ORGANIKUSOK

Sok éve, talán nem is ebben az évszázadban történt, valami képzőművészeti rendezvény kapcsán Mexikóvárosban voltam. Ahogy az már lenni szokott, a kiállítások és előadások végeztével a szervezők afféle feledhetetlennek szánt kulturális csemegével akarták elkápráztatni a vendégeket. A különböző országokból meghívott alkotókat és professzorokat, lehettünk tizenöten-húszan, autóba gyömöszölték és egy környékbeli erdőbe vitték: a világhírű építész Javier Senosiain házába. Megkapó élmény volt a hatalmas csigaházra emlékeztető, a külső természettel összeolvadó, azzal együtt lélegző építmény labirintusában bolyongani, olykor eltévedni benne: megtapasztalni, hogyan játssza ki a tervező az idő és a tér különös hurkait, fortélyos cselvetéseit. Föl voltunk persze készítve: tudtunk a világ legszebb háza díjról, a sikerekről, az építész nevéhez kapcsolódó iskolákról, és ha valamit nem tudtunk volna, azonnal megtanulhattuk, mert vendéglátónk, mi tagadás, szívesen és folyékonyan dicsekedett. Sokára vettem csak a bátorságot, hogy előálljak egy kérdéssel magam is, bár amennyire emlékszem, nem sikerült befejeznem a mondatot. – Magyarországról jöttem, a világ túlfeléről, ahol van egy építész…- kezdtem. – A Makovecz, szakított félbe Senosiain, Imre Makovecz. Hát te ismered őt? Ő a legnagyobb! Tényleg! Attól kezdve nem hagyta kiürülni a poharamat, és a párás, iguánás sötétben, az éjjel nyíló virágok parázna illatában hosszadalmas magyarázatba kezdett és könyveket kapkodott le hozzá a girbe-gurba ház girbe-gurba polcairól: mindez itt semmi, ott van Magyarországon a Makovecz, hej, ha azt láthatnák a csodálkozó többiek is!  Talán nem ismertem még személyesen Imrét akkoriban, vagy nem került rá alkalom, hogy előhozakodjak a mexikói történettel, csak jóval később, egy Kecske utcai délutánon fogtam bele.  Na persze az is csak félig sikerült, a két építész ugyanis egyáltalán nem hasonlított egymásra. Az eszméik, az anyagaik, a gondolkodásuk, az talán igen, de Makovecz a dícsérő szavakat még úgy sem állta, ha más szájából jöttek elő. Valami átlátszó ürüggyel félbeszakított, én meg - akkor még - szófogadón hagytam.

HOL? MI?

A Magyar Plakát Társaság Vizuális környezetszennyezés című kiállítása Nagykanizsán, a  Magyar Plakát Házban (Erzsébet tér 14-15) szeptember 23-án 4-kor nyílik. Szakolczay Lajos író úr szónokol a megnyitón. A kiállítók: Árendás József, Bakos István, Baráth Ferenc, Darvas Árpád, Ducki Krzysztof, Felvidéki András, Gál Krisztián, Gyárfás Gábor, Kapitány Attila, Kemény György, Keresztes Dóra, Kulinyi István, Molnár Gyula, Orosz István, Pinczehelyi Sándor, Schmal Károly, Szugyiczky István, Tóth Andrej, Tóth Tamás, Varga Gábor Farkas. A kiállítás október 29-ig lesz nyitva.

*

Szintén szeptember 23-án lesz a Kutatók éjszakája. Mivel a tudományban semmi sem lehetetlen, ez az éjszaka már délben kezdetét veszi. Budapesten, az Erzsébet téri Gödör Klubban sorjázó programok sorában 18:20-kor kezdődik az Élmény-e a kutatás? című hármas könyvbemutató. A bemutatásra kerülő könyvek: Hidak - matematikai kapcsolatok a művészetben, a tudományban és az élményközpontú oktatásban. Szerkesztő: Fenyvesi Kristóf és Stettner Eleonóra. Slavik Jablan és Ljiljana Radovic: Vasarely és a matematika. Orosz István: A követ és a fáraó. A könyvbemutatókhoz kapcsolódó beszélgetést Sipos Júlia vezeti; résztvevők Fenyvesi Kristóf, Slavik Jablan, Stettner Eleonóra, Szabó Ildikó, Orosz István, Fabényi Júlia, Kaldos Réka.

