HOL?MI?

Éljen a Vidék! Április 27-én, szombaton délután 2 órakor a lakiteleki népfőiskola Kölcsey Házában Szakolczay Lajos irodalomtörténész nyitja meg Orosz István kiállítását (a tárlat anyaga megegyezik azzal, amely márciusban a székesfehérvári Vörösmarty Színházban volt látható). Egy héttel később, május 4-én, Nagytilajban rendezik meg a Nagy Gáspár Labdarúgó Tornát. A visszajelzések alapján a következő csapatokra lehet számítani: Gazsifalva (Ez Nagytilaj és Bérbaltavár közös csapatát jelenti), Vasvár, Pannonhalma, Hitel folyóirat, Katolikus Rádió, valamint Budakeszi I. és Budakeszi II. Május 7-én, kedden este 6-kor Mátészalkán a Szatmári Múzeumban újra Orosz István kiállítás nyílik, a kiállított anyag ugyanaz lesz, mint amelyik áprilisban Kassán a Rovás Galériában volt látható. Másnap "szögbeverés" a soproni AMI-ban, vagyis a nyugati végeken is elkezdődik a diplomák hava. Közben illene Kecskemétre is benézni néhányszor, mert megkezdődött a "Rajzoló emlékezete" című film rajzolása. Na, ha nem jön össze a kétezer kilométer, akkor semmi. És fütyülünk a fővárosraJ

A SEJTÉSEK A KÖNYVFESZTIVÁLON

Meghívó a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra, a Typotex Kiadó két újdonságának, Orosz István Válogatott sejtések (a tojás volt előbb) című könyvének és Armand Puigi Tarrech Gaudí és a Sagrada Familia című könyvének bemutatójára. A helyszín a Millenárison a Szabó Magda terem. Az időpont április 21, vasárnap 13.00–14.00. A résztvevők: Orosz István grafikus, Török András útikönyvíró és Wesselényi-Garay Andor építész. Ha valaki „készülni” szeretne, ide kattintva olvashatja el Buda Béla Élet és Tudományban megjelent recenzióját a Sejtésekről.

VERSSOROK KÖZT

Verssorok közt általsütve ferdén
dominózik a padlón a napfény,
ha végigjutsz, csak árnyékra lépve,
rálelsz talán rejtett értelmére.

EGY VERSET...

Egy verset írok épp,
te pont most olvasod,
a kulcsra zárt időt
talán kinyithatod.

Ideát mindent úgy

találsz majd azt hiszem,
tükröd mögött, ahogy
kigondoltál szivem.

Odaát, nem tudom,

csak szélbe szórt szavak,
megtalállak-e, hisz’
egy versben hagytalak.

BÓLINTOK MAJD...

 

Bólintok majd, ha rámköszönsz,

holott nem én leszek,
aki majd akkor szembejön,
csak emlékeztetek
valakire, …
… ahogy te is 
mon semblable, —  mon frère,
hasonlítasz arra, ki épp’
versem olvasta el.

KASSA

Nem, nem, ezek a szimpatikus hölgyek és urak (Bartusz György, Beke László, Csanda Máté, Gyenes Gábor, Lőrinc Viktor, Mayer Éva, Pézmán Andrea, Rónai Péter, Szőke Erika, Szabó Ottó, Szalay Zoltán) egyáltalán nem az én képeimről szónokoltak, csak hát az előadások abban a galériában zajlottak, ahol a munkák történetesen ott lógtak a falon, és noha mindent megpróbáltam, hogy úgy fényképezzem le őket, hogy ne tűnjön a dolog olcsó hencegésnek, de sajnos nem sikerült :-) Az esemény egyébként a Kassán megrendezett Szlovákiai Magyar Képzőművészeti Fórum volt, ahol szép és komoly dolgok hangzottak el és persze más, érdekesebb tárlatok is voltak, amelyekről ide kattintva gyűjthetők be a kevésbé részrehajló hírek.

A TOJÁS ÜRÜGYÉN

meg persze a húsvét ürügyén is: részlet a Válogatott sejtések című, A tojás volt előbb alcímű könyvből, amely mostanában kerül a "jobb könyvesboltokba".

