Lisszabon legyen az utolsó állomás,
Itt szálljon partra a gyönyörű hasonmás,
Valóság, képzelet – nincsen, ki eldöntse?
Indulj el Barótról Dürer Albert öccse!
Ugyanaz az álom kétszer vál valóra:
Szilfadúcba metszve, s verset írva róla.

ORRAINK

 

AZ ÓRAÁTÁLÍTÁS ÉJSZAKÁJÁN...

Az óraátállítás éjszakáján, 

nagyjából éjfél és félegy között

e-mailben jött a gyászhír, amit

el kellett újra küldeni mivel,

az elsőből a csatolmány hiányzott.

 

Mondom még egyszer,

nulla s egy közt érkezett,

a nem létező intervallumban tehát,

ami köztudottan törlődik, 

semmivé lesz,

térből, időből eleve kihull.

Érvénytelen, sőt annulláltatik.

 

Sakkoztam éppen online,

s vesztésbe’ voltam,

félálomban ez nem túl meglepő,

bár mostanában éberen sem az.

 

A Caslonnal szedett szöveg tudatta,

saját halottnak kik tekintik,

s azt is, evangélikus a megboldogult.

 

Fölül egy kis linó,

fűz, kőorsó, borostyán,

s a sírkövön vidám szívecske.

 

A meghívó április elsejére szólt,

naná, esett le, mikor lehetne máskor.

Hányan bedőltünk!

És mennyi még befog!

  

Hadrianust skandálok deákul…

animula, … bandula…

s Lulu.

LÍVIUSZ

Mert van itt, kérem egy másik világ. Egy másmilyen, amelyben másként történnek a dolgok, nem jobban és nem rosszabbul, hanem másképp, ráadásul nem is történnek, vannak, mert a történés valami időbeliséget feltételezne, hogy repüljön a jelenések fölött a szárnyas idő, meg minden míve, de ezek fölött nem száll, nem lebeg, meg sem moccan. Olyan, mint a sláger, az elakadt hanglemeztűvel: megáll az idő.  Na persze az alkotó sem öregszik, izmusok jönnek, mennek, dagadó izmú izmusok, némelyik visszatér, mintha itt hagyta volna a pipáját (ami amúgy nem is pipa), vagy azért, hogy visszaakassza a kölcsönvett piszoárt, beleütközik az ajtóban a posztmodernbe, kalapot emel, mintha régi ismerős lenne, mindenki ismer mindenkit, valami becsukott kocsmából, kávéházból, filmstúdióból, a Brazilból, vagy a Veronikából, Hrabal mester U Ruzskujából, vagy abból a nagy deszkatákolmányból, ami a Nagymamák tengerpartján áll. Odol. 84. Biplán és kalapos puttó.

Szóval itt ez a másik világ, amiben másként vannak a dolgok, nem jobban vagy rosszabbul, de szerethetőbben, annyi szent. Közünk van hozzájuk, személyes közünk, talán a részletek teszik, a hozzájuk mesélt anekdoták, a végtelen, a mőbiuszcsavarintású történetek, amelyek sosem ismétlődnek, meg persze a kísérők, a kísérők olykor csipkés szoknyában, máskor meg talpas poharakba töltve. Tinto rosso és Tintorettó. Pálmafás, tengerhabos Delfinia – ciril betűvel skribálva föl – mindig a Hold pálmafás túlsó oldalán. Földtöltekor fölharsan a földkóros alvajárók dala: Csapszék, Pince, Borkimérés, nem folyik itt borkímélés… Macskapék, a pajzán Bukolika. Rózsás labirinth … és Pepecs … és Kontúr … és Satír.

No, erre már Robinson is fölteszi a pápaszemét. Könny nem marad szárazon, Napóleon megadja magát Háry Jánosnak és egy vasúti forgalmistának egy ifjú sellőivadék elcsavarja a fejét. Egy sellőbakfis Sopronból. Együtt figyelik a tusba mártott tollhegy játékát a fehér (olykor kissé samoá árnyalatú) bordázott papiroson, a tollszem döccenéseit, megiramodását, kanyarvetéseit, karistolását, hogy a lavírozva odaszusszantott lélegzetvételeket, a litográf-kőre pettyezett apróbb-nagyobb szívdobbanásokat, a harántdúc erekciót és az aquatinta pászmák lassú ernyedést már ne is forszírozzam. Úgy is látják. Lássátok! Feleim! 