*

Szeptember 27-én, kedden délután 6-kor a Prágai Magyar Kulturális Központban, a „LIS(Z)TENING TO HUNGARY“ programsorozat részeként Orosz Istvánnak nyílik grafikai kiállítása. A kiállítást Karel Misek grafikusművész nyitja meg. Az Intézet, illetve a galéria címe: Maďarské kulturní středisko v Praze, 11000 PRAHA, Rytířská 25-27. (Kedves Sándor, sajnos még nem sikerült kiderítenem, hogy meddig tart nyitva a kiállítás, de amint megtudom, jelzem:-)
*

Szeptember 16-án nyílt meg és október 13-ig lesz nyitva a CIIPE (Colorado International Invitational Poster Exhibition) tizenhetedik kiállítása.  A helyszín: Department of Art, Colorado State University. (Már az elsőn is részt vettem, 1985-ben:)

*

Salgótarjánban, a Nógrádi Történeti Múzeumban október 29-ig tart nyitva Az animáció mesterei című kiállítás, alcíme szerint: Filmek és rajzok magyar alkotóktól (A résztvevők a Pannónia és a MaRa animátorai és rendezői: Gyulai Líviusz, Jankovics Marcell, Rofusz Kinga, Paál Zsuzsanna, Kalmár István, Békés Rozi, M. Tóth Éva, Riedl Katalin, Péterffy Zsófia, Prakter Mariann, Kiss Iván, Vajda Béla, Miklós Árpád és Orosz István).

*

Szeptember 21-én, szerdán este 10:30-kor kezdődik Kántor Viola beszélgetős műsora a HírTV-ben. Akit faggat: Orosz István. A műsor a következő napokban néhányszor újra lemegy majd.  Kijött a Műértő szeptemberi száma, benne Katona Anikó interjúja Orosz Istvánnal. Az írás címe: Ha lehet disszidálni térben, miért ne lehetne az időben? Megjelent az Élet-Kép című fotós magazin is, Takács Ferenc A perspektívabravúrok mestere címmel írt Oroszról és jó sok képet is közölt a lap.  

JUST TEN YEARS AGO...

Tíz éve (és két napja) dőltek össze a WTC ikertornyai NY-ban. Nem lehet nem emlékezni rá, mert minden híradó a támadás felidézésével indul. A médiát kiszolgáló politika (sic! és nem fordítva) az évfordulóra prezentálja Osama fejét (igaz, úgy összekaszabolva, hogy csak az hiszi, aki akarja) és kiüti az utolsó háremúr, a terrorizmussal hírbe hozott Kadhafi aranysújtásos sakkfiguráját.  Annyiszor mutatják az összeomló tornyok képét, hogy most inkább az álló tornyokról írok. Oly irritálóan nagyok voltak, és annyira jelképei a városnak (…az országnak, a kapitalista világnak, stb), hogy szinte kínálkoztak célpontul. Egyszer, valamikor a 90-es évek közepén a Central Park körül őgyelegtem, amikor hirtelen szirénázással lett tele a város, és a metró, amivel hazamehettem volna leállt. Robbantás volt a Downtownban – mondták az aluljáróban. Azonnal a tornyokra gondoltam, és tényleg: kiderült, hogy egy robbanóanyaggal rakott furgon futott be az egyik torony földalatti garázsába. Meg se kottyant neki. Először 1990 telén, vagy koratavaszán jártam a WTC-ben. Az Art Direcors Club zsűrijében vettem részt (meghívásomban alighanem része volt, hogy egy hirtelen érdekessé váló ismeretlen kis ország polgára voltam). A munka végén a díszvacsora az egyik torony tetején lévő étteremben volt. Üvegfalak, tiszta idő, lent az egész kivilágított sziget látszott, csillogott a fagyban. A nappali látképre néhány évet várni kellett. Az egyik egyetemen (St. John’s) volt kiállításom, eljött Hankó Zsuzsi, aztán elhívott, látogassuk meg a munkahelyén. Hol dolgozol? A WTC-ben. Dórával együtt lifteztünk föl valahova az egyik torony derekáig. Egyetlen terű, üvegfaltól üvegfalig nyúló nagy teremben fogadott, amelyet az asztalok köré állított panelrendszertől mégis labirintusnak érzékeltünk. Az amerikai filmekben sokszor látni hasonlót. Mint a Zsuzsi irodája – kiáltunk föl ilyenkor. Szerencsére 2011-ben a cég már a Midtownban székelt, ó, bár tudtam volna ezt szeptember 11-én! 2001 őszén is jártam ott, tele volt a környék falra ragasztott fényképekkel, az eltűntekével, akiket még kerestek és azokéval, akiket már megtaláltak. Kiállításom nyílt volna Princetonban; halasszuk el, kérte Marsha Child, megérted, ugye. És jövőre, amikor megcsináljuk, tegyük egy másik rajzodat a meghívóra, kérlek, ne ezt a két oszlopot!

