Bordal

A címet a szépen tipografált étlapról (Kiss István munkája) másolom át: A Borda Antikvárium jubileumi vacsorája Budapesten, 2008. Karácsony havának hetedik napján. Helyszín a Rosenstein Vendéglő. Kányádi, a Táncsics-életműdíj új tulajdonosa (Gyurcsánynak kellett hálálkodnia, egy füst alatt azt is "megköszönhette" volna, hogy a Primo primissimot viszont nem kaphatta meg, mert a tudvalevő, csak magyar állampolgároknak jár) a Borda szót egy l betűvel egészíti ki.
Persze hogy szóba kerül, amitől tartottam: hogy állok a Bolondok hajója illusztrációival. Több mint a fele még hátra van: uszkve hatvan halálfej. Ha az eddigi tempóban dolgozom, százhúsz éves koromra biztos el is készülök. Csak le ne lassuljak közben. Dürer annak idején megcsinálta másfél év alatt. Igaz, segítsége is volt, ő csak hetvenhármat metszett a százötből, ja és az sem mellékes, hogy huszonegy éves kölök volt. (Mindez Márton Lacitól tudható, aki szintén vacsoravendég). Kalász Marci és Filippinyi Éva asztalához ültet Glória (Dóra valami vírus miatt nem tudott jönni). Marci megajándékoz Kezdő haláltánc című verseskönyvével, így aztán folytatódhat a téma, Brandt, Dürer, Holbein, Erhard Schön. Az az archaikus német, amit Marci anyanyelvként hoz magával Somberekről, állítólag közel áll az iménti férfiak által beszélt újfelnémethez, amit a mai németek már csak alig kapiskálnak. Felhívják a figyelmemet egy Márai írásra: Például Holbein, Éva megígéri, elfaxozza, illene elolvasnom a jövő heti londoni anamorfózis-túra előtt.
*
Tulajdonképpen a londoni anamorfózis konferenciára való készülődés jegyében történik, hogy megnézzük Dórával a Kamaraszínház II. Richárdját. Ebben a darabban hangzik el az a nevezetes strófa, amely alapján gyanítható, hogy Shakespeare, sőt a londoni színházbajárók is pontosan ismerték az anamorfózist:
“For sorrow’s eye, glazed with blinding tears,
Divides one thing entire to many objects;
Like perspectives, which rightly gaz'd upon,
Show nothing but confusion, ey'd awry,
Distinguish form ..."
Perspektívák – írja Shakespeare. Akkoriban a többi új keletű, teret nyitogató festészeti eljárással együtt egyszerűen "perspektíváknak" nevezték az anamorfózisokat. Az anamorfózis kifejezést fél évszázaddal később, 1650-ben megjelent Magia Universalis c. könyvében egy Gaspar Scott nevű német jezsuita használta először. A mai fordításban már félrevezető lenne a túl általános perspektíva szó, ezért az anamorf ábra kifejezést használtam. (Sajnos sem Spiró György - az ő fordításában megy a darab – sem a korábbi fordítások nem kockáztatják meg az anamorfózis szót.)
"A könnyben ázó bús szem az egészt
részekre törten tükrözi, ahogy
anamorf ábra szemből nézve csak
zavaros kép, de ferdén s messziről
értelme lesz…”
Arról, hogyan, milyen közvetítéssel ismerhette meg Shakespeare az anamorfózist, a Holmiban megjelent írásomban (Nothing but Confusion: http://www.holmi.org/2007/03/orosz-istvan-nothing-but-confusion1-jegyzetek) már részletesen írtam, a II. Richárdba rejtett politikumról, amelynek némi aktualitása is kiérezhető volt a rendezésben (Almási-Tóth András), ott nem eshetett szó. A történet egy kormányzásra alkalmatlan, ügyefogyott uralkodóról szól, illetve korrupt kegyeltjeinek haszonleséséről. Végül a királyt megfosztják a tróntól és megölik. A Shakespeare korában már kétszáz éves történetben az I. Erzsébet hatalmának megdöntésére készülő Essex gróf nagy lehetőséget láthatott, mert rávette Shakespeare társulatát, hogy tervezett felkelésük előestéjén, 1601. február 7-én ezt a darabot játsszák a Globe-ban, ráadásul a cenzorok által legveszélyesebbnek ítélt trónfosztási jelennettel együtt. Az előadás lement, de a másnapi felkelés meghiúsult. Essexet kivégezték, s valószínűleg Shakespeare csapatát sem dicsérték meg.