(...) A „legszimmetrikusabb oltárkép” megrendelője a reneszánsz legaszimmetrikusabb mecénása, Montefeltro urbinói herceg volt. Arcának bal felét, bal szemével együtt, odahagyta egy csatában, ezért csak olyan képek készültek róla – festmények, érmek, miniatúrák –, amelyeken jobb oldali profilból látszik, ilyen portrét viszont szokatlanul sokat csináltatott, hiszen Mátyás királyhoz hasonlóan, akivel kapcsolatba is került, a művészetek kivételesen szorgalmas pártfogója volt, sőt egymással versengtek a„bibliofil uralkodó” titulusért. Ne nevessük ki a condottiere-herceget ezért a magamutogató hiúságért, tudta ő szegény pontosan, hogy mennyire csúf ember, tükörbe sem szívesen nézett, a képek hatalma legitimálásához kellettek. Törvénytelen gyerekként, s ráadásul nem is teljesen makulátlan úton kaparintva meg a hercegséget, egész életét annak bizonyítására fordította, hogy mennyire uralkodónak való. (Alighanem a szintén nem túl fotogén Mátyás szenvedélyes „önreprezentációs” műpártolásának a hátterében is ugyanez a bizonyítási kényszer munkált.) A Montefeltro-ábrázolatok leghíresebbike Piero della Francesca Uffiziben őrzött kettősportréja, amelyen felesége, Battista Sforza néz vele szembe. A kép körülbelül egyidős a milánói oltárképpel, 1472 után, Battista halálát követően készült ez is; a hölgyet már múlt időben magasztalja a diptichon hátoldalának latin felirata. A mi oltárképünk tizennegyedik szereplője is Battista Sforza lett volna, ott kellett volna térdelnie a kép bal szélén, fejedelmi férjével szemben, hogy teljes legyen a festmény szimmetriája, csakhogy a kép elkészülte előtt, a várva várt (és csak nyolc lány után érkező) fiúgyermekük világrahozatalát követően magához szólította a Teremtő. A képen, ahol a hölgy térdelt volna, ott most Keresztelő Szent János áll, sőt mutatóujjával pontosan ki is jelöli szegény Battista helyét. Az utalás nyilvánvaló: a Baptista Battistára mutat.

 