KERTEK, LABIRINTUSOK

És jön a Kert, akár az álom,

és növekedni kezd az éjben,

lélegzik, párál, szétliánoz,

mint rák a testnek erdejében.

Megfejthetetlen rétegekben

nő útvesztője: titkos ábra,

épül, pusztul, fölépül újra

hold-ütött mohos arca mása

a boldog Botanikának …

Keresem egy ideje, de hiába, pedig jó lett volna megtalálni, hogy ne fejből idézzem a történetet, a sokszor idézett mesét, amelyben az a bizonyos festő leteszi az ecsetjét, belép a tájba, elindul a frissen festett kép bokrai közt, a távolba kanyargó ösvények valamelyikén, s eltűnik a kertre hulló alkonyatban, vagy elnyeli az útvesztőkre omló köd. A levegőperspektíva – mondatná a szakzsargon. Elvész a külső szemünk elől, de persze a belsők azért követik, hisz ott mibennünk sétál tovább; elveszetten, vagy éppen örökre megtaláltan. Sétálgat az agyvelő-barázdákká átlényegülő labirintusban. Nem is nagyon kell a forma átigazításával bíbelődni: a szürkeállomány Moebius-szalagjainak nagy, tekervényes gombolyagját könnyű útvesztőnek látni. Ott bolyong; elül körülötte a szél és elhalkulnak a madarak, ahogy az már a rajzolt képek természetéhez illik.

Szóval a saját képében elvesző festő meséjével kezdeném, ám a pontos idézethez az eredetit meglelni: tű a szénakazalban. A könyvespolcon kutatni eleve reménytelen, mióta a legfőbb rendezőelv így hangzik: „ott még van egy akkora rés, hogy benyomható a válogatott Borges harmadik kötete”. Nagyobb eséllyel kerülhet elő ilyesmi az ágyneműtartóból, vagy a hűtő mögül. Mondhatnám, vesztőhelyen élünk, sőt mondom, mert a labirintusokról szóló íráshoz még jól jöhet. Szóval egy vesztő hely. Tessék csak elolvasni, (mert mégis visszajutottunk valahogy a könyvespolchoz) a gerinceket kb. félméternyi szakaszon: Kafka, Morus Tamás, Joyce, Santarcangeli, M. C. Escher, Umberto Eco, Szentkuthy, az Odüsszeia és egy másik Borges. Történetesen az, amelyben Az elágazó ösvények kertje van, meg a Homokkönyv, amelyikben a betűk közt épp úgy el lehet veszni, akár egy igazi labirintusban.

A kert örök nosztalgia. Megidézése a vágyott világnak, és újraélése a Paradicsomnak. Az Édenkertre a teremtésben feltételezett szerkesztett rendet is rávetíti a képzelet, ezért aztán a természeti őserő mellett megjelennek a szabályok is. A kertre a geometria hálói vetülnek és kirajzolódik a labirintus. Mítoszok, vallások, rituálék kísérője, a legősibb rajzolatok egyike. Amennyire logikus a rend iránti vágyakozás, épp annyira emberi a szabadság óhajtása, amely gyakorta éppen a rend ellenében, a rendet jelképező geometrikus, szimbolikus és allegorikus ábrázolatok kontrasztjaként jut kifejezésre. Az útvesztő enigmatikus pontja a keresztút, s az útkereszteződésben megjelenő választási kényszer: ez a szabadságra vágyó, s a szabadságra ítéltetett ember áldott és átkozott emblémája. Az eltévedés lehetősége, a tudat, hogy bármikor hibásan dönthetünk, ez teszi egyszerre széppé és kétségbeejtővé a labirintusban való bolyongást.  Belépni a labirintus kapuján, annyit tesz, kilépni az időből, kiszakadni a világból, vállalni a magányosságot és átengedni magunkat a sors ismeretlen erőinek. Szigorának vagy kegyének. De a labirintusban való tévelygés kulturális lecke és intellektuális kaland is. Aki vállalja, úgy érezheti, együtt gombolyíthatja Ariadné fonalát Platónnal és Dantéval, a katedrálisépítő szabadkőművesekkel és Piranésivel, Gaudíval és Picassóval. 

