egész teremnyi, (csak Camille Claudel hiányzik) és sok a Degas pasztell. Hosszan csavarogva, a Palermo negyed könyvesboltjaiba be-betérve, Borges utcáin át ballagok hazafelé. És persze az írásait memorizálva. „Ön is tudja kedves barátom, én is, hogy szamárság ez a sok kongresszus, puszta pénzpocsékolás, de kapóra jönnek a curriculum-ban.” El soborno, vagyis A Vesztegetés című novellából való a mondat, de jobb cím volna a Hiúság. Egy professzorról szól, aki oly büszke a jó hírére, hogy az őt újságcikkben támadó kollégáját ajánlja maga helyett egy kongresszusra. Valami hasonló hiúság miatt nem kapott Baumgarten-díjat J.A. Rosszkor jelentetett meg egy hódoló verset. De miért is, hogy Borgesről mindig Babits jut eszembe? A kongresszusokról meg a hiúság?

MAR DEL PLATA

Az idevalósiak is csodálkoznak, s alig akad köztük, aki látott már bálnát a város közelében. Első reggel, ahogy Sarával lesétálunk a partra, hatalmas fekete bálnafarok emelkedik ki a vízből. Mint egy sötét virág. Talán egy kilométerre lehet, vagy annyi sincs. Aztán jön a nagy szögletes cetfej, akárha lassított felvételt néznénk. Hideg van, de szikrázó napsütés. Egy fél órán belül többször megismétlődik a jelenet.

A fesztivált a város sportcsarnokában tartják, Davis kupa döntő is volt már itt. A gazdasági krízis és az influenzajárvány dacára legalább annyian jönnek, mint tavaly. Állítólag ötezren vesznek részt az előadásokon. Akiket én is meghallgatok: Zalma Jalluf, Ruben Fontanaval dolgozó tipográfus; Alex Trochut, a nagypapa (Joan Trochut) betűtervezői munkásságának őrzője és folytatója; Juan Pablo Cambariere, fából faragott ábécéktől a tipográfiai marionettig ível a mutatvány, valamint két csapat, a brazil Collectivo és a dél-afrikai President. Az előadásom témája: a plakát az idő és a tér metszéspontjában. A másnapi workshopra is több mint hatvanan ülnek be. Ott a kétjelentésű anamorfikus illusztrációkról beszélek Edgar Allan Poe Hollójának illusztrálása, illetve a vers keletkezését magyarázó Philosophy of Composition kapcsán. A konferencia zárásaként a meghívott előadók kerekasztal beszélgetése után a közönség kérdez. Egy a sok közül: miért rajzolok annyi oszlopot? Miközben próbálom megértetni, hogy az oszlopok, az oszlopsorok, ezek a téri elemek repetitív voltuk miatt kiválóak az idő megjelenítésére is, lassan rádöbbenek, hogy már régóta nem az oszlopok érdekelnek, csak az oszlopközök; az a két oszlop közé szorult semmi, ami oly határozott alakkal és oly enigmatikus kiterjedéssel bír. Egy Aquiles nevű buenos aires-i könykereskedő a Jianping által kiadott könyvet árulja. Azt az új borítóval megjelent második kiadást, amelyet én is csak az internetről ismerek. Amikor megtudja, egy dedikáció ellenében megajándékoz két példánnyal. Szépen dagad az internacionálé: Argentínában jutok hozzá a Németországban működő kínai kiadó által angol nyelven publikált és katalán cég által terjesztett könyvhöz a magyar művészről, akit orosznak hívnak.

Ez az öngyilkos bálnák strandja,
a hold nyakigláb árnnyal kószál,
gépzene szól a jégkrémboltból,
ó mondd, miért épp ide hoztál?

Emlékek édes hányadékát
felökrendezni mért akarjuk,
s álmokkal mért ölelkezünk,
átlátszó az ölük, a karjuk.

