A PÁPALÁTOGATÁS IDEJÉN...

... avagy a Janicsek-ügy

Úgy látszik a médiában megjelent hírt csak én tarthattam érdekesnek, mert egyik hírportálon sem tértek vissza rá, és a rendőrségen sem értették, miért akarok foglalkozni a szerintük jelentéktelen üggyel. Először azt mondták, a lezáratlan nyomozásra való tekintettel nem kaphatok hivatalos tájékoztatást, aztán egy neve elhallgatását kérő hölgy – századosként mutatkozott be – mégis hajlandó volt válaszolni néhány kérdéseimre.

– Szeptember folyamán Janicsek Ábrahám festőművész egy nappal azután, hogy átvett egy kitüntetést, a Budapesti Rendőr-főkapitányságon bejelentette, hogy eltűnt egy nagy értékű festménye. Állítása szerint a képet a műterméből lopták el, és helyére megtévesztésül egy pontos másolatot tettek. Bár erős kétségeink voltak az idős és zavart művész szavahihetőségét illetően, mivel a megjelölt érték meglepően magas volt, megkezdtük a nyomozást. Az enyhén szólva is aggályos történet miatt, meg persze azért, mert diplomáciai összefüggése is volt a feltételezett bűnténynek, titkos nyomozást rendeltünk el, a sajtó kizárásával.

– Miféle diplomáciai összefüggésről volt szó?

– A pápalátogatás idején történt az eset, és ha jól tudom, egy vatikáni szervezettől kapott az illető valamilyen elismerést.

– A művész telefonon tette a bejelentést?

– Igen, ismeretlen elkövető elleni feljelentésként kezeltük.

– Az imént azt a kifejezést használta, hogy titkos nyomozás. Nem tartottak-e tőle, hogy a titkos szó miatt elkezdenek terjedni a pletykák.

– Nem vettünk észre ilyet. Később, ha jól emlékszem, október végén, miután a feljelentő nem került kihallgatható állapotba, illetve sem a tanúk, sem a szakértők meghallgatása, sem a megismételt helyszíni szemle nem vezetett eredményre, tartottunk egy rövid sajtótájékoztatót, amelyen közölték… közöltük, hogy bűncselekmény hiányában felfüggesztjük a nyomozást.

– Felfüggesztik… Mi történt Janicsekkel, miért nem volt kihallgatható?

– Tudtommal agyvérzés miatt kórházba került, így csak a telefonos bejelentés volt a támpont.

A rendőrség után a minisztériumban próbáltam érdeklődni. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma külkapcsolati referenséhez kapcsoltak.

*

– PhD Soltész Aranka vagyok, a mi osztályunk intézi a kitüntetésekkel kapcsolatos protokollt, illetve hozzánk futottak be a kérdéses időszakban a Janicsek művész úr elismertségére vonatkozó díjmegkeresések.

– Milyen díjról volt szó?        

– Ja, igen, ha még nem hangzott el, a Pápai Akadémiák Díjáról volt szó, aminek az adta a fontosságát, hogy akkor adták át, amikor Ferenc pápa is Budapesten tartózkodott, és számítani lehetett rá, hogy esetleg részt akar venni a ceremónián, ami egy csomó biztonsági kockázattal járt volna.

– Miféle kockázattal?

– Jó, akkor kezdem azzal, hogy Janicsek úr idős és beteges, már az előző kitüntetését is a műtermében vette át. Akkor kerültünk kapcsolatba, és az akkori díjátadót tekintettük mintául a mostani…

– Az akkori díjról is elárul valamit?

– Akkor, ha szabad, még korábbról mondom. Úgy volt, hogy a francia Becsületrendet kapja meg, aztán meg úgy, hogy egy festőről elnevezett díjat, a Courbet Prize nevű plakettet, de végül megkapta mind a kettőt. Na persze kellett hozzá néhány telefon, úgy értem, egy kis kultúrdiplomácia a részünkről, és az sem ártott, hogy elterjedtek a Janicsek úr betegségéről szóló hírek. Akkor még úgy tudtuk, semmi komoly, legalábbis dr. Szárd… Szárd Ferenc, ha jól emlékszem… erről tájékoztatott, de azért ahhoz elegendő, hogy a szokásos nagykövetségi díjátadó helyett a műteremben vehesse át a jutalmakat. Kényelmesebb volt neki, de tulajdonképpen nekünk is, mert nagy műterme volt Janicsek úrnak, sokkal nagyobb, mint amit a rezidencián a rendelkezésére bocsájtottak volna, így aztán sokkal több meghívót lehetett postázni.

– Önök voltak a rendező fél?

– A francia díjaknál a költségek felét állta a minisztérium, a másik felét a nagykövetség. Meg persze a bort, természetesen az is francia volt. Bordeaux-i. Most viszont az MMA, amelynek rendes tagja Janicsek…

– MMA?

– Az. Magyar Művészeti Akadémia. Ők fizettek mindent, ami a cateringhez kellett, az ő pincéreik szolgáltak fel, és az ő nyomdájuk csinálta a meghívókat, illetve azt a háromnyelvű A/4-es leporellót, amelyben bemutatták a művészt. A minisztériumot, pontosabban engem csak az előző rendezvény tapasztalatai miatt vontak be mint tanácsadót, meg mint aki szót tud érteni az öreggel… bocsánat… az akadémikus úrral.

– És a pápa?

– A szentatya végül nem vett részt a ceremónián, de ezt nem tudhattuk előre. Előző nap a vatikáni titkosszolgálat, aznap reggel pedig a TEK…

– Terrorelhárítási Központ…

– … igen, az ő embereik vizsgálták át a helyszínt. Bombakereső kutyákat is hoztak. Szóval a programban benne volt.

Természetesen fölhívtam dr. Szárd Felíciánt, a neves belgyógyászt és műgyűjtőt, aki a festőt korábban kezelte, s akiről úgy hírlik, a legnagyobb Janicsek-gyűjteménnyel rendelkezik, a Nemzeti Galériáét is beleértve. Arra kért, ne faggassam Janicsek aktuális állapotáról, de az ominózus képről szívesen beszélt.  

– „Nagy kanyar” vagy „Nagy csavar”? Mindkét címet hallottam tőle. Hogy főmű lett volna… hát nem tudom… amire a kritikusok most azt mondják, hogy főmű, nem biztos, hogy ötven év múlva a művészettörténészeknek is az lesz.

– Ön szerint?

– Inkább azt mondanám, egyfajta összegzés. Azt hiszem, ráunt arra a misztikus, teozófikus világképre, ami már a nyolcvanas évek eleje óta jellemezte, és váltani akart. Színesebb, expresszívebb irányba akart menni, de úgy, hogy a figuralitás azért megmaradjon. Egy ilyen híres festő esetén persze nem könnyű a váltás, pláne ebben az életkorban, gondoljon Chiricóra, vagy Magritte-ra, hogy fölsültek a stílusváltással, de mindegy, Ábrahám is meg akarta próbálni.

– Ott, a díjátadáson látta először?

– Igen. Akkorra lett kész. Állítólag. Ott leplezték le. Meg is lepett a leleplezés, hogy egy képet leleplezzenek. Elég gyakran járok ilyen eseményre, de olyat még soha nem láttam, hogy egy festményt leleplezzenek. Pláne a festő saját műtermében. Féltem is, hogy a lepedő beleragad a friss olajba, de szerencsére megoldották valahogy.

– Talán mégsem volt olyan friss.

– Talán. Persze, vannak rá trükkök, szárító a firniszbe, ilyesmik…

– Maga nemcsak gyűjtője, de orvosa, sőt barátja is volt Janicseknek, mégsem látta korábban a képet? Mondjuk félkész állapotban?

– Nem láttam. Jártam nála többször, tényleg voltak panaszai, de semmi komoly, inkább csak hipochondria. Vagy olyasmi, amit egy művész esetén másként kell kezelni, mint egy civilnél.

– Hogyan?

– Nézze, a hallucinációk vagy a víziók kóros dolgok, a megszüntetésükre törekszik a legtöbb kolléga, normális esetben én is, de ezek egy művész számára ihletforrások is lehetnek. Náluk a tünetek eltüntetése vagy mérséklése helyett stabilizálásuk, sőt akár fokozásuk is szóba jöhet. Na persze belgyógyászként én csak kevéssé vagyok kompetens. Szervi baja nem volt, amikor vizsgáltam.

– Mikor vizsgálta utoljára?

– Két-három héttel a halála előtt. De olyankor a „Csavar” mindig a falnak volt fordítva. Viccelődött, hogy nem akarja, hogy beleszóljak. Kiszámíthatatlan volt. Gyakran igényelte a véleményemet, várta a tanácsaimat, máskor meg titkolózott. A „Csavar”-ról azt mondta, a fejében már kész, úgysem fogadná el a kritikát. Hát ráhagytam.

– Szóval egy korszak lezárásának tekintette.

– Annak. Mondta is, de a körülmények is arra utaltak. Hosszabb ideig csinálta, mint egy ekkora képet szokás. Egy-két hét alatt be lehetett volna fejezni, na jó, tényleg elég nagy, maximum egy hónap, ő meg mióta kente.

– Mióta is?

– Fogalmam sincs. Évek. Soha nem mutatta meg félkészen, de tudtuk, hogy azért csinálgatja folyamatosan.

– Mekkora is a kép?

– Itt lesz, felírtam valahova. Mindegy, olaj, vászon, kábé két méter magas és kettőötven széles.

– Aztán megfestette egy új változatban? Bizonyára azért, hogy megmaradjon neki is. Mert az egyik, ugye, a pápáé lesz. Ebből is úgy tűnik, főműnek tekintette.

– Valamiért fontos volt neki, az biztos. Hogy miért, az számomra rejtély. „Nagy csavar”. Na persze az is benne lehetett, hogy akadt rá másik vevő is.

– Önön kívül?

– A pápán kívül. Én nem akartam megvenni. Különösen nem azon a fölvert áron, amin a díjak meg az egyházi vásárlás után a Kieselbachnál licitálni lehetett volna rá.