A legszebb kertélmények Itáliához kötnek, Tivoliban a d’Este-kert, Orsini herceg kertje Bomarzóban, vagy a Pitti palotáé Firenzében: a Boboli. Nem nehéz észrevenni, ezek a kertek az időben is léteznek, a fák terebélyessé nőnek, a falakra repkény fut, a kutak vizét beteríti a békanyál s a szobrokat ellepi a moha. Hiába látom őket fiatalnak képzeletem képernyőjére vetítve, az esendő, öreg kertek romantikája megejtőbb. Az avart rugdalva Csokonaival dúdolom: „E helybe andalogni jó, e hely poétának való”.  Meg a magamfajta rajzolónak.

A szépséges barokk kertek összemosódnak gyermekkorom kertjeivel: a futball-dobogású Sétatérrel Kecskeméten, a szarvasbogárszárny-surrogású tölgyessel Szepezden és persze a Hargita utcai kerttel, ahol a bodzalombból szivárogtak elő a legsűrűbb, legbársonyosabb éjszakák.  

Tudom, nem könnyű elhitetni, hogy ott vannak a rajzaimban ezek a kertek, pedig akár meg is esküdnék rá.  Külön-külön vannak ott és egyszerre mindnyájan.  A kertek, vagy legalábbis a kertektől megtanult eltévedések, magányosságok.  A láthatatlanságuk hitelesíti őket.  És a titkok, amelyek rám bízattak. A Boldog Botanika arca.  A régi vers, amelyet az imént segítségül hívtam, fájdalmasan igaz: valódi a kút, az angyal, és talán én is valódi vagyok benne: 

…

Valahol ott kell lennie

e labirintus köldökében,

rejtelmesen és feketén,

oly feketén, akár az ében,

a mélységes, nagyodvú kútnak.

Egy angyal minden éjjel ássa,

hallatszik benn, surrog, sziszeg

csillagok fénye zuhanása.

Ott él egy teknősbéka lent,

nő ezer éve elfeledten,

mit beleejtett a fiú,

ki egykor talán én lehettem.

Keressem-e tovább a képében eltűnő festő meséjét? A mese eredetét? Lehet, hogy csak egymásba nyíló útvesztőkbe jutnék. Valaha, amikor olvastam róla, mindig újabb bejáratra leltem. X azt írta, Y-tól ismeri, Y meg Z-től hallott felőle. Hivatkozások végtelenje kísért, és talán ott, a végtelenben, ahol majd párhuzamossá egyenesednek a labirintus útjai, elül a szél, megszűnnek folyni a vizek és elfárad a gravitáció, ott baktat majd az a festő, hosszú szakállát vontatva, eljövendő bölcs unokáink ősöreg hasonmásaként, és láthatóvá váló lélegzete ráncot vet az örökkévalóság áttetsző üveggömbjében. 

FAMETSZŐK

Hatodik alkalommal dolgozott együtt a Szepessy Béla által vezetett nyíregyházi fametsző művésztelep alkotóinak zöme (én először, és most is csak alig). A tábor ezúttal Butykatelepen volt. Az eredmény, a Városi Galériában rendezett tárlat tegnap nyílt meg, és október 8-ig lehet megnézni. A további résztvevők: Antall István, Börcsök Attila, Császár Makina, Havasi Dóra Zita, Orosz István, Sipos Boglárka, Vikár P. István, illetve Gyulai Líviusz és Keresztes Dóra (akik a fényképezésnél épp hiányoztak).  
*
Hamarosan nyílik egy másik tárlat is, amihez közöm van, az már Pesten lesz: 8-án, csütörtökön a városligeti Palme Házban a közelmúltban művészeti díjat kapott alkotók közös kiállítását lehet megnézni. A kiállítás október 9-ig tart nyitva. A kiállítók névsora itt olvasható.

