Valamit
hallott, sőt egy repülőgépen talált újságban olvasott is róla. Ami keveset
megértett, az alapján nyilvánvaló volt, a külföldi sajtó újabb túlkapásáról lehet
szó. Nem sokat törődött vele. A néhány
hétre tervezett „kiküldetés” több mint másfél évre nyúlt, aminek nagyobbik fele
kiesett K emlékezetéből. Minden gondolata a várva-várt hazatérés körül forgott. Az
első szokatlan jel az volt, hogy a leszállni készülő utasok egy része kendőt
kötött az egyik szeme elé. Színes textíliák voltak, tréfás maszkok, amelyek játékos
ötletnek tűntek. Valami népi rituálé lehet, gondolta, olyasmi, mint a
töklámpás, vagy a homlokra rajzolt hamukereszt, noha nem emlékezett semmi jeles
napra, amely hasonló szokások révén lett volna ismert. A K mögött ülő nő egy
olyan kendőt tett föl, amelyen az eltakart szem helyén egy festett szem
látszott. Vicces, gondolta, és a hölgy is mosolygott, amikor megkérte, segítsen
leemelni a bőröndjét. Az útlevélvizsgálat előtti sorban egy darabig egymás
mellett haladtak, újra megpróbáltak beszélgetni, de csak kevés szót ismertek
egymás nyelvén, ráadásul a második vagy a harmadik kordonnál egy láthatósági
mellényt viselő hivatalnok különválasztotta őket. Neki, mivel nem volt
letakarva a szeme, másik pultnál kellett várnia. Voltaképpen jól járt, mert az
ő sora sokkal rövidebb volt, igaz, itt hosszabb ideig tartott egy-egy
vizsgálat.
–
Egészségi okok – erősítette meg K szóban is a másfél éves távollétre vonatkozó
kérdést. A duplaoldalas kérdőív aláírása és a csomagok átvizsgálása után egy
távoli kijárathoz irányították. Tömegközlekedést nem vehet igénybe, tudta meg,
de jobban jár, mert egy külön autóbusz ingyen szállítja haza azokat, akik
szemfedő nélkül érkeztek. Nagyon jól mégsem járt, mert a lefüggönyözött busz bevárt
néhány újabb járatot, és csak akkor indult el, amikor minden ülőhely megtelt,
sőt egy csoport ázsiai sportoló révén már állóhelyek sem maradtak. Tényleg
„házhoz szállítás” történt, ami az ő esetében, minthogy egy peremkerületben
lakott, azt jelentette, hogy utolsóként szállhatott le. Késő éjszaka volt, hold
nélküli sötétség. A zseblámpás kalauz is leugrott, előzékenyen nyomta meg a kapucsengőt,
s csak akkor mászott vissza, amikor odabent is fölgyulladt a villany.
A
felesége jött ki, nem számított az érkezésére, a táviratai nem érkeztek meg,
furcsa is lett volna, mondta, hiszen hónapokkal ezelőtt megszüntették az
üzenetküldésnek ezt a korszerűtlen módját. Odabenn látta csak meg, hogy az ő
arca egy részén is, a bal szemét takarva fehér géz fut. Riadtan lépett hátra,
amikor K megpróbálta megérinteni. Ilyenkor még csúnya magyarázta, két-három hét
kell a teljes gyógyulásig. Lassanként derült csak ki, miközben a délről maradt
cvekedlit kanalazta, és hagyta, hogy a mögé álló asszony a vállát masszírozza,
hogy a géz alatti szem el lett távolítva. Vannak, akik szemellenzőt viselnek,
de az államilag preferált megoldás a végleges eltávolítás. Gyakorlatilag minden
jogot visszakap, aki ezt választja, és a BEA (Birodalmi Egészségbiztosítási Alap)
jóvoltából teljesen ingyenes. Az orvosok megállapították, hogy a látás egy
szemmel sokkal koncentráltabb és megbízhatóbb, a szociológusok pedig a
társadalmi kohéziót látták biztosabbnak az egyszeműek körében. A két szemmel
való nézés, vagyis a sztereoszkópikus szemléletmód néhány olcsó előnyért cserébe,
amilyen a térlátás, vagyis a távolságok könnyebb érzékelése, olyan hátrányokat
jelentett, amelyek következtében az emberek megszűntek egységes, azonosan
gondolkodó nép, illetve nemzet lenni. Az individuális különbségek
kialakulásáért, vagyis a társadalmi megosztottságért a két szem a felelős – ezt
már a bekapcsolt televízióban hallotta, ahol a késő esti műsor végén a napi statisztikát