– Mekkora is?

– Szerintem legalább ötmilláról indították volna.

– Nem az ár, a mérete mekkora is a képnek?

– Ja, nem mondtam? Megvan, mondom: 194 × 248 centiméter[MN2] . Fekvő formátum, szóval a magassága a 194, és a szélessége a 248.

*

Völgyi Gergelyt, az MMA protokollügyekkel foglalkozó titkárát is telefonon sikerült elérnem. Alighanem mások is hívhatták a Janicsek-ügy miatt, vagy számított rá, hogy hívni fogják, mert hallottam, ahogy az előkészített jegyzetek között lapozgat.

– Ha jól tudom, egy pápai kitüntetésről volt szó.

– Janicsek akadémikus úr, képzőművészeti tagozatunk doyenje rajtunk keresztül ajánlotta föl egy festményét a Szentatyának. Ilyenkor az a protokoll, hogy az ajándékot a Pápai Akadémiák Koordinációs Tanácsa elé terjesztik, majd a végleges döntést a szakértői konzisztórium javaslata alapján hozza meg a Szentatya személyesen. Ez történt esetünkben is, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy kvázi ellentételezésként fölajánlották Janicsek művész úrnak a Pápai Akadémiák húszezer eurós nagydíját, igaz, egy argentin éremművésszel megosztva, de ez is hatalmas megtiszteltetés.

– Ha jól értem, akkor tíz-tíz ezerről beszélünk.

– Az erkölcsi érték pénzben ki sem fejezhető. A Pápai Akadémiák a Kultúra Pápai Tanácsa felügyelete alatt működnek. Ezen belül található a Pantheon Virtuózainak Akadémiája, ami a Szentszék szépművészeti és irodalmi akadémiájaként a 16. század óta létezik. Minden idők legnevesebb Rómában alkotó művészeit tömöríti… nem untatom?

– Nem, dehogy!

– … akik a 17. századtól kezdve a Pantheon oszlopcsarnokában tartják időszaki kiállításaikat. Céljuk a keresztény vizuális kultúra népszerűsítése, az egyházművészet fejlődésének előmozdítása és az alkotók lelki istápolása. Világhírű festők, szobrászok, zenészek, költők és írók, építészek, sőt filmrendezők vannak a társaságban. Személyesen nevezi ki őket a pápa, létszámuk maximum ötven fő lehet, akik nyolcvanadik életévüket betöltve tiszteletbeli „emeritus” akadémikussá válnak. Ez utóbbira is föl akarják kérni Janicsek akadémikus urat, de a váratlan betegség miatt erre ugyebár egyelőre nem kerülhetett sor. Reménykedjünk benne, hogy stb… stb…

Miközben a titkár kihangosított monológját hallgattam, a századossal történt beszélgetés letisztázott változatát próbáltam a laptopon korrigálni. Megakadt a szemem az utolsó mondatnál: felfüggesztik a nyomozást. Bűncselekmény hiányában felfüggesztik… nem megszüntetik vagy lezárják, ahogy természetes lenne, esetleg ad acta teszik, ahogy a magas hivatalhoz illene, hanem felfüggesztik. A szóhasználat meglepő volta alighanem csak engem zavart, hisz amikor a rendőrség semmitmondó sajtótájékoztatóján is elhangzott, már szinte mindenki megfeledkezett az ügyről és talán Janicsekről is. Órákkal később még mindig a különös kifejezés fölött meditáltam, amikor valaki fölhívott. Egy neve elhallgatását kérő ismerős volt, akiről a rövid beszélgetés alatt képtelen voltam eldönteni, óvni akar attól, hogy Janicsekkel foglalkozzam, vagy épp bátorítani szeretne rá. Ismerőst írtam, holott csak a médiából ismertem X-et (így fogom nevezni), s azt, hogy tudja rólam, ki vagyok, ráadásul azt is, hogy foglalkozom a témával, nem is sejtettem. X, ahogy mondani szokták, kormányközeli értelmiségi, olykor tanácsadóként is emlegették, vagy csak így: mértékadó személyiség. Sosem tudtam meg, milyen állást tölt be, azt hiszem, olyan háttérember volt, akinek hivatalos funkció nélkül is fontosabb a szerepe, mint néhány miniszternek. Az alábbi beszélgetést emlékezetből jegyeztem le. X kérésére a neve mellett az időpontot sem közlöm, a számát pedig nem is lenne érdemes, soha senki nem vette föl később a 34-971-es (Ibiza) számmal kezdődő mobilt.

– Úgy értesültem, mióta az a bizonyos eset megtörtént, alaposan utánanézett Janicsek Ábrahámnak.

– Az értesülése majdnem jó, de az alaposan szó azért túlzás. Érdekelt a dolog, de bevallom, sokkal okosabb nem lettem.

– Hol tart most?

– Tudom, hogy szeptember közepén volt valami fura képlopási ügye, amiről később kiderült, hogy álhír. A legutolsó infó meg az, hogy lélegeztető gépre került.

– Tegnapelőtt meghalt, holnap jelenti be az MMA. Hogy saját halottjuk.

– Szegény.

– Az. Arról a bizonyos ügyről mit tud, a Janicsek-ügyről, amit most alighanem újra elővesz a sajtó?

– Alig többet, mint amit annak idején a média… hogy a képét kicserélték egy másolatra, legalábbis a festő szerint, de mert semmi bizonyítéka nem volt…

– … ejtették az ügyet. Meglepően gyorsan ejtették. Nézze, én pozíciómnál fogva nem nyomozhatok, és nem is akarom befolyásolni magát azzal, hogy elmondok mindent, amit sejtek, vagy talán tudok is. Írásait ismerve úgy érzem, ez magának való téma.

– Köszönöm, hogy olvassa az írásaimat, de ez így elég kevés. Még nekem is… talán ha…

– Hogy mégse a semmiben tapogatózzon, induljon ki abból, hogy nem álhír a képlopás. Nem az. És keresse meg az újságírót, aki a följelentés után még beszélni tudott Janicsekkel. Többet tényleg nem mondhatok, és kérem, ne hívjon és ne is keressen akkor sem, ha sikerül kiderítenie valamit. Azt aztán, hogy amit megtud, megtartja magának vagy nyilvánosságra hozza, magára bízom.

Hamar Tibold újságíró mellé a temetés végén léptem. Valaha, igaz, csak néhány hónapig közös szerkesztőségben ültünk, rögtön megismert, és azonnal elfogadta meghívásomat a farkasréti Augusztba.   

– Véletlenül keveredtem bele az ügybe, és akaratom ellenére, sőt tudtomon kívül váltam a legfontosabb tanúvá. Meglepve olvastam, hogy a bulvársajtó néhány nap múltán már úgy emlegetett mint koronatanút. A kereskedelmi tévékben rejtélyes képhamisításként tálalták az ügyet. Az illető, Janicsek Ábrahám festőművész maga jelentette be, hogy ellopták egy értékes képét, pontosabban egy megtévesztésig hasonló másolatra cserélték. A feljelentés egy hétfői napon, 2021. szeptember 13-án telefonon történt. Azt már nem tudom, szerkesztőségünket is fölhívta-e Janicsek, vagy rendőrségtől, ottani kapcsolatunk révén kaptuk a fülest, mindenesetre én voltam, aki először ért a helyszínre, s akinek Janicsek beszámolt a bűntényről. Azért küldtek engem, mert a bűnügyekkel foglalkozó kolléga egy török repülőtéren pozitív Covid-tesztet produkált, és lekésett egy átszállást; a művészeti szerkesztőnknek pedig akkor volt a válópere, szóval csak jobb híján esett rám a választás, hogy ugorjak ki a Százados útra, a Janicsek-műterembe. Még mindig itt vannak a spirálnoteszben a jegyzeteim, mert nem akarta, hogy magnót használjak, azt mondta, attól leblokkol, nekem meg mindegy volt, mert gyorsírással is elég pontos vagyok. A sportrovatnál ez alap. Ha akarod, hamarosan elmondom azt is, mit tudtam meg, de most meglepőbb dologról lesz szó. Mondom, én értem oda először, olyannyira én, hogy a rendőrségtől csak másnap, de az is lehet, hogy csak szerdán küldtek oda egy kezdő nyomozót, illetve mindegy, kit, az illető ugyanis már nem tudott Janicsekkel beszélni. Erős agyvérzése lehetett, képtelen volt megszólalni, s a kórházba szállítás, illetve az operáció után már nem is nyerte vissza az eszméletét. Másfél hónapig feküdt kómában a Péterfyben, aztán átvitték a budakeszi „rehabba”, ott halt meg valamikor november közepén. November 13-án, pontosan tudom, a Facebookon láttam, hogy ismerősei kitették a fényképét, amin igencsak meglepődtem. Az illető ugyanis, akit Janicsek műtermében meglátogattam, aki nekem az állítólagos képhamisításról részletesen beszámolt, és akinek a szavait továbbmondtam a rendőrségen, meg ami alapján megírtam a riportot, nem Janicsek volt. Érted!? Még csak nem is hasonlított rá.

– Ezek szerint te nem ismerted korábban Janicseket?

– Te is tudod, hogy melyik rovatnál vagyok. Ismerem az összes focistát és edzőt, az idegenlégiósokat, a másodosztályban játszókat is, de kiállításokra járni nem marad időm. Nekem a kiállítás az, amikor a játékvezető felmutatja a piros lapot. Szóval egy festőt, már megbocsáss, miért kellett volna ismernem?

– Azt értem, hogy hangfelvételed nincs, de nem is fényképeztél?

– A kérdéses képet, illetve az otthagyott másolatot természetesen lefotóztam, de Janicseket, illetve azt, aki Janicseknek mondta magát, őt nem. Szóval képem tényleg nincs, de hangfelvételem…

– Azt mondtad, nem akarta, hogy bekapcsold a magnót.