KOCCINTSUNK?

N. Gyuri barátom mára ígérte magát, aztán csak az e-mail jött helyette, beteg lett, nincsen érkezése. Pedig behűtetett a sör. Meg persze a bor is, hogy újra koccinthassunk. Nem emlékszem, mikor történt, legalábbis pontosan nem, de a történet logikájából az következik, hogy 1998-ban, vagy 1999-ben. Nagyjából tíz éve. Nyárias idő volt, olyan amikor sörözni szokás. Talán augusztus, vagy szeptember eleje. A helyszín Budakeszi, a teraszunk . Gyuri – így hívom, magyarosan, de egy percre se felejtsük, hogy egy osztrák férfiút takar a név, hivatalosan egy Georgot Linz városából – koccintásra nyújtja a sörét. Kitérő mozdulatot teszek, amelyet - látván meglepetését - meg kell okolnom, elmondom hát, hogy ez nálunk nem szokás. Természetesen nem hagyja annyiban, el kell tehát magyaráznom a hagyományt az elejétől. Elkerülhetetlen, hogy hosszú közös történelmünk árnyékosabb részleteinek magyarországi vetületét is szóba hozzam. A konklúzió: historiális indítékból nem koccintunk, egy osztrákkal meg pláne nem. Látom rajta, hiszi is, meg nem is, amit mondok. Hogy egy kicsit megnyugtassam, felbontok egy palack bort, és azzal koccintunk. Többször is.
Aki ismeri Gyurit, tudja, hogy szeret a végére járni a dolgoknak. Néhány nappal később, amikor újra találkozunk, elmondja, kifaggatta az osztályába járó gyerekeket, illetve rajtuk keresztül megszondázta a szülők tudását (magyar és osztrák tanulók vegyesen járnak a budapesti osztrák iskolába, ahol Gyuri a matektanár), akik zömmel visszaigazolták a történetet. Aztán a tanári kar is összedugta a fejét. Gyanítom, hogy a jeles iskolában egy kisebb fajta összeesküvés vette kezdetét. Sokukat ismertem akkoriban, mert Gyuri többször elhívott, beszélnék a diákoknak művészeti kérdésekről, szakmájához illően főképp a képzőművészet és a matematika összefüggéseiről, sőt a szépemlékű Tölgyfa Galériát is megszerezte, hogy abban egy osztrák művésszel (Axel Staudingerrel) közös tárlatot szervezzen nekem – meg persze azért, hogy a megnyitón hódolhasson legnagyobb szenvedélyének: hegedülhessen. (Idemásolom a kiállítás plakátját).
Nem vonom kétségbe, hogy Gyuri, és az általa felbujtott társulat célja alapvetően jószándékú volt. A magyar-osztrák barátság érdekében kezdtek el konspirálni. Azt nehéz lett volna bizonyítaniuk, hogy nem létezik ilyen szokás, bár tudtommal soha senki sem írta meg a pontosan az eredetét, az meg sértőnek vélhették, ha ezután, most már ismervén az illemszabályt, mégis nyilvános koccintásra vetemedtek volna a budapesti iskola tanár és a diák urai és hölgyei. Kitalálták hát, és ebben az én Gyurim matematikusi észjárását vélem felismerni, el kell híresztelni, hogy az a koccintási tilalom csak 150 évig volt érvényben, vagyis hamarosan, 1999. október hatodikán lejár. Azon nyomban el is kezdték terjeszteni a jó hírt: hetedikén már a dönöghetnek a korsók. Elképzelem a diákokat, ahogy egy másodfokú függvény és egy kétismeretlenes egyenlet mellé azt a házi feladatot kapják, hogy legalább két ismerősükkel osszák meg a határidő meséjét, megkérve őket, hogy két-két további ismerősüknek is adják azt majd át. Tudvalevő, hogy e feladat helyes megoldása kizárólag sörözés közben történhet meg, vagyis aligha vonható kétségbe, hogy szívesen és szívósan láttak munkához a diákok, és minden más hausaufgabe elé sorolódott a koccintgatás stúdiuma. Harmincas osztálylétszámot és fejenként két beavatást feltételezve a láncreakció a következőképpen alakul: az első hét végén 3810-en tudnak a dologról, a második hét végén 245730-an, a 17 napon már akkora a szám, mint Budapest lakossága a perifériákkal, és el sem kell telnie három hétnek, már tudja az egész ország (persze csak akkor, ha nem feltételezzük, hogy valakihez többször is eljut a hír). Ezenközben, hogy Hrabal legkiválóbb tanítványát idézzük:„sör habja apró pukkanásokkal oszlik!” Gyurinknak a projekt remek alkalom lehetett, hogy elmagyarázza a tantervben exponenciális növekmény címszóval jelölt fogalmat, sőt bizonyára valami modernebb tantárgynál kapóra jött a network marketing speciális esetének szemléltetéséhez is. "A sörjampecek."