is közölték, mely szerint az egyszeműek aránya meghaladta az ötven százalékot, de
a magasabb iskolákat, sőt egyetemet végzettek körében az arány még ennél is jobb,
egyes körzetekben már hetvenöt százalék fölött van. Addig, amíg a birodalom
lakossága csekély számú volt, vagyis könnyen kormányozható tömegek lakták,
szükségtelen volt a tudományos eredmények gyakorlatba való átültetésével
foglalkozni, de amióta a kritikus népességszámot túllépte, sőt jócskán
meghaladta az egyedszám, sürgetővé vált az intézkedés, amelyet a nemzetközi
szervezetek is a leghumánusabb intézkedésnek tartottak. Egyelőre nem lehet
kötelezővé tenni, de bizonyos szabályzókkal rá lehet venni az embereket,
magyarázta egy ismert politikus, akinek a családjában, sőt közvetlen
környezetében már mindenki félszemű volt. A másik, a kulturális csatornán
nyelvészek beszéltek arról, hogy a félszemű kifejezés bántó lehet, mert hiányra
utal, holott ebben az esetben az egy szem éppen hogy többet jelent a kettőnél. A
megszólalók az egyszemű szót tartották követendőnek, legalábbis addig, amíg
egyáltalán értelme lesz a megkülönböztetésnek. Néhány hónap, legföljebb egy év,
és okafogyottá válnak az ilyen polémiák, magyarázta az ismert tudós, akire K jól
emlékezett még elutazása előttről, hiszen akkoriban nevezték ki az Akadémia
elnökévé. A többi csatornán nem volt adás, de az egész napi fáradtság és a
hazatérés okozta megrázkódtatás miatt nem is nagyon tudott volna figyelni.
–
Hidd el, megértelek, eleinte én is ódzkodtam, magyarázta a reggeli kávénál a
felesége, de elfogadtam, és az őszinte elfogadás mára már lelki békét teremtett.
–
A fizikai szemmel látott kép elhomályosítja a lelki szem képét – fejtegette a kerületi
elöljáróságról érkezett férfi, aki hivatali feladatként kapta, de mint mondta,
önként is szívesen vállalta volna, hogy a váratlanul hazatérő és vélhetően
komoly lelki megrázkódtatáson áteső K-n segítsen. – A tudatban kialakuló képet
a primer vizuális ingerek, illetve a tudás, az erkölcs, az etika, a hit által
létrehozott korrekciók, vagyis a tanult és örökölt elemek közösen alkotják. A szembe
érkező vizuális inger nyilván alacsonyabb rendű elem, ráadásul a szem által
látott kép az illúziók melegágya. Az ilyen közvetlen látvány a primitív
társadalmakban még nélkülözhetetlen volt, a tudomány fejlődése és a lélek
spirituális igazodása azonban már képes kiváltani a naturális képet. A nem is
olyan távoli jövő az úgynevezett lelki szem által alkotott képről szól majd. A harmadik,
a láthatatlan szem által közvetített látványt a többség egyelőre úgy képes érzékelni,
hogy az “ráúszik” a fizikai szemmel látott képre, de nyilván pontosabb, élesebb
és tisztább lenne ez a kép, ha a fizikai látás egyáltalán nem zavarna be.
–
Vagyis ha egyáltalán nem lenne szemünk… – fejezte be a mondatot udvariasan K.
–
Ó, igen! A nem is nagyon távoli jövőben ez lesz a természetes. A tudomány egyre
több szervünkről mutatta ki, hogy valamikor ugyan nélkülözhetetlenek voltak, de
betöltvén funkciójukat, fölöslegessé váltak. Gondoljon a vakbélre, ugyan mi szükség
van rá? Semmi, csak bosszúságot okoz. Tudta, hogy már a huszadik század
közepén, az első űrhajósokat úgy lőtték föl, hogy előtte kivették a vakbelüket?
A
regisztrációs lapon, amit a férfi K elé tolt, gyakorlatilag minden adat ki volt
töltve. Nem csak saját adatai, és részletes, gyermekkori betegségeket is
felidéző kórképe szerepelt rajta, de a közvetlen hozzátartozóké, sőt a távoli
rokonoké is. Voltaképp egyetlen sor, illetve két rubrika kitöltését kellett
elvégeznie.
–
Ha itt beikszeli – nyújtotta előzékenyen a tollát a férfi – az az egyik szem
eltávolítására vonatkozik, de ajánlatos mind a két négyzetbe ikszet tenni,
hiszen fölösleges fáradtságtól kíméli meg magát. Engem meg dupla
adminisztrációtól – tette hozzá barátságosan.