– Tényleg nem akarta. Nem is kapcsoltam be; de amikor behívtak a rendőrségre, hogy a rögzített anyagot visszajátsszák, azt, amin Janicsek telefonon bejelenti a fura képcserét, akkor már benyomva felejtettem a zsebemben a mobilt.

– Ügyes. Meg is van?

– Naná. Figyelj!

*

– Halló. Jó napot. Janicsek Ábrahám festőművész beszélek. Egy olyan ügyben…

– Hallgatom. Bejelentést szeretne tenni?

– Azt. Festőművész vagyok. Janicsek. Ismerős?… Halló…

– Tessék. Hallgatom.

– Egy értékes képet… egy nagyon fontos képet, ami itt volt a műteremben. Itt állt… Egyébként olajkép, a mérete… mindegy… ugyanakkora… És eltűnt, pontosabban kicserélték…

– Kicserélték?

– Egy másikat, ami ugyanolyan, azt hagyták itt.

– Egy hamisítványra cserélték?

– Mondhatni, igen.

– Tudja, hogy ki a hamisító?

– Hát persze. Azt is én festettem… illetve azt festettem én.

– Nem pontosan értem…

– Nem is kell érteni. Nem is lehet. Csak azt, hogy nem azt vitték el, amit kellett volna. A másikat.

– Ha mind a kettőt ön festette, akkor nem mindegy, hogy melyiket adta oda?

– Dehogy mindegy. Látom, illetve tudom… a másik az, ami itt maradt… nem az, amit eredetileg…

– Uram, nyugodjon meg, próbáljon pontosan…

– Próbálok…

– Mekkora becsült értékről van szó? Tól -ig kérném. Százezernél több?

– Nézze, most nem a kép…. Azonnal … Persze hogy több. Százados út 3-13… Janicsek… Becsületrend… díjas… Sürgősen…

*

– Akkor ez az igazi Janicsek? A hangja, gondolom nem hasonlított ahhoz, akivel te beszéltél.

– Nem hát. Az teljesen másképp beszélt. Hogy is mondjam, olyan vidékiesen. A szentatyát például így mondta: szentátyá. A macskát meg úgy, hogy mácská.

– Miért? Macskákról is beszélgettetek?

– Ja. Egy csomó macska volt a műteremben. Öt-hat, vagy több. Whiskast szórt ki nekik a zongora alá, ilyen lila dobozost; azt ismerem, mert a menyeméknél is volt macska, míg Vilmám allergiás nem lett a macskaszőrre.

Dr. Balázsi Demeter művészettörténészt, aki nagymonográfiát írt Janicsekről, és persze akitől a legtöbb lap nekrológot is rendelt, a temetés másnapján sikerült elérnem.

– Úgy tudom, nem indult éppen szokványosan a pályája.

– Egy képzőművésznél nem számít szokatlannak, ha nem végez főiskolát, az viszont már furcsa, ha a diploma előtti napokban hagyja azt ott. Janicsekkel pont ez történt.

– Gondolom, nem önként.

– Erről maga is ellentmondásosan nyilatkozott. A lényeg, hogy összekülönbözött a mesterével, az általa csak Van Gőghnek nevezett Bernáth Auréllal. Egyikük sem volt épp halvérű, de az tény, hogy csak Janicseknek volt vesztenivalója, és őt viselte meg jobban a dolog.

– Lehet tudni, hogy miért akasztottak tengelyt?

– Lehet. Csontváry miatt. A negyvenes évek végén ott voltak a főiskolán a legjobb képei. Gerlóczy Gedeon, aki fölfedezte Csontváryt, és megvásárolta a képeit, negyvenvalahányat, ha jól emlékszem, akkoriban a Képzőművészeti Főiskolán tanított építészetet, és a legnagyobb öt képet, amelyet képtelen volt otthon tárolni, a diákjaival átvitette az iskola épületébe, ahol ki is akasztotta őket a díszteremben, a könyvtárban és a tanári műtermekben. Bernáth, aki akkoriban, friss Kossuth-díjával, alighanem a legbefolyásosabb tanár volt, nem bírta elviselni, hogy mindennap Csontvárykat kell látnia. Meg is írta, és 1947-ben meg is jelentette Illyés folyóiratában, a Válaszban, hogy ez a festő hót dilettáns. A Taormináról azt írta, kocsmadekoráció, a nagy Tátra-kép meg még az se. Soha szánalmasabb favágást a festészetben – ez volt a lead, vagy ez lett volna, ha már akkor lett volna lead az újságokban. Favágás… szó szerint. Nemcsak a képek dühítették, hanem az talán még jobban, hogy a tanítványai másolgatják őket. Köztük a Janicsek. Mindennaposak lettek a viták, amik Van Gőgh részéről olykor hisztérikus kirohanássá fajultak, melyekben az esztétikai érvek mellett már a politikaiak is helyet kaptak. 1949-ben, amikor Rákosiék hatalomra jutottak, Bernáth kijárta, hogy Gerlóczyt elbocsássák, és a képek, amelyeket közben francia meghívásra kivittek egy párizsi kiállításra, ahol mellesleg Picasso és Chagall is látta őket, ne kerüljenek vissza. Azt hiszem, ekkor sokallt be Janicsek, a kirúgott Gerlóczyval együtt ő is vette a kalapját, szóval saját elhatározásából távozott, bár lehet, hogy csak megelőzte Bernáthot, aki úgyis eltávolíttatta volna.

– És a képekkel mi lett? Egyáltalán hogy juthattak ki Nyugatra?

A „vörös gróf” Károlyi Mihály, az egykori miniszterelnök, aki a háború után franciaországi követ lett, valamikor ’48 táján valami fogadásra kölcsönkért Gerlóczytól néhány Csontváry-képet. Ott, Károlyiék rózsadombi villájában, a festmények közt poharazva szeretett bele egy francia múzeumigazgató a „Dunai Rousseau-ba”, és ő találta ki a párizsi bemutatót. Szóval Károlyi révén utaztak ki a képek, aki aztán a visszajuttatásukban már nem segíthetett. Rajk letartóztatása után ugyanis már nem akart hazajönni, azután meg, hogy Rákosiék a kommunista L'Humanitében írattak ellene egy cikket, mely szerint átállt az imperializmus oldalára, már gondolni sem mert ilyesmire. 1949 nyarán lemondott, és ’55-ben meghalt. A képek pedig nemhogy vissza nem kerültek a főiskolára, hanem egyenesen nyomuk veszett. Helyettük haladó szovjet festmények, Sztálinok és Leninek, partizánok és traktoroslányok virítottak a Sztálin úti főiskola falain. 1950-ben a kétségbeesett leveleket küldöző és a minisztériumba naponta betelefonáló Gerlóczyt azzal rázták le, hogy a képek Párizs és Budapest között szőrén-szálán eltűntek. 1956-ban kerültek aztán elő; kiderült, hogy a Szépművészeti nyirkos, penészes pincéjében álltak évekig feltekerve, egymásra hányva. Ott volt köztük például a „Magyarok bejövetelé”-nek hatalmas kartonja, amit már nem is lehetett megmenteni.

– Vagyis hat évig úgy látszott, hogy Csontváry kimarad a művészettörténetből?

– Úgy. Hogy mennyire úgy, azt jól mutatja, hogy 53-ban, a centenárium évében nemhogy megemlékezés nem volt, hanem épp akkor számolták föl a sírját az óbudai temetőben, mert nem akadt senki, aki a sírhely költségét kifizesse. Egy közös gödörbe szórták a hamvakat. A kisebb képek Gerlóczy Galamb utcai lakásában voltak összezsúfolva, egy hatodik emeleti lakásban, ahol gyakori vendég lett az egyébként a Nemzeti Galéria restaurátorműhelyében segédmunkásként alkalmazott Janicsek, aki mindegyik képről festett legalább egy pontos másolatot. A másolásra Gerlóczy is ösztönözte, mert a közhangulaton, az eltűnt képeken, a fölszámolt síron okulva úgy érezte, és talán nem is jogtalanul, hogy a megmaradtak sorsáért is aggódnia kell.

– Janicsek és Bernáth később sem békült ki?

–’56 októberében láttam Janicseket az Ernstben a kétnapos Bernáth-tárlat megnyitóján. Azon persze mindenki ott volt, mert éreztük, hogy már a levegőben lóg valami…

– Kétnapos?

– Az, kétnapos. Szombaton, 20-án nyílt, vasárnap még nyitva volt, a hétfő ugyebár szünnap a múzeumokban, kedden meg kitört a forradalom.

– Szóval ott volt Janicsek… és?

– Azt nem mondom, hogy Bernáth miatt volt ott. Inkább Nagy Imre miatt, akiről lehetett tudni, eljön, mert ő is kaposvári, Bernáth földije, barátja… és pont akkor kerültek elő a Csontváryk, szóval Gerlóczy is meg ő is valami hasznot remélt a politika megváltozásától. Úgy értem, hasznot a Csontváry-recepció tekintetében.

– Ami aztán hiú reménynek bizonyult.