Gyuri persze, ha mégis itt lenne, bizonyára csak csóválná a fejét és rejtélyesen mosolyogna a bajsza alatt (becsületére legyen mondva, helyre magyaros bajszot hord a derék sógor), ezért aztán hangozzék el még néhány érv a koccintás meg a 150 év ügyben. Vajon elképzelhető-e a szituáció: az aradi vértanúk kivégzésének előestéjén sörrel vigadó osztrák tisztek viselkedése láttán az elkeseredett honfiúk így fakadnak ki: márpedig mi 150 évig nem koccintunk sörrel. Ugye cáfolni sem érdemes: egyszerűen nem fűzhettek határidőt az elhatározáshoz. A jogi bikkfanyelv szerint: nem lett volna életszerű. A 150-es számot azon kívül, hogy Gyuri épp száznegyvenkilenc és háromnegyed évvel a fogadalom elhangzása után szerzett róla tudomást, semmi sem nem indokolja, (igaz ugyan, hogy 150 évig voltak itt a törökök, de nehéz lenne logikai kapcsot találni a két esemény között). Ha tervezgettek is eleink, sokkal rövidebb távra: Jövő nyárig ideér a vasút, / Azon jön el Garibaldi, Kossuth, / Ha nem jönnek, akkor mi utazunk, / Vágjuk földhöz nagyfülű poharunk. Gyakran hozzák szóba, miféle vállalás az ilyen, bezzeg ha nem inna sört a magyar, ha azzal tüntetne, az igen, az már áldozat lenne. Elismerem, jókora áldozat lenne, demonstrációnak viszont csapnivaló. Egy hazafin, aki csak ül és nem iszik sört, aligha látszik a felháborodás. Ha bort iszik helyette, akkor is csak az sejthető, hogy jobban szereti a hegy levét a sörnél. Ha azonban sört iszik, de nem koccint, azzal már jelez valamit. Meg sem kell mukkannia, mégis érti mindenki. Legalábbis értette akkor. Ahogy aztán a muk(k)ot száz évvel később. A pohárcsengés elmaradása egyenesen a passzív rezisztenciának nevezett kor emblémája lehetett. Ti urak, ti urak! hát senkisem / Koccint értem pohárt? / Ti urak, ti urak!... ugye tudjátok, hogy Walesben sör szokott habzani a poharakban. Ha összegyűjtjük a szabadságharc leverése utáni passzív ellenállás formáit, bizony beillik közéjük a néma sörözés szokása is; és ha a lajbi-viseletért, az atilla, a dolmány, a bunda, a csákó hordásáért hadbíróság elé lehetett kerülni, a láncra hasonlító ékszerekről, a pörge karimájú Kossuth-kalapról, a demonstratívan táncolt csárdásról, meg a szakáll, a bajusz, a hosszú haj viseléséről nem is beszélve, akkor bizony valószínű, hogy egy-egy tüntetően félrehúzott, vagy összeütés nélkül meghörpintett korsó is felrovatott a korcsmák velszi bárdjainak. Logikátlan a magyarázkodás, hogy a koccintás nélküli sörivás szokását a bortermelők eszelték volna ki a sörfogyasztás visszaszorítására. Ha valaki demonstrálni akar, annak épp sört kell rendelnie, ...hogy aztán ne koccintson vele. (A szabadságharc utáni időszakban ugrásszerűen megnő a sörfogyasztás, sőt az ötvenes években Kőbányára települő osztrák Anton Dreher Dréher Antalra cserélve nevét mintha meg is akarná lovagolni az új szokást: az Ászok, a Király és a Bak sör mellett Márciusi és Duplamárciusi néven hozza forgalomba söreit.)
Gyurival borozni készültem ma este, hogy koccinthassunk, vidáman és melankolikusan. Nem tudott jönni. Kívánom, gyógyuljon meg mihamarább. Hogy a koccintgatásra szánt időt elüssem, azért írom ezt a jegyzetet. Neki is körmölöm a távolba, ha már nem morfondírozhatunk együtt közös dolgainkról, írom egy számára csak alig ismerős nyelven, de írom azoknak is, akik talán értik e szavakat. Miért akarom most, rosszkedvünk telének kezdetén, hogy a passzív rezisztencia példáiról mások is értesüljenek? Talán csak azt szeretném, hogy maguk ünneplő Bach-huszárjaink kezében egy kicsit elbizonytalanodjon az összeütésre emelt korsó?
Édes, bús magyarjaim, igyátok csak a sört vidáman, mentül többet, annál jobb. Ne feledjétek, hogy már szibériai felmenőitek is locsolták volt torkukat ilyesmivel, ahogy azt Berecz Andristól tudjuk, (bár az általa javallt, állítólag nagyon autentikus meleg változatot én csak a legszilajabb gyomrok orvoslására és a legpátriótább keblek dagasztására javallanám - mert magunk közt szólván elég borzasztó), és emlékezzetek ama derék matrónára, bizonyos Gyöngy asszonyra Árpádházi II. Géza királyunk korából, akinek serestor tartását kívánó testámentumát ma is őrzik a pannonhalmi atyák, meg persze jussanak eszetekbe az ősi magyar törvénykezés legszebb szavai, a seresszabadság, a serrendtartás. Jöjj el sörszabadság, te szülj nekem sörrendet! Emelgessétek hát a korsókat, a poharakat, fújjátok el a habot, s kortyoljátok az aranyszín nedűt tiszta szívvel, de ne felejtsétek, nincsen százötven év, nincs alku: NEM-KOC-CIN-TUNK!
... én legalább nem.