A víz alatt egy másik tenger,
felér egész a torkodig;
mire gondolsz most? gondolj másra!
a tenger nem gondolkodik.

Hullámverés lábjegyzetekkel:
egy konkrétumra két talány.
Csigaházban suttog az isten,
az idő férfi, s tér a lány.

Napszítt, lukacsos álomtájon
a horizont mint húr remeg,
s gyűlnek tintaszín egekre
nagy konkvisztádor fellegek.

Ködöt lélegző madarak közt
patakokra szakad az éjjel,
s a csillagok lábanyomát
őrzi a homok szerteszéjjel.

MEGHÍVÓ a TMDG-re

Kedves latin-amerikai barátaim, akik odaát, a világ másik oldalán, fejjel lefelé járván, olvasni bírjátok ezt a bejegyzést, gyertek át Argentínába. Dél-Amerika legnagyobb grafik-dizájn eseménye a TrimarchiDG nyolcadik alkalommal kerül megrendezésre. A helyszín Mar del Plata. Az időpont: október 2-3-4. Az előadók: David Carson (USA), Area 3 (ESP), Zalma Jalluf (Arg), Alex Trochut (Esp), Juan Pablo Cambariere (Arg), Collettivo (Bra), O.I. (Hu). Az előadásom 3-án, szombaton este 19:15-kor kezdődik, s ha esetleg túlélném, másnap 10-től még egy workshopot is tartok.

HUNGARIKUM?

Megtisztelő elsőként beszélni, meg persze kényelmes is: a későbbi szónoklatok alatt már megkönnyebbülten lógázhatja az ember a lábát. A Parlamentben, a Főrendiház termében a hungarikumokról tartott konferencia pulpitusáról lejőve mégis úgy éreztem, nyomban vissza kéne fordulnom. Mögöttem, az óriáskivetítő tábláján, míg beszéltem, ez a felirat jelent meg : Hungarikumok a Parlamentben! Nagy kövér Futura betűkkel szedve. Manapság inkább így mondják: Futura Bold font. Szeretem a Futurát, Paul Renner 1927-es, tökéletes mértani formákra egyszerűsített betűjét, amely a Bauhaus puritanizmusát és az art deco könnyed dekorativitását egyaránt képes közvetíteni. Használtam is sok munkámon, főleg plakátokon, igaz inkább a vékonyabb változatait preferáltam. A Hungarikum tanácskozásra azonban ott a Janson! A világ egyik legszebb betűje, s ha definiálnom kellene a hungarikumok mibenlétét, általa lehetne leginkább. Fény és árnyoldallal, ahogy az ilyen magyar ügyeknél az már megszokott. Sőt szinte természetes. Misztótfalusi (néha csak Tótfalusinak írják) Kis Miklós, az Amszterdamban dolgozó erdélyi tipográfus tervezte és metszette 1685 körül. Haza indulván, hogy nyomdát alapítson Kolozsváron és magyar bibliákat meg ábécés könyveket nyomtasson benne, a súlyos ólombetűket eladta, a matricák pedig, amelyekből újraönthetők voltak, a lipcsei betűkereskedőhöz, Anton Jansonhoz kerültek. Így történhetett, hogy Misztótfalusi betűit egészen 1954-ig Janson munkájának vélték, s bár Harry Carter, Buday György, illetve egykori tanárom, Haiman György kutatásainak hála, ma már senki nem vonja kétségbe a magyar eredetet, a név Janson maradt. A legnépszerűbb betűk közé tartozik máig, könyvek millióit szedték belőle, talán csak a Garamond az , amely biztosan megelőzi az ismertségben. Misztótfalusi betűtervezői munkássága hazatérve sem ért véget, firenzei, sőt pápai megrendelésre dolgozott, héber, görög , örmény, sőt kínai betűket is gyártott, és elkészítette az első grúz nyomtatott ábécét. Személyes sorsát Németh László Eklézsiamegkövetés című drámájából ismerhetjük, meg persze saját művéből, az 1698-as Mentségből. Csapongó, szenvedélyes önéletrajz, amelyben a szédítő sikerekkel való dicsekvés keveredik a szenvedések, megaláztatások és csalatkozások bemutatásával, illetve a korszak és a maradi ellenfelek ostorozásával.
A betű utóéletéhez tartozik, hogy a Janson betű alapján az ötvenes években Gábor Pál és Nagy Zoltán (ő is tanított az Iparon) az Első Magyar Betűöntödében Tótfalusi antikva néven, egy modernizált betűsorozatot terveztek. Ezek az akkori nyomdatechnika igényei szerint készültek, digitális változatuk azonban tudomásom szerint máig nem létezik.
Ennyi talán elég, hogy a szódavíz-golyóstoll-karikás ustor-rubik kocka-busójárás-nemeuklédeszi geometria-halászlé sorozatba a Janson is bekerülhessen.
JANSON, VAGY TÓTFALUSI
FONTJAIVAL Ó, NYUGTASS