– Igen is, nem is. Érdekes lehetne, egy időben töprengtem is rajta, megírni 1956-ot Csontváry-szemszögből. Vagy fordítva: Csontváryt a forradalom felől nézve. Volt a Műcsarnokban ’56 nyarán egy furcsa kiállítás, a politikai enyhülés egyfajta manifesztuma: „Kertészet a magyar képzőművészetben”. A különös cím mögé rejtve a művészeti életből korábban kirekesztett „tehetséges ígéreteket” gyűjtötték össze, akiket, úgymond, végre meg lehet mutatni. Egyfajta nyilvános részvétnyilvánítás volt a tárlat, legalábbis annak indult, de mivel egészen őszig nyitva volt, fokozatosan fölértékelődött. Az irodalmi, a színházi eseményekkel ugyan nem mérhetően, de mégis része lett a forradalmi erjedésnek. Díszpálmák, szanzavérák, filodendronok közt Csontváryk, Rippl-Rónayk, Egryk… Olyannyira része, hogy még a legradikálisabb fórumnak számító Irodalmi Újság kritikusa is ilyesmiket írt: arra semmi szükség, hogy ezeket a festőket tüntető gesztussal vigyük közönség elé, quasi „harcolva” értük. Mert ez történt. Hüledező sopánkodások hallatszottak: Csontváry nagy cédrusát kiállították, hűha, ez igen… A következő „hűha” éve 1958. A brüsszeli világkiállításhoz kapcsolódó „50 év modern művészete” című tárlatra a rendezők meghívnak egy Csontváry-képet is. Idehaza alighanem már a meghívást is provokációnak érezték, azt meg pláne, hogy aranyéremmel jutalmazták a főműnek még nagy jóindulattal sem tekinthető „Sétakocsizás”-t. 1958: ne felejtse el, folyik a megtorlás, ezrek vannak börtönben, Nagy Imre a kivégzését várja… Némi hezitálás után Kádár – vagy a helyette gondolkozó Aczél György – úgy dönt, az Expó mégiscsak alkalom, hogy megpróbálják szalonképessé tenni a rezsimet, fölépül a magyar pavilon a híressé vált Atomium szomszédságában, és a pavilon falára egy méreteiben csak Csontváry festményeihez fogható hatalmas alumíniumpannó kerül, egy csillogó-villogó Budapest-panoráma, aminek az alkotója nem más, mint…

– Engedje meg, hogy kitaláljam: Bernáth Aurél.

– Hát persze. Van Gőgh. Abban azért volt némi pikantéria, hogy a ravasz Aczél, aki művelődésügyi miniszterhelyettesként az Expót is felügyelte, úgy döntött, hogy odabenn a magyar pavilonban is lógjon néhány Csontváry, amivel rögvest semlegesíteni lehet a provokációnak szánt belga kitüntetést.

– Ezt Bernáth torkán lenyomni… hát, az azért nem lehetett egyszerű.

A Balázsi Demeterrel folytatott beszélgetés után jutott eszembe Huszárik Zoltán filmje. És benne a hatalmas Csontváry-vásznak. Kikölcsönöztem, többször végignéztem a filmet, majd fölkerestem Cserepes Eszter filmtörténészt a Budakeszi úti archívumban.

– A hetvenes évek végén forgatta, 1980-ban lett kész, vagyis digitális megoldások még szóba se jöhettek. Arra gondolok, hogy talán…

– Sejtem, mire gondolsz. Arra, hogy Janicseket kérte föl Huszárik a filmben szereplő másolatok megfestésére. Igen. Így történt. De Janicsek nem vállalta. Pontosabban először igent mondott, aztán hirtelen visszautasította a munkát. Pedig nem volt sok megrendelése akkoriban, nem keresett jól, mégsem állt kötélnek. Egy fiatalabb kollégát ajánlott maga helyett, Szkok Ivánt, aki meg is festette a kívánt vásznakat egy az egyben. Az óriás „Baalbek” most is megvan; ha bekéredzkedsz az Ajtósi Dürer soron a Szent István Gimnázium tanárijába, meg is nézheted eredetiben. Legalább hat-hét méter. Vagy több. El sem férne másutt.

Tényleg hatalmas kép. Úgy vettem észre, a tanárok élvezik, hogy a nagy Csontváry-másolat alatt kávézgatnak, vagy javítják a számtandolgozatokat. Mert természetesen elmentem a gimnáziumba, hogy lássak egy igazi másolatot. Egy városligeti padról hívtam föl újra Balázsi Demetert, aki végig sem hagyta mondani első kérdésemet.

– Nem képzelhető el, hogy Janicsek nem csak másolt…?

– Hanem hamisított? Nem… Nem képzelhető el.

– Említette az általa festett másolatokat. Azt, hogy a főiskolán is, aztán Gerlóczynál is foglalkozott ilyennel.

– A hamisításhoz más lelkület kell. Janicsek Ábrahám azért másolt, és Gerlóczy is azért hagyta, mert veszélyben érezték az eredeti műveket. Veszélyt látták már abban is, ahogy a politika el akarta tüntetni, de abban talán még inkább, ahogy ki akarta használni őket. Na jó, nem akarok itt prédikálni, meg aztán nem is teljesen jogtalan a kérdése. Mert való igaz, rengeteg Csontváry-másolat van az országban. Tényleg. Tudja ki az a dr. Gegesi? Vagy ki volt?

– Gegesi? Nem tudom.

– Gegesi Kiss Pál gyerekorvos kábé százharminc ál-Csontváryt szedett össze. Nagyobb pénzekért vehette, mint Gerlóczy az eredetiket. Illetve úgy vásárolta ő is, mintha azok lennének: eredetik. A stílus, a motívumok stimmelnek is, keleti tájak, olasz városok, Ferenc Jóska lóháton, Mózes a tábláival … de szemenszedett hamisítvány mind.

– A kvalitásuk?

– Nem könnyű kérdés. Bizonyára észrevette, hogy csak a középszerű művészek dolgoznak egyenletes színvonalon. A legnagyobbak műhelyéből a remekművek mellett gyakran kerülnek ki silány fércmunkák is. A zsenik rossz képeit és a hamisítványokat megkülönböztetni, – hát, szakember legyen a talpán, akinek sikerül. Csontváryt azért hamisították, mert azt hitték, egy naiv, iskolázatlan, hogy ne mondjam, dilettáns festőt nem nehéz utánozni. És nem is alaptalanul. Néhány hamis kép nem nagyon marad el a rosszul sikerült eredetik színvonalától. Sőt!

– Ki festette a hamisítványokat?

– Ne reménykedjen, a mi Ábrahámunk óvodás volt, amikor a Gegesi-kollekció zöme készült. Vagy még az se.

– Azt tudja-e, hogy hol vannak, kinél vannak most a Janicsek által festett Csontváry-másolatok?

– Szárd doktortól kérdezte már?

Természetesen újra fölhívtam Szárd Felíciánt, akit Janicsek halála óta nemcsak az újságoktól, de magyar és külföldi múzeumoktól is sokan kerestek.

– Észen kell lenni. Ha meghal egy művész, könnyen elsikkadhat az életmű. De az is előfordulhat, hogy hirtelen felértékelődik, ha jó kezekbe kerül a hagyaték. Janicseknek, ha Matildkát leszámítjuk, nincs hozzátartozója, így az én dolgom, hogy Janicsek híres legyen… vagy az maradjon.

– Matildka? Ő kicsoda?

– Hausmann Edit, csak Ábrahám hívta valamiért Matildnak. Gondozó, ápoló, takarító volt a műteremben. Meg modell. És néha állítólag ott is aludt. Amúgy kulturális antropológiára jár az ELTE-re. Lobogtat most valami végrendeletet, amit az ügyvédek vizsgálnak. Meg persze a grafológusok.

– Ön jól ismeri az életművet. Úgy értesültem, hogy főiskolásként, majd később Gerlóczyéknál a Galamb utcai lakásban Csontvárykat másolt. Tudja-e, hogy hol vannak ezek a másolatok?

– Én nem gyűjtök másolatokat.

– Nem, persze, de csak látta őket?

– Nem. Nekem nem mutatta sosem.

– Mikor is ismerte meg Janicseket?

– ’81-ben… vagy ’80-ban. Akkor robbant be. Akkor volt tárlata az Ernstben, tudja, abban a Nagymező utcai múzeumban, ami azóta megszűnt.

– Lehet, hogy akkorra már eladta őket?

– Másolatokat? Nem hinném. Másolatokkal nem lehet komoly pénzt csinálni. A hamisítványokkal persze más a helyzet.

Természetesen a Matildnak nevezett Hausmann Edittel is megpróbáltam fölvenni a kapcsolatot. Először egy elmaradt szigorlatára (vallásantropológia) hivatkozva mondta le a találkozót, aztán azért, mert olyan közeli lelki kapcsolatban volt Janicsekkel, hogy nagyon megviselné, ha beszélnie kellene róla.

A Képzőművészeti Egyetem könyvtárában viszont elég sok anyagot találtam Janicsekről. Megvolt az Ernst Múzeumban rendezett kiállítás harminckét oldalas katalógusa, benne az összes mű pontos adatával (évszám, méret, technika) és a legfontosabbak fekete-fehér reprodukciójával. Eduskát, az ismerős könyvtárost kérnem sem kellett, máris fénymásolni kezdte a füzetet.

– Gondolom, nem sokan keresték az utóbbi ötven évben.

– Az utolsó ötven évben talán nem, de az utolsó öt héten már igen. A kölcsönzési napló szerint csak elseje óta hatszor kérték ki, sőt másoltatták le. Pedig a reprók, nézd, elég gyöngék, és a bevezető szöveg is semmitmondó a Balázsi-féle monográfiához képest.

– És Csontváryval hogy álltok?

– Ő azért más kávéház. A digitális katalógusban 126 találat van. Lehel Ferenc, Németh Lajos, Pap Gábor meg a székesfehérvári emlékkiállítás kiadványa, ami miatt az utolsóból majdnem az első T-be került.

– T-be?

– Támogatott – tűrt – tiltott. 1963-ban Hruscsov épp Kádárral tárgyalt Pesten, a feleségét meg a lányait közben, hogy ne unatkozzanak, levitték a Balatonhoz, de valamiért megállt a konvoj Fehérváron. Az egyik lány, Jelena Hruscsova, benézett a múzeumba, aztán állítólag azt találta mondani Tamáska Máriának, Kádár feleségének, hogy Párizsban sem látott ilyen intyeresznij hudozsnyikot, mint ez a Tivadarovics. Másnap már üzent Aczél György, hogy Pesten is ki szabad állítani Csontváryt.   

– Mert Pesten addig nem…

– Nem, illetve volt egy furcsa pesti, pontosabban budai tárlat, a Fillér utcában, a Kommunista Párt II. kerületi székházában rendezték 1946 októberében. Erről nincs katalógus, csak a MAFIRT híradója. Nem is a tárlat volt fura, hanem maga a film. 54 másodperc, aminek a közepén van egy ügyetlen ugrás. Egy snittet kivágtak a pozitívból, és eltüntettek a negatívból is. Nehéz lenne mással magyarázni, mint azzal, hogy olyan Csontváry-képek látszódtak a kivágott kockákon, amelyeket eltulajdonított valaki főpotentát. Mert az ugye világos, hogy a filmhíradókba akárki nem vagdoshat bele.