December ötödike

Leírom még egyszer, hogy fekete betűkkel is itt legyen: december 5.
2004. novemberében egy kettészelt kenyér képét köröztem a világhálón. Akik akarták, értették. Neveket írtak az ország formájú karéjra, aztán visszaküldték: az eredmény egy kollektív plakát lett, ismeretlen nők és férfiak közös alkotása. Aztán, ötödike után ritkulni kezdtek az üzenetek. Egyre még emlékszem, bár arra már nem, kitől jött. Mindegy is, biztosan nem a vers szerzője volt a feladó. Lementettem. Őriztem. Most itt ez a blog. Hát olvassák mások is.

Örvengy kicsiny ország
meni bele télbe
odatúl fehérbe
itthol feketébe
énekelni külön
maroknyi… légy hive…
betakarja hava
fekszik hanyat bele.
Vérinek ha nem kel
viszi vérit másnak
Ukrán popának vagy
Szlovák mikulásnak,
de ne pihenny korán
Preziden Gyurcsáni
van még itt párezer
nem kőne megálni.
Csinálni te végig
amit belekezdel
tekezeddel végezz
minden testvéredel.

Darwin-drawing

Üzenet az Amerikai Illusztrátorok Társaságától: a New York-i Botanikuskert megbízásából rajzolt Darwin plakátomat beválasztották egy kiállítás és egy könyv anyagába. Bővebben az angol nyelvű blogon: http://www.utisz.blogspot.com/

Macskákra wárwa

Kiállítás megnyitó a tatai várban. Hivatalosan Lévai Ádám tárlata, valójában azonban Wehner Tibor születésnapi ünneplése. 60 éves a mester. A legnagyobb(!) műtörténész. Tibor természetesen a hivatalos verziót tudja, szokásához híven alaposan felkészül Lévaiból, és röviddel megérkezése után bele is fog a szónoklatba. Tökéletes formában van. Bonyolult körmondatokkal, filozofikus eszmefuttatással, szellemes képzettársításokat és válogatott idézeteket híva segítségül hosszasan méltat bizonyos macskaábrázolásokat, holott a falakon a köszöntésére összegyűlt kollégák képei lógnak. A Tibornak szánt ajándékok. Macska egy szál se. Az előadás oly profi, vagy a tréfa sikerült annyira jól, hogy a közönség csak sokára kap észbe, hogy már nevetnie kéne.
Boldog születésnapot Tibor – még ha kissé megkésve is!