PLAKÁT-WEEKEND ESSENBEN

Tizenkettedik alkalommal kerül átadásra az európai plakátművészeti díj, hivatalos néven a „Rüttenscheid Prize”. Az idén Alain Le Quernec kapja. Ahogy ilyenkor már megszokott, kiállítás nyílik a díjazott munkáiból a Grillo Theaterben, ünnepi jazzkoncert van az esseni Philharmonie épületében, másnap hosszadalmas eszem-iszom Viktor Seroneit design stúdiójának udvarán, harmadnap meg, aki még bírja az Uwe Loesch-ék kerti partiján folytathatja. Az eseményre a korábbi díjazottak kapnak meghívást, itt is van a többségük (Waldemar Swierzy, Nicolaus Troxler, Kari Piippo, Feliks Büttner, Uwe Loesch, Ben Bos, David Tartakover, Melk Imboden, O. I., Mieczyslaw Wasilewski), meg persze a „posterpage” képviseletében a nagy fehér mikulásszakállat növesztett René Wanner. Része még a programnak, hogy a Red Dot Design Múzeumban megnézzük a 100 legjobb plakát mostanra időzített kiállítást (Németország, Ausztria és Svájc tavalyi terméséből válogatva) és René Grohnert bemutatja az átépített és hamarosan újra megnyíló Folkwang Múzeumot, amelyben a Deutsches Plakat Museum is helyet kap majd. Ebben gyűlnek a Rüttenscheid prize nyerteseinek Essenben kiállított nyomatai is. Elkísér Németországba Pinczehelyi Sanyi, hiszen Essennel egyszerre lesz Pécs is európai kulturális főváros; Viktorral közös terveket szövögetnek, meg a szintén jelen lévő Sadik Karamustafával, hiszen jövőre Isztambul lesz a harmadik helyszín.
(Ide kattintva lehet Alain plakátjait nézegetni.)

MAGYAR KARMA

Csak a cím hangzik szanszkritül, amúgy egy dán újságban írják: Ungarske karma plakater på Århus Rådhus. Plakatudstilling på Århus Rådhus i anledning af 20 året for Murens fald og Ungarns frihed… valahogy így sikerül lefordítanom: A fal leomlásának és a magyar szabadság megszületésének 20. évfordulójára emlékezve három magyar művész kiállítása nyílt meg az aarhusi városházán. Krzysztof Ducki, Orosz István és Pócs Péter rendszerváltó plakátjait a tárlat bezárása után több dániai városban kiállítják, majd a felújított Dán Plakátmúzeum gyűjteményébe kerülnek. Egyébként Heine, az ottani tiszteletbeli konzul találta ki és szervezte meg az eseményt a plakátok későbbi vándorútjával együtt.