– Szóval vannak ismeretlen helyre került Csontváry-képek.

– Vannak, amiket a Nemzeti Bank trezorjaiból a Vörös Hadsereg vitt ki a Szovjetunióba, és hazai magángyűjteményekben is lehet jó néhány. A Fülep-interjú után nőtt meg igazán a kommunisták érdeklődése.

– Milyen interjú?

– Fülep Lajos. Műtörténész és református pap egy személyben. Lukács barátja, szóval a baloldalon is figyeltek rá. Azt találta mondani, azt hiszem, a fehérvári kiállítás táján, hogy ez az igazi szocialista realizmus.

– Ne… Hogy Csontváry szocreál!?

– Az. Úgy magyarázta, hogy az a művészet, ami mindenkié akar lenni, márpedig a közönségsikerből erre következtetett, az eleve szocreál. Nem érdekes, hogy egyáltalán nem hasonlít ahhoz, amit ezzel a névvel szoktak illetni. Régi tapasztalat szerinte, még tán Hegellel is előhozakodott, hogy amit akarunk, az gyakran más úton-módon és más formában teljesül, mint ahogy akarnánk. Szóval Csonty a proletáriátusé, és kész. Lehet, hogy a fondor lelkületű lelkész csak azt akarta elérni, hogy az aktuális kultúrpolitika elfogadja a festőt, de alaposan túllőtt a célon.

– Ajaj. Eddig attól kellett tartani, hogy dilettáns giccsfestőként negligálják, most meg, hogy kisajátítják.

– Mind a két megítélésnek volt veszélye. Az utóbbinak talán nagyobb, mert ha Csontváry tényleg a dolgozó tömegeké, akkor ezeknek a tömegeknek alanyi joguk lesz, hogy lássák, vagyis el kell kezdeni hozni-vinni, vidéki múzeumok, üzemcsarnokok, kultúrházak közt szállítgatni az anyagot, ami a nagy képek esetében csak föltekerve oldható meg. Nem sok hiányzott, hidd el, hogy csupa jószándékból elkezdjék megsemmisíteni az amúgy is agyonretusált festményeket. 

– Kérdezhetek még valamit, Edus? Valami egész mást: ismersz valakit, akit úgy hívnak: Hausmann Matild… vagy Edit?

– Persze, nálunk volt aktmodell. Az anatómia tanszéken. Sokszor fölvételizett, de sosem került be. Vannak, akik felkészítő szakkörökbe járnak, Matildka azt gondolta, ha itt ül vagy áll vagy fekszik, és lesi, hogyan rajzolgatják, akik bejutottak, rájön ő is a dolog forszára.

– Rájött?

– Nem tudom, mert ahogy Gyenes mester átkerült az ELTE-re, őt is magával vitte. Oda egyből fölvették.

– Gyenes?

– Gyenes Kolos. Nálunk az anatómia tanszék adjunktusa volt, ott meg talán docens a kultúranalógián vagy min.

– Antropológián. Hogy néz ki ez a Gyenes?

– Most?

– Most? Miért kérded?

– Mert néhány napja összefutottam vele, bejött a könyvtárba, hogy leadjon egy könyvet… ja, épp a Janicsek-dossziéból valamit… fura, nem?... hát alig ismertem meg. Rövid séró, borotvált arc, még a szemüvege is más volt. Ilyen széles, átlátszó, mint a régi SZTK-keretek. Lehet, hogy újra divat?

Megmutattam a Gyenes Kolosról összeszedhető minden internetes fotót Hamar Tiboldnak, de nem ismerte föl benne a magát Janicseknek kiadó férfit. Újra elmagyarázta: kicsi, görbe lábú, kopaszodó, szakállas emberkét keressünk, olyat, aki Gyenesnél legalább harminc kilóval könnyebb.

Balázsi Demetertől a Hadik-házban kértem randevút. Noha egyikünkhöz sem esik közel a Bartók Béla úti épület, de olyan fontos bejelentésre készültem, amihez illőbb helyszínt nehezen találhattam volna. 1912 körül ott, a Hadik Kávéház felett rendezte be budapesti műtermét Csontváry Kosztka Tivadar, s ott, a műteremben, a Gárdonyi Géza térre néző ablakok alatt talált rá 1919 végén Gerlóczy Gedeon a hagyatékra, amelyben azonnal meglátta a zsenialitást.  

– Mint egy regény. A fiatal építész véletlenül vette észre a feliratot, hogy kiadó a helyiség, s botlott bele odafönt a Kosztka család tagjaiba, akik épp lomtalanították néhány hónapja meghalt idős rokonuk műtermét. A helyiség már ki volt adva, és a föltekert vásznakból árverést tartottak. Mivel kitűnő minőségű vásznak voltak, fuvarosok alkudtak rájuk, akik kocsitakaró ponyvaként akarták használni a Csontváry-festményeket. Azt hitték, hogy Gerlóczy csak az árakat akarja felverni, mert elképzelhetetlennek tartották, hogy valakinek tetszhetnek a mázolmányok. Majdnem verekedésbe torkollt a licit.

– Úgy olvastam, a Magányos cédrust göngyölte ki először Gerlóczy, abba szeretett bele először…

– Igen pontosan ezt írta a visszaemlékezéseiben.

– Az 1907-ben festett Magányos cédrus most a Nemzeti Galériában lóg. Olaj, vászon… a mérete 194 × 248 cm.

– Stimmel.

– Még egyszer mondom, a mérete 194 × 248 cm.

– Igen. Értem. Bizonyára pontosan utánanézett.

– Pontosan. És annak is, hogy a „Nagy csavar” című Janicsek-kép mérete is éppen ekkora. 194 × 248 cm.

– Érdekes.

– Szerintem is. Az azonban talán több, mint érdekes, hogy Janicsek 1980-as kiállításán mindegyik festmény mérete azonos egy Csontváry-kép méretével. Hadd mutassam a katalógusban. A szív komédiája 362 × 515 cm, és a Mária kútja Názáretben 362 × 515 cm. A diadalmas alkonyat 205 × 293 cm és A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben 205 × 293 cm. Az Utcakép sorbanállókkal 72 × 171,5 cm és A tengerparti sétalovaglás is ugyanekkora. Hasonlítsa össze a két oszlopot! Mind a negyvenkét kép mérete megegyezik egy Csontváry-festmény méretével.  

– Azt akarja mondani, hogy…

– …hogy az igazi, az eredeti Csontváry-életmű a Janicsek Ábrahám-képek alatt van. Igen. Öntől tudom, hogy védelemre szorult, hogy meg kellett menteni Csontváryt. Van-e biztosabb módszer a védelemre, mint óvatosan átfesteni őket? Azt is ön árulta el, hogy a főiskoláról kitett Janicseket a Galéria restaurátor-műhelyében alkalmazták. Hol másutt lehetne megtanulni az átfestést, ha nem ott, ahol nap mint nap találkoznak ilyesmivel? Pontosan tudják, hogy lehet elővarázsolni az átfestések mögül az értékes eredetiket. Janicsek megfordította a folyamatot. Elrejtette őket a Csontváry befogadására méltatlan világ szeme elől. 1950 és ’56, vagy inkább ’63 közt nem is nagyon csinált mást, mint másolt. Aztán amikor a másolatokból összeállt a teljes anyag, az eredetikre ráfestette a saját kompozícióit.

– Azért annak utána lehetne járni, hogy a Csontváry által használt vásznak, festékek, alapozók, vagy a festékbe ragadt ecsetszőrök azonosak-e azzal, amit Janicsek használt.

– Úgy gondolom, Janicseknek volt rá módja, hogy mindezt alaposan kitanulja. Nemcsak Gerlóczyéknál, de már diákként is. A főiskolán tárolt vásznakat, amelyek egyszerűen nem fértek el a Galamb utcai lakásban, nem nagyon védte semmi. Nem volt gond lekaparni egy kis festéket, a Taormina sarkáról, vagy kihúzni egy szálat a Tarpatak vásznából. Jól gondolom?

– Igen. Azért az talán mégis rizikós, hogy az átfestés leszedhető-e a képről, úgy értem, a sérülés veszélye nélkül.

– Nem nagy rizikó. Utánajártam ennek is. Minden forrás megerősíti, hogy Csontváry kiváló vásznakat használt, és a minőségi festékeket – ne felejtse el, eredetileg patikus volt – maga állította elő. Amit az egyszerűség kedvéért a szakirodalom olajnak jelöl, az egy speciális kevercs volt, amibe az olaj mellé temperát, anilint, sőt kaolint is kevert. Ráadásul az az egyedi festéstechnika, amivel dolgozott, lehetővé teszi a kromofág használatát. Azt, hogy a ráfestett réteget úgy marhassák le a valószínűleg lakkal is levédett eredeti fölül, hogy az egyáltalán ne sérüljön. Hogy tökéletesen ép maradjon. Az Ernst Múzeumban rendezett kiállítás első datált képe 1964-ből való. És az utolsó… Az utolsó alighanem a Magányos cédrusra festett Nagy csavar volt, amit az ismert okok miatt kétszer is meg kellett festenie. A másodikat szánta a szentatyának, azt, amelyik alatt nem volt semmi, de valami véletlen folytán a cédrusos változatot vitték a Vatikánba. Azt, amelyik százszor értékesebb volt. Ugye érthető…

– … az agyvérzés? Hát igen. Az ön elmélete szerint tehát a ma ismert Csontváry-képek mindegyike, a pécsi a Janus Pannonius utca 11. alatt lógó negyvenvalahány festmény, a törzsanyag, ami Gerlóczy, sőt Csontváry szándéka szerint együtt maradt, hogy ez mind, mind másolat lenne?