Ha nem ismernénk a szomorú történetet, akkor is kitalálhatnánk, -következtethetnénk az ünnepélyességet sugárzó tökéletes tükörszimmetria és a drámai szimmetriasértés kontrasztjából. A forma és a tartalom ugyanarról beszél. A madonnakép megrendelése és a gyermekáldás reménye összefüggött. Természetes volt, hogy a gyermeket váró hercegi házaspár madonnás, kis Jézusos oltárt rendel, különösen akkor, ha az a gyermek annyira fontos. II. Piusz pápa már 1464-ben feljogosította Federicót, hogy hercegi címét továbbörökítve dinasztiát alapíthasson, és hogy hercegünk mennyire komolyan vette a dolgát, azt nyolc törvényes leánygyermek és megszámlálhatatlan törvénytelen fattyú bizonyítja (ami a herceg legendás csúfságának ismeretében igencsak becsülendő teljesítmény). Ilyen előzmények után kisebbfajta csodának számíthatott az első legális fiú, Guidobaldo világra jötte. Az ő megszületését ünnepli tehát a festmény, sőt valamiképpen a termékenység felmagasztalásával függhet össze, legalábbis a kép legtöbb elemzője szerint, maga a titokzatos tojás is, amely a boltívben éppen Mária feje fölött függ. A tojás kétségtelenül termékenységi jelkép, húsvéti népszokások révén a feltámadást és a természet újjászületését is szimbolizálja. Esetünkben nem tyúk-, inkább strucctojásra kell gondolnunk, nemcsak a mérete, hanem a középkorban elterjedt legenda miatt is, amely úgy tudta, hogy a strucctojás létrejöttéhez nincs szükség megtermékenyítésre, ráadásul a sivatagi forró homokban látszólag „magától” kel ki, vagyis a Szentlélek érintésére. Tartalmilag tehát a szent termékenység jelképe, formailag viszont a szimmetria emblémája a tojás. Mint egy fonálon függő mérőón, úgy jelöli ki a kép tengelyét. Mintha aláhúzná azt, amit már érzünk egy ideje: itt a geometriára, a szimmetriára kell figyelni. A felfüggesztett tojás ábrázolása, ha nem is gyakori, de nem példa nélkül való a Santa conversazione képtípus esetében, de a tojás mindegyik képen „szabályosan”, azaz szélesebb oldalával lefelé lóg. Ilyet láthatunk például Giovanni Bellini Madonnáján a velencei S. Zaccaria-templomban és Vittore Carpaccio képén a velencei Accademián.
Bár a tojás nyilvánvalóan termékenységgel kapcsolatos jelkép, az azonban, hogy megfordítva, a csúcsával lefelé lóg, inkább valami végzetszerűt sugall. Valami olyat, ami a szereplők arcának fegyelmezett szomorúságán is átsüt. A Megváltó születéséhez nem ilyen bús, melankolikus tekintetek illenének. A legkülönösebb azonban a csukott szemű gyermek. Alszik. Egy alvó Jézuska látszik az oltáron. Lapozgatom sűrűn a művészeti albumokat, keresem a korabeli Madonna-reprodukciókat, de bevallom, ez idáig egyetlen alvó kisdedet sem találtam. A gyermek nyakán a piros korall-lánc, mintha vércsík fakadna, csak fokozza a kép baljóslatú atmoszféráját. A zárt szemű gyermek fölött imádkozó férfi képe, meg a megrendülten álló közönségé másfajta asszociációkat kelt, amelyek az imént említett, szomorú események miatt nem is indokolatlanok. Vagyis korántsem a termékenységről, a születésről van itt szó, hanem éppen ellenkezőleg, ha tetszik, megfordítva, ahogyan a tojás is fordítva lóg: az elmúlásról.
Persze ha csak a halálasszociáció képi megjelenítése lenne a fordított tojás, talán elő sem hozakodtam volna vele. Van egy másik funkciója is, nevezzük geometriainak, amely passzol a kép festőjéhez, az imént matematikusnak is titulált Piero della Francescához, és kapcsolatos a korábban emlegetett anamorfizmussal. A negyed gömbben mérőónként függő tojás nem csupán a tükörszimmetria tengelyét jelöli ki mérnöki pontossággal, hanem a néző helyét is a kép előtt. Azt, hogy hova kell állnunk. A centrális perspektíva használatával szerkesztett képek esetén nyilvánvaló, hogy a nézőnek is úgy kell megállnia a kép előtt, hogy az enyészpont, ahová az ortogonálisok összefutnak, éppen az ő nézőpontjával szemben legyen. Ez elég könnyen belátható, és nincs is egyszerűbb, mint megtalálni ezt a pontot a Montefeltro-oltárképen. Mintha a templombelső szabályos építészeti elemei csak azért lennének ott a háttérben, hogy vonalzónkat az egyenesekre fektetve meghúzhassuk a perspektíva összefutó vonalait, amelyek a mi képünk esetén éppen a Madonna arcán keresztezik egymást. A „tojásfejű” Madonnán, hiszen hajszálra olyan alakú a hölgy arca, mint a pontosan fölötte lógó tojás. Vagyis úgy kell közelednünk a festményhez, hogy Mária feje és a miénk egy vonalban és egy magasságban legyen. Szerencsére a Brerában úgy van kiállítva a kép, hogy ez egy átlagos magasságú látogató számára elég könnyen megoldható feladat. Egyáltalán nem mellékesen jegyzem meg, hogy a világ leggazdagabb múzeumaiban sem mindig figyelnek arra, hogy az enyészponttal való szembehelyezkedés, vagyis a tökéletes szemszög felvétele megoldható legyen. Hol alacsonyabbra, hol magasabbra lógatják a képeket, mert valami megmagyarázhatatlan okból, amelyet többnyire a kiállításrendezés művészetének neveznek, fontosabb számukra, hogy azok „csinosan mutassanak” egymás mellett, semmint a pontos perspektíva. De vissza a Brerába! Már tudjuk, hogy a nézőpontunknak az enyészponttal, azaz a Madonnával szemben kell lennie. De vajon tudjuk-e, milyen közel menjünk a képhez, honnan lesz olyan a látvány, amely a festő szándéka szerint való? Hiszen épp erre való a tojás! Ahogyan közeledünk a festményhez, a tojást egyre meredekebb szög alól látjuk. A változó nézőpont miatti torzulás következtében egyre kevésbé érezzük tojásnak a kupolában lógó formát, egyre inkább egy gömbhöz kezd hasonlítani. Nos, ha megállunk azon a ponton, ahonnan szemlélve tökéletes gömbnek érzékeljük, akkor állunk ott, ahová Piero mester állított minket. Foglaljuk csak össze, mi is történt: egy anamorfikusan eltorzított formát a helyes nézőpontot megkeresve visszatorzítottunk. Ha gömbnek látjuk a tojást, akkor látjuk jól a képet. Nem túlságosan körmönfont ez az okoskodás? Legfeljebb akkor meglepő, ha más korszakok festői szokásaival vetjük össze. Az első perspektivisták közt nem lehettek ritkák a hasonló gondolatok, Piero della Francescához meg különösen illő ez a precíz geometriai kimódoltság. Ne csak a gondosan megszerkesztett festmények sorára gondoljunk; a De corporibus regularibus című írásában a gömböt elemezve utal is rá, hogy bizonyos torzulásban tojásdad forma is gömbként jelenik meg.
Elvileg minden festmény előtt, amelyet a reneszánsz perspektivisták festettek, meglelhető ez a kitüntetett pont. Voltak, akik azt ajánlották, hogy egy falat kellene a képek elé húzni, azon egy lukat fúrni, hogy a nézők tényleg csak a megfelelő helyről láthassák a művet. A mai „demokratikusabb” képnézési szokások bizonnyal bosszantanák is a tudós festőket, például Leonardót, aki a Codex Atlanticus egyik jegyzetében figyelmeztet, hogy az ábrázolat hibásnak tűnhet, ha a néző szeme nem ugyanabban a magasságban és irányban helyezkedik el, mint ahonnan a kép készült. „Kellene tehát készítened egy akkora ablakot, amekkora az arcod, vagy sokkal inkább egy lyukat, amelyen keresztül a tárgyat szemlélni tudod, és ha így teszel, műved kétségtelenül ugyanúgy fog hatni, mint a természet” . (...)