Két másik plakátkiállításról is jön hír: megnyílt a kilencedik triennálé Toyamában (első ízben nem Fukuda szan a főnök), és a párizsi turisták beszámolói szerint még mindig lóg a száz Lautrec-hommage poszter a Les Arts Décortifs-ben.

Úgy alakult, hogy a külföldi műsor helyett inkább itthoni kiállításokra jártam a héten:
A Duna tévé előcsarnokában Molnár Kálmán plakátjai lógnak. Ha egyetlen munkát kellene választanom az életműből, az a hetvenes évek közepén rajzolt Vád lenne. Még most is erős, bár már régen nem a lengyel filmről szól, amihez készült. Benne van a diktatúra tokkal vonóval. Példa arra is, milyen pocsékul dolgozott a cenzúra akkoriban. Ilyesmiről beszéltem a tévében is, amikor Kálmán plakátjairól faggattak.
*
A Pontonban Bán Mariann (jeles sporttárs naponta változó hajszínnel: együtt szoktunk úszkálni a külker-strandon) szépségesen-szép, olykor kedvesen ironikus, máskor szomorkásan nosztalgiázó kerámiái a szobrászat és a dizájn határvidékéről. Figurák, formák, fotográfiák (az utóbbiak Máté Gábortól).

NAPLÓ

Megjön a Le Monde magazinjának két augusztusi száma. A húsz éve történtekkel foglalkoznak. A berlini falbontás mellé a lufis plakátomat tették, a magyar eseményekhez meg a Szög és Kalászt. Amúgy a bejáratott lista: Kertész, Konrád, Esterházy, Nádas.
*
Egy másik jubileum is van: 10 éves a budapesti Godot Galéria. A tárlatra azokat szedték össze, akik az elmúlt évtizedben kiállítottak. Tíz éve, a galéria második tárlatán Szerényi Gáborral szerepeltünk együtt. Az akkori kurátor, Sárosdy Judit szerint jól összeillettünk. Most egymással szemben lógunk. (Nyitva: szeptember 26-ig. Katalógus is készül.)
*
Plakáttervezők demonstrációja Iránért. Lelkes perzsa diákok, fiatal designerek hívogatják a szakma ismert képviselőit: foglaljanak állást a demokratikus ellenzék mellet, követeljék a szavazatok újraszámlálását, tiltakozzanak azok megsemmisítése ellen s küldjenek egy képet az emigrációban szerkesztett honlapra: Poster for Green Iran. Post scriptum Andrea Rauch-tól: our blog Socialdesignzine, where we are publishing the posters in support of opposition movement in Iran ("Where is my vote?") is no longer visible in Iran. The blog is censured and obscured by Iranian government. See here: http://sdz.aiap.it/notizie/11552 *
Egy orvosság mellékhatásai ábécé rendbe szedve: aggodalmasság, aluszékonyság, alvászavar, arcrángás, ataxia (egyensúly- és járászavar), beszédértés nehézsége, boldogtalanság, bőbeszédűség, dühroham, együttműködésre való képtelenség, ellenkezéshajlam, erőszakosság, érzelmi labilitás, finommozgások nehézsége, fülzúgás, hangulatingadozás, idegfeszültség, ingerlékenység, írásképtelenség, ismétlődő cselekvések, kontaktust hátráltató körülményeskedés, különös és magyarázhatatlan magatartás, lehangoltság, lobbanékonyság, mások gyanúsítgatása, nemi vágy csökkenése, öngyilkossági kísérlet, paranoid képzelgés, pszichés állapot megváltozása, pszichotikus tünetek (katatónia, tévhitek, hallucinációk, rendezetlen gondolkodás), regresszív (gyerekes) magatartás, szédülékenység, támolygó járás, tárgyak megnevezésének nehézsége, történetek kitalálása, unalom, üresség érzése, viselkedés megváltozása, vitakeresés, zsibbadás... Hm. Úgy látszik, semmi sem tökéletes. Történetek kitalálása kontra írásképtelenség… Most bevegyem, vagy ne?