Szemünk szöge a Manóban

A Magyar Fotográfusok Háza - Mai Manó Ház meghívója a december 3-án 2-kor kezdődő szimpóziumra, melynek címe: RENESZÁNSZ MOTIVÁCIÓK ÉS MOTÍVUMOK A KORTÁRS MŰVÉSZETBEN.
Előadók: Miltényi Tibor, Csörgő Attila, Jozipovics György, Orosz István, Szabó Dezső, Telek Balázs.
Mondandóm címéül ezt választottam: Szemünk szöge (a cím tulajdonképpen plágium, Tarján Tamás barátom adta egyszer még az elmúlt évezredben egy rólam írt kritikájának ezt a címet, aztán később egy (?) korsó sörért megvásároltam tőle anamorfózisokról írandó könyvem élére. A könyv ugyan még nincs kész, viszont sajnálnám, ha befektetésem nem kamatozna). Különösebb horrort ne várjanak, bár belátom, a cím, sőt a blog-oldal címe - UTISZ (ezen az álnéven mutatkozott be Odüsszeusz, mielőtt kiszúrta a küklopsz szemét) - alapján feltételezhető lenne ilyesmi. Nézőpontokról, szemszögekről fogok majd beszélni, a perspektíva furcsaságairól a reneszánszban és manapság.
A Manóban egyébként tart (egészen január 4-ig) A látás kultúrtörténete (Képmutogatók 2) című Kolta Magdi (1958-2005) emlékére rendezett kiállítás, sőt egyre növekszik, mert tegnap még egy munkát elvittek tőlem.
http://www.maimano.hu/georgeeastmanterem/20081110_kepmutogatok/index.html

RÍMTELEN COMMEDIA

Délután székfoglaló a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián: Nádasdy Ádám költőtársakból verbuvált szereplőgárdájával bemutatja azokat a részeket, amelyek elkészültek Dante Isteni színjátékának új fordításából. Merész a vállalkozás, hiszen Babits-on kellene túllőnie. Ráadásul rímtelen jambusokba teszi át a tercinákat, ügyelve arra, hogy a szöveg szavai és mondatszerkesztése is a lehető legközelebb álljon a mai magyar nyelvhez. Kétségtelen, hogy az a vulgáris olasz, amin Dante írt, a korabeli firenzei közbeszéd nyelve volt, van hát logika Nádasdy fordítói stílusában, valahogy mégsem hoz izgalomba. Valamiért kell a forma régies íze, a nyelv veretessége, még az is jólesik a Babits féle fordításban, hogy nem mindent fogok föl azonnal. Nádasdy a tartalmat választja a forma ellenében, az értelmet a misztériummal szemben. Nekem a költészet mellé, ha okosodni is akarok, elég lenne az amúgy most is beígért fél oldalt befedő jegyzetblokk, amely nélkül úgysem lehet megúszni a Commediát (ahogyan a valóban kötetlen prózában fordító Szabadi Sanyi bácsi könyvében is ott van). Persze nem mondom, hogy nem élveztem Nádasdy előadását, de inkább a magyarázatait, a kedélyét, a humorát. Nagyszerű tanár lehet. Kezdem irigyelni Anna Idát.
Az előadás előtt Lator apu felől érdeklődik és gratulál a Körzővel rajzolt vízhez. Én meg mondom, milyen fiatalos. - Persze, hatvan fekvőtámaszt csinálok reggelenként. És a kézenállás – kérdezem. Olykor még az is. – Kézen járni is tudsz? - Na, látom, mennyire outsider vagy, tudnod kéne, hogy kézen járni sokkal könnyebb, mint kézen állni, és szellemes magyarázatba fog egyensúlyozásról, ízületekről, stb. 81 volt a múlt héten.