– Nézze, az utóbbi heteket azzal töltöttem, hogy előkerítettem mindent Janicsekről, amit lehetett. Találtam egy filmfelvételt, valamikor a nyolcvanas években készült, amiben egy riporter Csontváryról is faggatta. Arról beszél, hogy ami Pécsnek talán jó, az életmű, sőt a magyar művészet szempontjából tragédia. Ha sikerült volna eladni legalább egy főművet, vagy akár elajándékozni a nagy nyugati utaztatás során, ha ott lóghatna a Louvre-ban, a Tate-ben, a Metropolitanben, mondjuk, a Magányos cédrus, akkor a többi kép, az oeuvre maradéka azonnal fölértékelődne. Érti? És ha most ezt továbbgondoljuk, ha eszünkbe jut, hogy épp bekerül egy kép a Vatikán gyűjteményébe…

– Azt hiszi, hogy csak idő kérdése, hogy előbb-utóbb rájön valaki, hogy megröntgenezik… hú. Végigfutott a hátamon a hideg…

– Lehet, hogy épp ezt akarta Ábrahám? Hogy minél előbb leleplezzük?

– Egy kérdés azért még maradt. Ki lehetett a magát Janicseknek kiadó ismeretlen férfi, aki az elsőként odaküldött újságíróval beszélt?

– Vagyis akiről az én sportriporter kollégám, Hamar Tibold azt hitte, hogy ő Janicsek. Egzaltált kicsi emberként írta le, bazedovos szemekkel és erős palóc akcentussal… Hogy ki lehetett? Erről egyelőre fogalmam sincs.  

TÁRLATVEZETÉS... STB

Balatonfüreden, a Vaszary Galériában lesz a tárlatvezetés. Ha minden igaz, nem is az utolsó, mert június 22-ig lesz nyitva a kiállítás. 

Mellesleg a Műcsarnokban is láthatók a munkáim, mert nyitva van még a 111 éves magyar animációt bemutató kiállítás, amelyen rajzfilmjeimet is vetítik; illetve ugyanott látható a Vanitas olvasatok c. tárlat, ahol az alábbi halálfejem került a falra. (Ez a két kiállítás április 27-ig lesz csak nyitva, vagyis ezen a héten meg kell nézni!)

 

LAVATER és JÓKAI

     Áldás, békesség – teszi elém a kért könyveket a kisasszony. Kecskeméten, az Újkollégium Cifrapalota felőli szárnyában vagyunk, a Református Egyházközség Könyvtárában, s a négy könyv valójában egyetlen mű, Johann Kaspar Lavater Physiognomiája. Az első és a harmadik kötet az idők során márványozott táblakötést kapott, a második és a negyedik megmaradt úgy, puha fedéllel, ahogy 1829-ben Bécsben a Druck und Verlag von J. P. Sollingernél megjelent. E kettőben, a címoldal fonákján az adományozó neve is olvasható: Báthori Istvánné, s a donáció dátuma: 1834.
     A Lavaterek miatt jöttem, de legfőképp egy tizennyolc éves diák miatt, aki 1843. november 14-én, egy keddi napon rálelt a Phisiognomiákra. Neve, a kölcsönzési napló szerint Jókay Móricz volt. Az idén épp kétszáz éves Jókai két esztendeig, 1842-től ’44-ig volt az Ókollégiumban székelő református főiskola jogi fakultásának diákja, s e két év során, bármily meglepő, egyetlenegy könyvet kölcsönzött csupán ki, a négykötetes Lavatert. (Azt csak zárójelben merem idejegyezni – bár szívem szerint verzállal szedetném –, hogy aki e tényre fényt derített, a város jeles irodalomtörténésze, az épp száz éve született Orosz László volt; az apám. 1954-ben a Tiszatájban megjelent Jókai és Kecskemét című tanulmányában esik először szó a kölcsönvett Lavaterekről.)

     Azt, hogy ki volt Lavater János Gáspár, és mi az a „lavaterizmus”, már magyarázza el Jókai. A barátfalvi lévita című könyvében tette meg: „Azokban az években uralkodott egész Európa-szerte a „lavaterizmus”. Lavater (zürichi református prédikátor) volt a megalkotója annak a rendszeres tudománynak, mely szerint az arcvonásokból, a szemöldökökből, szemekből, az orr, a száj alkotásából, az arcredőkből biztosan meg lehet ítélni minden ember jellemét, ezekből ki lehet találni a legtitkosabb indulatait; azok az arcvonások rávallanak a gyilkosra, a gonosztevőre, a kéjencre, a bosszúállóra. Hiszen még alig múlt száz esztendeje, hogy a Lavater „Phragmente über Physiognomie” című munkája az egész művelt társadalomban valóságos fanatikus fölgerjedést idézett elő. Azokról beszélt minden ember. Egy új világ lett általuk föltárva a társaság előtt. Láthatóvá lett maga az emberi lélek.”
     Az, hogy ki Jókai, pontosabban, hogy ki lett, mindenki tudja, de hogy akkor, Kecskeméten ki volt, már nem ilyen könnyű elmagyarázni. Jogot ment tanulni, de inkább azért, mert Iványos úr, a komáromi házidoktor levegőváltást rendelt a gyengélkedő fiúnak, s a lágy kecskeméti légnél jobb nem jutott a gondos anya eszébe. Tán a Corpus Juris is érdekelte némileg, de igazából festőnek készült.  

     Már kisdiákként is szenvedélye volt a rajzolás, Én életem regénye című művében 15 éves kori önmagára emlékezve írta: "aki csak híres ember volt Komáromban, azt mind lerajzoltam tusban, punktírozva, acélmetszés módra?", s a kecskeméti tanulmányokat megelőző pápai református főiskolán is, a háromfős baráti társaság, amelynek tagja lett, festőtanoncként gondolt vele. Móricz mellett Orlay Petrics Somából és Petrovics Sándorból állt a kompánia, s eldöntött tény volt, hogy Orlayból lesz az író, Petrovicsból a színész, Jókaiból a piktor.
     Más könyvet valóban nem vitt el a könyvtárból; képeket viszont igen. Simonyi Antal rajzait.

Hogy melyeket, arról a napló nem tudósít, s a leltárban sincs nyomuk. A kecskeméti Simonyi négy évvel volt csak idősebb Jókainál, vagyis tekintélyes művésznek még aligha számított, de egykori alma matere megbecsülte rajzait, s azokat az ifjúság studírozásra kölcsönvehette. A később portréfestőként nevet szerző Simonyi kitanulta az új művészetet, a fotográfiát is, s hogy a történet kerek legyen, majd húsz évvel később pesti fényírdájában levette Jókait. Vajon tetszett-e valóban a kép az írónak, aki vizitkártyaként sok példányt rendelt belőle, vagy inkább a nagydiák iránti respektus működött? A csatolt fotó alapján az utóbbit könnyebb feltételezni.
     De vissza Lavaterhez. Amikor Jókai rátalált a Physiognomiára, Európában már igazi bestseller volt. Az először 1775-78 között publikált köteteknek akkorra már ötvennél is több kiadása jelent meg, s az irodalom olyan nevezetes művelői sem tudták kivonni magukat hatása alól, mint Goethe és Kazinczy. A svájci pap hatására adták mindketten fejüket sziluett- rajzolásra.
    A 19. században a fiziognómia, vagy közhasznú nevén azarcisme fontos bűnüldözési „szaktudománynak” számított, s amikor Báthoriné, a főiskola tudós professzorának hitvese a Physiognomiát a szerveződő könyvtárának ajándékozta – a törzsállomány első darabjai közt lehetett – alighanem már az egy év múlva érkező jogászokra gondolt. (Az oktatás 1835-ben vette kezdetét, az Ókollégium homlokzatán olvasható MDCCCXXX csupán az alapkőletétel évét jelenti).
     Vajon büntetőjogi vagy prókátori szakmunkaként tekintett-e a négy kötetre Jókai is? Aligha. Inkább a képek érdekelték, hisz mindegyik kötetben száznál is több az illusztráció, zömmel arcok – szemből, profilból, karcolva, vagy sziluettben, de koponyák, testrészek, állatok, madarak is sorjáznak a könyvek második felébe kötött keményebb, metszetnyomásra való papírokon.   Piktor voltam, írja a Megtörtént regékben, ráadásul olyan, aki nem csak műveli a festészetet, de oktatja is: „…rajztanodát állítottam fel lakásomon, melyben a reményteljes fiatalság orrokat, füleket, szemeket formálni tanult tőlem”. Mikszáth tudomása szerint a tanítványok két-két forintot fizettek havonként. Hozzáteszi még, hogy színházi díszleteket is festett Kecskeméten, például egy hatalmas velencei szárnyas oroszlánt, amiért oly hálás volt a direktor, Szabó Miklós, hogy az általa protezsált Petőfinek is szerepet adott; a Lear bolondját. Hogy valóban kellett-e Jókai közbenjárása a költő legfontosabb színpadi szerepéhez, már nem kideríthető, de amikor hozzáteszi, hogy rajta kívül egész Kecskeméten nem volt piktor, azt már fenntartással kell fogadni. Ott volt például Muraközy János (emléktáblájuk ma egymás alatt van az Ókollégium falán), aki művésztanulmányait Pesten Marastoni Jakabnál, majd Bécsben Karl Rahl iskolájában Than Mór és Lotz Károly évfolyamtársaként folytatva, messzebb jutott, mint „Móricz kisasszony” – így szólították a kékszemű, törékeny ifjút Kecskeméten a tagbaszakadt Muraközy fivérek. Röstellhette a dogot a fiú, mert iparkodott minél nagyobb szakállt növeszteni. 43-as tükörből festett önarcképén még a legénytoll sem pehelyzik, öt évre rá, a Muraközy által festett portrén viszont a szőke, kétágú szakáll már mellét verdesi; igaz akkor, a tardonai bujdosás során, nem csak a férfiasság fitogtatásához kellett a szakáll.