KÖNYVEK

Ha több időm volna, bizonyára olvasónaplót  vezetnék, de most csak arra futja, hogy a nyáron olvasott könyvekből egy-egy mondatot idemásoljak, lehetőleg olyanokat, amelyek alapján egyszer talán majd fel tudom idézni őket. 
*

Alig félévi esküvésem után harmadszor jártam Korányi tanárnál, aki háromszor mondta a saját férjemnek Intacta Casta, szűz vagyok: Vajdáné, az elhálatlan. (Bartos Rozália: Viszontagságos életem egy költővel)
*

Esténként, amikor Bogdanovéktól hazatért, dühödt ugatás hallatszott: Iljics ingerelte a megláncolt kutyát. (N. K. Krupszkaja: Visszaemlékezések Leninre)
*

Igazgatóm magához szólít, elém tesz egy nyitott könyvet, olvasd itt ezt a részt: Ne félj a rettenetes Trápa bőgésétől, sem a zsémbes Tnorfpén puffogó paffogásától, csak lovagolj tovább nyílegyenesen, na mit veszel észre? (Lator László: A megmaradt világ)
*

– Mondja csak, ki rendezte azt a tegnapi tüntetést az apja temetésén? Koós Zsófi csak állt és nézett maga elé, s csak annyit mondott: – A halott! (Csoóri Sándor: A szétzilált nemzet)
* 
Nem volt semmi baj: a kalitka belefért a fürdőkádba. Szépen belefért. Gyönyörűen belefért. Úgy belefért, mint a pinty. Mint a vöcsök. Mint egy kis angyal. (Márton László: Te egy állat vagy!)
*

Verset úgy kell írni, hogy egyetlen fölösleges szó se legyen benne. Szavakkal is szemetelő, zűrzavaros jelenkorunk általános szóinflációjának közepette talán nem indokolatlan, ha ezúttal is továbbadom. (Buda Ferenc: Világ, világom)
* 
Kaján átveszi a kérdező szerepét: – Szerinted mi lehetne az egyenes karikatúrája? – Nyilvánvalóan a görbe. – Szó sincs róla, hanem egy nagyon-nagyon egyenes, egy már képtelenül egyenes egyenes.  (Moldova György: Történelemóra, párbeszéd Kaján Tiborral)
*

– Főhadnagy elvtárs! – mondom, amikor szóhoz jutottam végül –, a keretet Whatman-papírral beborítom, lealapozom, a szöveges részt átírom, de festeni – különösképpen Lenint vagy Marxot – nem tudok. – Nem értettem! – néz rám hitetlenkedve –. Hát ezeket itt ki festette? (Vári Fábián László: Tábori posta)
*

A labirintusnak szofizmának kell lennie, nem pedig zavarosságnak. (Guillermo Martínez: Borges és a matematika)