Hogy miért jut eszembe idemásolni Dürer Melankóliáját , azt magyarázza egy idézet, egyelőre még a Babits fordításból, mert Nádasdy még nem jutott el eddig:

„Mert elmondom, mit lelkem szeme jól lát,
hogy oly’ időt hoz már közeli csillag
(csillag számára nincs se gát, se korlát),
hogy egy, kit ötszáztizenötnek írnak,
Istentől küldve megöli a Szajhát,
és cinkos óriását...”

Az idézet a Purgatórium utolsó énekéből való, Berenice szavai ezek, aki Dante vezetőjévé szegődik. Kezdjük a végén: a nagybetűs Szajha – talán az ő arcmása az, amely oly rejtélyesen sejlik elő a poliéder felénk fordított oldallapján – nyilván az eltorzult Egyházat jelenti s a Dante-magyarázók szerint azonos azzal a Jelenések Könyvének szörnyén lovagoló bestiával, aki már a Pokol első énekében útját állta a költőnek:

„sok állat van kikhez nősténynek áll
és még több fog ennekutána lenni,
míg eljő, ki megölje az Agár.”

(Ez a rész már megvan Nádasdynál is:
„Sok állat van, melyhez beáll szukának,
és lesz még több is – mígnem az Agár
eljön és gyászos halált hoz fejére.”)

Ezek szerint az a rejtélyes valaki „akit ötszáztizenötnek írnak”, az nem más, mint maga az Agár. Hogy mit is jelent ez a szám, arra sok elmélet született, de elképzelhető, hogy Dürer értelmezésében egyszerűen a mű készítését (amelyet a híres számnégyszögön olvasunk) követő évet, az akkoriban világvégeként beharangozott 1515-öt jelöli. Mindenesetre a versben megidézett Agár valóságosan is megjelenik a metszeten, ott gubbaszt készenlétben az Antikrisztust jelentő kőtömb előtt (amiről talán majd egyszer bővebben is írok), és természetesen már a háttérben, a fele égboltot kitakarva ott a „közeli csillag” is, ami a rézkarc legfeltűnőbb eleme, és a legfeltűnőbb utalás az Isteni Színjátékra. A csillag itt is ott is főszereplő. Emlékszünk ugye, hogy Dante könyvében mindhárom részének ez az utolsó szava: stelle. Egyébként összesen ötvenötször írta le Dante a csillag szót, nincs is más dolgunk, hogy kiválasszuk, melyik a Melankóliáé. Hogy az olaszos műveltségű Dürer jól ismerte a Divina Commediát, arra sok bizonyítékot lehetne fölhozni, ott volt barátja Pirckheimer könyvtárában, sőt valószínűleg a sajátjában is, de arra is sok jel utal, hogy az idézett verssorokban és a sorok közt megbúvó jelképekben, meg a grafika elemeiben milyen szorosan kapcsolódik össze Dante és Dürer kora és a két alkotó világlátása. A küszöbön álló világvége várása, a romlásba döntött egyház megjavításának igénye, a személyes tragédiák földolgozása egyaránt ott munkál a művek mélyén, s még mi minden. Valószínűleg többről van itt szó annál, mintsem hogy a Melankólia Dante művének illusztrációja lenne. De vajon akkor mi? Vizuális jegyzet? Kiegészítés? Egy kétszáz évvel későbbi konklúzió? Vagy a következő koroknak szóló rejtélyes üzenet? Nevezzük bátran az Utolsó éneknek! Nem törted-e vajon te is már a fejed, kedves olvasó, miért éppen 34 a Melankólia híres varázsnégyszögének megfejtése; - Hát persze! A 33 részből álló cantó végéhez éppen odaillik harmincnegyedikként. Ha eddig nem tetted volna, most ugye végre leemeled a polcról a Commediát. Felütöd az eredetit, vagy a leginkább tetsző fordítást -, ha angol vagy, Longfellow-ét, ha német, Kannegisserét, ha meg történetesen magyar, akkor Babits Mihályét, vagy hamarosan Nádasdy Ádámét, és észreveszed, hogy a metszet babérkoszorús angyala, nem is lehet más, mint Beatrice.