     Kecskeméten, ha fontos megrendelést kapott az egymással versengő Jókai és Muraközy (akivel nem a jogon, hanem a bölcsészeten voltak évfolyamtársak), a vasárnapokat is festéssel töltötték, sőt olykor az istentisztelet alól is fel voltak mentve, ami másként nem fordulhatott elő, csak úgy, hogy a megbízók közt a főiskola professzorai, illetve azok családtagjai is ott voltak. (Mikszáth úgy tudja, Jókai az összes tanárt lefestette, amiben azért – szerinte – némi stréberség is mutatkozik.) A legszebb Jókai által festett portré is egy tenyérnyi tanárkép, a gondolkozástant s bibliamagyarázatot oktató Tomori Szabó Sándort ábrázolja. A többieket inkább az „írott arczmás” alapján kell elképzelnünk: „Karika János, Szabó Sándor, Tatay András tisztelendő urakat, a kik mind szép simára borotvált arczú férfiak voltak: a két első daliás, jól megtermett alak, mosolyra hajlandó arczok, intelligens tekintet, az utóbbi alacsony, sovány teremtés, tudományosságtól összeránczolt arczczal. Csak a negyedik: Siposs Imre tanár úr viselt tekintetes czímet és hatalmas bajuszt. Ő volt az én leendő specziális tanárom: a professzor juris.” (Az én életem regénye)

     A Kecskeméten lefestett diáktársaknak s felnőtteknek csak egy részét ismerjük név szerint, Gyenes mérnöknét, a kékszemű, szőke hajú görög leányt, Frankó Julcsát – „szívem mágnese”, írta róla – majd a még ennél is szebb, junói termetű, barna hajú Matolcsy Marit, de mindnyájuk képe ráéghetett belülről az író recehártyájára, mert még halálos ágyán is fel tudta idézni őket. Orvosa, Korányi Frigyes így adta tovább az író utolsó lázálmát. „Álmában Kecskeméten járt, a kollégiumban, ahol valamikor olyan herkulestermetű ifjak és olyan gyönyörű szép lányok voltak, most pedig csupa vénembert és töpörödött, öreg anyókát talált.”
    Az ünnepelt író gyakran visszatért Kecskemétre – ha nem is az ifjak és lányok vénülését figyelni, de emlékezni. 1888-ban egy tiszteletére rendezett banketten így fogalmazott: „Nem ok nélkül nevezem Kecskemét városát második szülővárosomnak, mert valóban szellemi énemet e város szülte (…) itt találtam fel azt az új földet, amelyen folyvást járok múzsámmal együtt; itt tanultam megismerni a magyar népéletet, a valódi magyar humort, amelynek, hogy azt a kevés sikert elértem, köszönöm.”
     Jókai kecskeméti festész-tanítványa volt Márton Ferenc, aki későbbi Abonyi Lajos néven lett írótárs, s 1909-ben a Vasárnapi Újságban egy ifjúkori ovális miniatűr kapcsán így mesélt emlékeiről:
     „… a mi az én figyelmemet legjobban megragadta, azok ama gyönyörű rajzok, festmények voltak, melyeket nekem Jókai a Nap utczán, a Gyenes-házban levő szobájában mutogatott meg. Az ecsetekre, a festékes ládákra nyitva maradt a szájam. A rajzkönyvecskékre pedig, amelyekben kecskeméti ismeretes bátyám uramok, Jósika regényeinek: Abafinak, utolsó Báthorynak alakjai pompáztak, kimeredt a szemem ... És megtelt a szívem egy irtóztató nagy, emésztő vággyal. vajha én is tudnék valaha ily szép, ily gyönyörű képeket rajzolni.”

     Jósika regényét is illusztrálta tehát Jókai, ami azért fontos figyelmünkre, mert Jósika volt első regényírónk, akire Lavater hathatott. Emlékirataiban így ír: „…Kunike történelmi festőnél, ki egyszersmind nagy lavaterianus és azonfelül frenológ volt, rajzórákat vettem, s olykor belém hagyám a Lavater és Gall rendszerét is oltani. Az utolsó elég jól megfogamzott. (…) Kunike éppen az időben egy érdekes, legalább sajátos munkát illusztrált, melyben Lavater és Gall rendszere egyesítve, s egyik a másik által megfejtve volt. A zseniális, olykor a bonctanba vágó rajzokat gyakran láttam…” (Az emlegetett festő a Bécsben dolgozó Adolph Friedrich Kunike, Franz Gall pedig osztrák agykutató, a frenológia elindítója, aki szerint bizonyos „agyi dudorok” meghatározhatják az ember jellemvonásait.)
     Tán épp Jósikát lapozgatva juthatott Jókai eszébe, hogy nemcsak rajzolóként és festőként, de akár íróként is hasznát veheti a Lavatertől tanultaknak, vagyis a négykötetes Physiognomia képei nem csak ecsettel, de írótollal is reprodukálhatók. Talán nem is lenne nehéz a Lavater-könyvek metszetei között rálelni az itt következő írott portrék eredetijére.
     Ez az egymást keresztező két redő a homlokon, ez a csalárdság; ezek a legyezőként összefutó vonalak a szemszögletekben a kéjencséget hirdetik; ez a beharapott felső ajk az alattomosság szimbóluma; a kiduzzadt alsó ajk pedig a kegyetlenségé. A jobb szájszeglet félrehúzódása, a félhold alakú redővel a ravaszságot árulja el. A szemöldökben kérlelhetetlen harag lakik. (A barátfalvi Lévita)
     Arca szép; ha nyugodtan állna a festő előtt, másolatára mindenki azt mondaná, hogy ez egy hős; de mikor elevenen jő eléje, mindenkinek a legelső gondolatja az, hogy ez egy kém! Szabályos vonások, nagy fekete szemek, sűrű göndör haj, szép ajkak; hanem azok a ráncok a szemek körül, az a bevágás az ajkszegleten, az a mindig izzadt homlok és tétova tekintetű szemek azt hirdetik, hogy ez nem más, mint egy rabszolga, ki csak saját érdekeit szolgálja. (Az arany ember)
     Na persze nem lenne igazi író Jókai, ha nem figurázná ki az „arcisme” tudományát, ha nem tenné idézőjelbe, vagy fordítaná ki, ha úgy tartja kedve.
     Ez az arc nem fejezhet ki mást, mint a haragos és fenyegető indulatokat: a büszkeséget, dacolást, bosszúállást, csupa pirosból veresbe átmenő színek tarkállanak orcáin, homlokán. Álla, orra, homloka, mind kétfele vágott, szája agyarkodó, előretolt állkapcával s a felső ajkat díszítő rettenetes torzonborz bajusszal. Hát még ezek az oroszláni szemöldökök, amiket hogyha összeráncol, a sűrű, kurta sertekemény haj lehúzódik a homlokára mélyen, ha pedig azokat hirtelen feltolja, megint felszalad az egész hajzat a feje tetejére, s kerekre nyílik a szeme, azaz. hogy csak a félszeme, mert a másik hiányzik, s akire ezzel az egy szemmel rámered, annak minden rémmesét eszébe juttat vele, amit csak Polyphemus Cyclopsról hallott az ember. Ha megszólal, a hangja fiókmennydörgés. Ez az úr a legfélénkebb teremtés a kerek földön. (A kiskirályok)

       A nagy fordulat – az írói szárnybontás – is Kecskeméthez köthető. Itt írta első komolyabb művét, a Zsidó fiú című történelmi drámát, melyet a Nemzeti Színház pályázatára szánt, s a szabályzat szerint idegen kéz írásával kell beadnia. Petőfit kérte meg a másolásra, hogy a nem túl jövedelmező „csepűrágás” mellett legyen valami bevétele. Az önérzetes barát persze pénzt nem fogadott el, egy háromszerzős kötetbe viszont szívesen beszállt volna. Harmadikként a már Pápán is a kompániához tartozó Ács Károlyt választották, aki a Calliope című kéziratos diáklap (egy példánya sem maradt fenn) szerkesztője volt. Ács megnyerte a tervnek Szilády Károlyt, az 1841-től működő kecskeméti nyomda tulajdonosát. Non admittitur! – Nem engedélyezem, írta Sembera Calasantius József cenzor úr Ács latin nyelvű, forradalminak vélt ódája, és Petőfi szentségtörőnek minősített Disznótorban című verse mellé. A figyelmes Jókai, hogy társait vigasztalja, portét festett róluk. Petőfié „kék kvekkerben, sárga gombokkal” elveszett, de Ácsé megmaradt, sőt itt függ az egyházközségi könyvtár olvasószobájában, épp a fejem fölött. Nem csak függ, követ a szemével. Ha fölállok, ha arrébb megyek, figyel. Úgy látszik, az ifjú Jókai ösztönösen tudta, amit a barokk mesterek fejlesztettek tökélyre; a szemkövetős képek titkát. Na persze a könyvtáros hölgy is néz; szigorú pillantásából megértem, e helyen skandalum lenne fényképezni, az ellen azonban nem emel kifogást, hogy lerajzoljam a nevezetes férfiút. Be kell látnom, igaza van; így sokkal közelebb kerülhetek Ácshoz is, Jókaihoz is, mintha fotózgatnék. A festmény hátoldalán, a vakrámán ez olvasható: „Jókai első olajfestménye a kecskeméti r. főiskolán 1842-43-bani tanuló korából”.   
     Vajon beszerzett-e egy saját Lavatert is Jókai? Könyvtárának zöme a Petőfi Irodalmi Múzeumba került, de az ottani katalógusban nincs ilyen tétel. A barátfalvi lévita szerzői jegyzetében említ egy illusztrációt, a békafejből fokonként emberré alakuló arcot, amelyik nem minden későbbi kiadásban szerepel, de a kecskemétiben ott van (IV. Band Tafl.27.).
     54 év telt el, s az író emlékezett rá!

NEGYEDIK HÓNAP TIZENEGYEDIKÉN. PONT.

 

Küldöm a szakköri szertár törzsanyagába ezennel
tiszta, kifőzött, újszerü állapotú koponyámat,
ott mielőbb leltárba veendő tárgyadományként.
    (Pénz vagy természetbeli illetmény kerülendő.)