KIÁLLÍTÁS MEGNYITÓ

Odaát, a nyóckerben, a Köztársaság téren, a Nagy Metál Autóstoppos ottfelejtett árnyékában ül a padon egy úttörő. Vörös nyakkendő, fehér ing, térdzokni, zsinóros fütyülő. Újságot olvas. Nem is olvas, a képeket nézegeti. Nem is nézegeti, rajzolja őket. Az úttörő neve Bérszegyi Áron. Arra jönnek a médiások, egytől egyig púderes celeb. Észreveszik a kis Áront. A főriporter - tornacsuka, kord zakó, artisztikusra borzolt szemöldök – nem más: Égerászi Byron. A nagy betűkeverő. Halk utasításokat oszt. Kerekes statív, mikrofon gém, lágyító szűrő.  Lábujjhegyen közelíti meg a témát, alkonyati fényt rendel, kigöngyölteti a panorámás Dunakorzót, és feltartott mutatóujjával jelzi a kamerásnak, hogy bekap (backup). Aztán mégis elbizonytalanodik: Nem találkoztunk mi már valahol? Fiatalember! A kis Áron válaszát fülrepesztő fémes nyikorgás nyeli el. Idős körző pár halad által a parkon. Rosszkedvű, megnyagdult körzők a mozgalomból, azt hiszik, hogy nem hallja őket senki. Özvegy Egáry (ipszilonnal!) Boriszné és a férje. Süketek és nem látnak túl jól. Itt szoktak nosztalgiázni. Az egyik körző gyűlöli az irokézeket, a másik körző él-hal értük. Voltaképp mindegy, hogy melyikük, mert olykor meggyőzik egymást, és aki eddig az irokézek pártján állt, elkezdi utálni őket, aki pedig utálkozott, egyszerre beléjük szeret. Programváltozás a Nap moziban: Cicababák. A körmöt lakkozó kasszírnő Érberág Iszony. Spirálnotesz lapokra rajzolt sorszámbélyegzős jegyek. Visszaadni nem tud, bár az, aki eléggé makacs, zichereisztűt, ruhacsipeszt, u-szöget, binderkapcsot, amalgámtömést vagy egyszerű titán rajzszeget kap.  A Kicsi presszóban mindez beváltható.  Néha felbukkan egy-egy hullámos csat is. Olykor több: Hajcsatok – dalolja Szőke Szikla: Hajcsatok, basszátok meg, és madárcsivittel lesz tele e szépséges  haza, nevezzük kiesnek, s a rím okán, hej focistáink minden kupákból jól kiesnek. Már csak az indiánok szurkolnak nekünk, a tollas főnök, R. Zsebányi Góré egy fixatív fújó csövecskéből békepipát görbít, technokol illat lengi be a presszót. A sarokasztalnál eligazítás a jegyellenőröknek. Most bemutatom, elvtársak, milyen a hamisított bérletfényképleszorító fémszegecs. A fotón egyébként a szőke Érzenágy Boris látszik, aki a 4/B-ből tavaly kimaradt. Az avant gárda elnémul. A fogason szögmérők, háromszög vonalzók és egy ottfelejtett glória. Sz. Robári Egyén előhúzza a farzsebében tartott gombfocipöckölő fésűt és választékot igazít. Kiszúrtátok már az ürgét a hetvenkilences trolin, a titokban skiccelőt? Sliccelőt? - néz föl a fényképről az ábrándos tekintetű Regény S. Boriáz. Csoportképeket rajzol kilyukasztott villamosjegyekre. Képtelenség lebuktatni, mindig van nála egy érvényes is. Vagy azt is úgy rajzolja!? É. Rezony Gábris férfiasan szorosra húzza harántcsíkos nyakkendőjét. Gyerünk! Arc nélküli szárnyas angyal lebben által a Kicsin. A téren Steimetz kapitány Osztyapenkóval sakkozik. Tél van és nyár van örökké. Lecsavarozott figurák. Mindegyik vörös, na jó, legyen rézbőrű. Vakszimultán. Kettős tisztáldozat. Körülöttük kibicnek álcázott bliccelők szotyiznak. A sakkozók árnyéka az óramutató járásával ellentétes irányban halad és lövészárkot karistol a virágágyások között. Esz. Rényi Bogár (lánykori nevén Munkácsi Tünde) átkapcsol a színes csatornára: Harcképek. Pompás petúniák a Vasutas szakszervezet képzőművész szakkörének tárlatán. Eredeti batikmunkák. Pasztell, pittkréta, akvarell. Bácsi kérem, itt lehet meztelen nénit rajzolni? Magányos rajzbakok. Egy csendéleten még dolgoznak, az alkotó, Bérgyesi Zorán éppen a filodendron leveleit radírozza príma fehérelefántos Koh-I-Noor 300/40-es kaucsukradírral. Redőnyös tolltartójában cserélhető szamárfülek, méret szerint sorolt pacák. Fiatalember, mintha már találkoztunk volna valahol – kezdi újfent Szárbogyi René a száguldó riporter: Égisz? VÁTI? Indigó? Aztán belesápad: És? Nemzet? Új Tükör? Ám hangját újra elnyomja az ismerős nyikorgás: Noli turbare circulos meos! Magyarul: Ewige Wiederkunft. És jönnek, lépegetnek, baktatnak és döcögnek, kullognak és bicegnek, sántikálnak, bandukolnak, mendegélnek végtelenített Mőbiusz hadiösvényükön: egymásba kapcsolódó szerelmes szívek. Érző anagrammák. Veterán sármőrök. Coeur-zők. Nyissz.

Ja, igen: és eközben valahol a Franstadtban Vásárhelyi Tóni galériájában, bonyodalmas szónoklat végén megnyíl egy kiállítás. A Szerényi Gáboré. Tessenek szeretni. Hétvégén zárva!

(Elhangzott augusztus 15-én este 6-kor Budapesten, a Ráday utcai Galéria IX-ben.)