Felhasználni lehet bármely csendéleti téma
része gyanánt, könyv, alma, hokedli, rózsa csuporban,
vagy bármely vanitas-tárgy mellett extraelemként.  
    (Hogy figurás festménybe kerülhet-e, mérlegelendő.)

Mint felajánló még kikötöm, hogy minden esetben
át kell nyújtani ingyen, hogy ha a színkör igényli,
bármit játszanak is, főképp, ha a Hamletet adják.
    (Kelt Kesziben, negyedik hónap tizenegyedikén. Pont.)

A GICCS APROPÓJÁN...

      Kortárs művészről jót, vagy semmit. Kortárs művészetről dettó. Pláne, ha a delikvens (alulírott) maga is ugyanabban a fazékban fő. Tudniillik a kortárs művészetekében. Mert ő is belekerülhet a merőkanálba, lecsusszanhat a nyelőcsövön, továbbgyömöszölheti a kulturális perisztaltika…, hogy a nagy végső transzformációt már ne is emlegessem.
      Kortárs kortársának lenni amúgy sem könnyű. Nem csak a képét kell látnunk az illetőnek (értsd: a galéria falán), hanem olykor a képét is, ahogy elnéző mosollyal, vagy homlokráncolva olvassa, amit… Róla tehát a jeles kortársról ne is essék szó, mondanám, amivel a „vagy semmit” felé konvergálnék, de mivel a mára már amúgy is túlexponált „jó” (ami egyszerű, szóra is alig érdemes művészeti középdíjat jelent) egy miniszteriális műteremvizit során látványosan újraszidoloztatott, egy kissé mégiscsak ellenpontozni kéne, vagyis ragozni fogom még kábé másfél kolumnán át a Semmit. A Semmit, mint olyant. Kezdjük, mondjuk azzal, hogy… Na, nem, mégis inkább úgy…  Dehogy, az is túl erős lenne a lapnak, ami persze így sem fogja közölni. 

      Inkább arról legyen szó, halad-e a művészet, s ha igen, vajon merre?  Úgy tűnik, a kompasz másfelé mutat odafönt s idelent. Na persze a művészet mióta van (öröktől?), csak bonyolódik; ki a csuda tudná a lépést tartani? Könnyű lehetett egy művészeti díjbizottság dolga az időszámítás előtti ötödik században, legalábbis ha Zeuxisz görög festő képére gondolunk, akinek festett szőlőfürtje annyira cuki volt, hogy rászálltak a seregélyek. Lehet-e nem kitüntetni egy olyan festőt, akinek a képe fölött madárraj köröz? Csipegetik, vagy nem csipegetik? – tette föl a kérdést az agg hellén miniszter (amúgy annyit tesz: szolga), s a grémium máris emelte a kezét.
      Az elmúlt kábé két és félezer év alatt azért átértékelődtek a művészetről alkotott fogalmaink. Egyebek közt azért, mert több képet ismerünk. Úgy is mondhatnánk, képfronton megnőtt a katyvasz. Néhány éve még, mint a század meghatározó pillanatáról beszéltem, a Nagy Fordulatról. Eladdig több volt a szemekbe jutó természetes kép, ettől a kivételes pillanattól kezdve túltesz rajtuk a művi. Korábbi életünket, vagy elődeinkét az jellemezte, hogy bárányfelhőn, repcetáblán, holdsarlón vagy leánykeblen legeltettük tekintetünket, az említett pillanattól kezdve poszterek, szelfik, ultrahang monitorok mesterségesen előállított, hogy ne mondjam, koholt képei helyettesítik mindezt. Legalábbis 50,0001 %-ban. És ott vannak a műalkotások. Festve, printelve, Messengeren továbbküldve, agyonlájkolva. Bent, a lelkinek nevezett szemek előtt pörög a digitális számláló; naná, hogy az is művi, és elképedve látjuk, ahogy a tizedesvessző után villognak a nullák, az egyesek… Reméljük-e, hogy a sok AI ábrázolat előbb-utóbb képértővé teszi az emberiséget? Vagy inkább csömört hoz, s az is dugába dől, ami épülni látszik?    
      Seregélyek helyett manapság inkább múzeumok és egyetemek, szakmai folyóiratok, tudományos és művészeti akadémiák, vindikálják maguknak a jogot, hogy eldöntsék, vagy példák állításával legalább sugallják, mi a jó, az értékálló, mi az, amit megőrizni, mutogatni kell. Mi az, ami épülésükre válik, ne adj isten boldogítja a népeket (erre a boldogításra azért még lehet, hogy visszatérek.) Azon, hogy ezek az intézményi normák nem pontosan azonosak a közönség elvárásaival, nincs túl sok csodálnivaló, hiszen a művészet időről-időre saját normáit is megkérdőjelezi. A pár száz évvel ezelőtti szép fogalma igencsak lejáratódott, s ma homlokegyenest mást jelent, úgy azonban, hogy a nagyközönség szótárában továbbra is a régi, a tizennyolcadik századi idea tapad hozzá. Azon már inkább van csodálkozni való, hogy a legfőbb döntnök, a maga választotta, tanult férfiakból álló (furcsa módon mind férfiú) tanácsadó testületének ajánlását negligálva szintén fütyül a normákra. A sokszor idézett mondatban, hogy tudniillik a díjazott „festői világa szerves része a magyar kultúra színes és élő hagyományának”, úgy tűnhet, hogy az aktuális politikai hatalom által támogatott stiláris törekvés vagy művészeti szándék mögé állva bírálta fölül az elébe tett ajánlásokat. Az azért elgondolkodtató, hogy efféle támogatott irányzatok inkább a fél évszázaddal korábbi időszakra voltak jellemzők; az meg még inkább, hogy a díjazott életműben a magyar kultúra színes és élő hagyományából egyetlen szelet, cikk, húr vagy rádiusz sincs jelen, még ha Ferenczy Noémi, Anna Margit, Berki Viola, Ország Lili, Keserű Ilona, Udvardi Erzsébet, Lovas Ilona, Lugosy Mária, Maurer Dóra vagy épp El Kazovszkij életművéig tágítjuk is ki a kört.
      Másfelé kell tehát kereskednünk. Azt nem hinném, hogy a díjosztó főember az elaggott akadémikus eszmékkel szeretne leszámolni, hogy történelmi példaként a párizsi függetlenek szalonja, vagy a bécsi kivonulók jártak volna az eszében, hiszen választottja, a díjazott nem épp a forradalmi újítást képviseli. Nagyon nem. De talán afelől a bizonyos boldogítás felől fölgombolyítható, mi és miért történik kulturális életünkben úgy, ahogy. Jeles művészek citátumai közt se szeri se száma azoknak, amelyek a művészet és a boldogság kapcsolatára utalnak. A szópár alapján azt persze nem könnyű kisilabizálni, hogy vajon a művészet eleve boldogít-e, vagy arra való, hogy ráébresszen a boldogság eredendő, fátumos, nagy hiányára, s e hiányból építsen talányt, ami a kortársi művészetben talán a legfőbb rendező elv. Bizony itt a választóvíz. Az igazinak képzelt (hitt, álmodott, animált) művészet a hiányt ragozza. A giccsfestők és a politikusok szótárában viszont a művészet és a boldogság azonos, egymással fölcserélhető fogalom. Megengedem, hogy nem egyazon megfontolásból, s nem azonos érveket és emóciókat követve jutottak ugyanarra a platformra, de ennek a továbbiakban nincs is jelentősége. Érthető és a kitüntetésosztó nemzeti ünnepeken többé-kevésbé követhető a kulturális kormányzat koncepciója, ami az egykori-majdani szavazók kiszolgálását, vagyis praktikusan a tömeggiccs nyakló nélküli támogatását jelenti.
      A giccs és persze a politika kapcsán ráadásul elő lehet húzni egy mindig beváló fogalmat, a demokráciát. A giccs a legtöbbeknek tetsző műnem, vagyis a legdemokratikusabb paradigma. Próbáljuk ki? Tessék, szavazzon a világ: a japán manga, vagy William Kentridge? Coelho, vagy Kafka? Kis herceg, vagy Amarcord? Valamikor a múlt század végén rendeztek egy világméretű online sakkpartit; Kaszparov ellenében játszott a földgolyó. Az interneten beküldött lépésekből a komputer kiválasztotta azt, amelyre a legtöbben voksoltak, szóval a lehető legdemokratikusabb húzást. Ugye nem kell mondanom, hogy Kaszparovnak sosem volt könnyebb győzelme.
      Már csak azt kéne megfejteni, miért lázong a Facebook népe egy festő díjazása ellen. Természetesen csak egy elenyésző kisebbség, az értelmiséginek nevezett lúzerek lázonganak. Nem számottevő, tömegnek jóindulattal sem tekinthető, a választások során a hibahatár alatti zónában található társaság. Valaha volt presztízsüket paradox módon az aczéli T-ék jelentették, akkor még legalább számon tartották, listázták őket, talán féltek is tőlük, a kiszámíthatatlan reakcióiktól. Akadtak, akik elkezdték komolyan venni magukat, s erről máig képtelenek leszokni. Valami velük született romantikus küldetéstudat, vagy itt-ott fölszedett példák alapján úgy képzelik, hogy felelősséggel tartoznak népük iránt. Az istenadta nép viszont, köszi szépen, de nem kér belőlük. Nem is érti, miért kellene felnéznie a kinyúlt pulóverű, borostás fontoskodókra. A nép számára világos: csak az értékes arc, aki képes volt megtollasodni, sőt az igazi, ha ezt munka nélkül tette. A politika pedig úton-útfélen megerősíti ebben. A példa mostanáig a celeb volt, de ha jól okoskodom, most végre a giccsőrök kora jön. (O.I.)

IRODALMI JELEN

 

KÉT ÉS FÉL DIMENZIÓ...

Ide kattintva nyílik meg a Füred Tévé "Két és fél dimenzió" című filmje a Vaszary Galériában rendezett kiállításról.