Fametszet? Rézkarc? Kőnyomat? Linó? Nem válogat, őt választja ki magának Psyché, a hajdani költőnő, naná, hisz tudja, hogy a legeslegnagyobb cickológust tisztelheti benne (úgy tessék érteni, a művészettudományok történetében, de egészen a Willendorfi óta ám, nem formált senki olyan érzéki ciciket, mint ő), aztán Münchausen báró, Lipitlotty, a pesti gavallér, továbbá a diabolós hölgy, meg a másik, a kitárt kebelű (kedvenc sportod? A száz női mell!), aki olykor sárkányt legeltet (egy flört Cyranóval, egy liezon Szindbáddal), majd átül az öreg Casanova kordéjába, vagy pucér üleppel lovagolja az ajtósi-nurenbergai Albrecht Dürer szenvedélyes rinocéroszát. Művészettörténeti csúcspillanat: a legeslegelső orrszarvú (Jókainál még szarvorrú) a bestiáriumok narválagyarral ékesített ázsiai gyöngye (afrikkal kitömve) nyílegyenest Lisszabonból érkezvén az Oktogonon dobrokol. És abrakol.

Nézőpontváltás vagy könnyed stílusgyakorlat? A szereplők horizontja, a rajzoló szemszöge és a nézők látómezeje csereszabatos: folytasd te olvasó, ezt a vonalat akár te is húzhattad volna, ezt a foltot már te is idetehetted volna. Érezzük a kéznyújtás melegét. És bepárásodik az orrunkra drótozott lupe. Az olvasó, aki ”befejezi” a művet, itt egyenrangú útitárs, barát, pajtás, cimbora. Körülülik a rajzasztalt: Hertul mester és Hertul fia Miklós, magyarázzam: a Magyar Anjou legendárium és a Képes Krónika illuminátorai (akkoriban még egy egész falu járt egy könyv illusztrálásáért), Bocskay György, Bubenka Jónás, Zichy Mihály, Kondor Béla, Rékassy. Távlattan, enyészpont, kalaplengető széles panoráma. Megejtő az a természetesség, ahogyan könyvet illusztrál. Látszólag különbözők a témák: Sterne Érzékeny utazásai, Molière Fösvénye, Balzac Borsos történetei, Csokonai Karnyónéja, az édes-édes Krúdyádák, Hadova és Hamuka, az emblematikus alteregó: Jónás, meg persze a kisöccse, a naplóíró Komisz kölyök – mindegyikhez tökéletes formát talál, kifogástalan technikát, eszményi stílt, és mégis, mégis minden esetben csorbítatlanul ő marad: Gyulai Líviusz. Tessenek kérem nagyon szeretni!

Lisszabon legyen az utolsó állomás,
Itt szálljon partra a gyönyörű hasonmás,
Valóság, képzelet – nincsen, ki eldöntse?
Indulj el Barótról Dürer Albert öccse!
Ugyanaz az álom kétszer vál valóra:
Szilfadúcba metszve, s verset írva róla.

GABI

 „Sohasem láttam embereket olyan hamar megőszülni, mint akik kortársaink voltak.

Olyan időket élünk, amikor minden elmúló év utolsó napján felsóhajtunk: csakhogy vége van már! S nem akarjuk hinni, hogy ami utána jő, még mindig rosszabb napokat hoz.

Egyre szállunk alább-alább, hitben, reményben, egymás iránt való szeretetben; vagyonunk pusztul, szellemünk lankad, erőnk fogy, társaséletünk szétbomlik; nem közöny, de undor már az, amivel a napok eseményei elé nézünk.”

Miért veszem le a Mire megvénülünket, s mért ütöm fel legutolsó fejezetét? Újra bele kell fognom az olvasásba, hogy megértsem, miféle játékot űznek velem a szavak, honnan, hová lódítják emlékeimet.

„… kortársaink voltak”- írja a sokszorosan felejtésre ítélt, de valami eltökélt makacssággal agykérgünk szürke sejtjeibe mégis beépülő, csak azért is velünk maradó Jókai.

Kortársaink voltak…

Ezt a szópárt találta, választotta épp tíz éve, 2011 és ’12 fordulóján az Iparművészeti Múzeum kupolatermében rendezett kiállítás címéül Kernács Gabriella. Vagy a kiállítás címe választotta őt?  Ugyan ki mást találhatott volna, ki más ismerte volna mindőjüket, az ottani hatvanhárom mellett azt az ezernél is többet, akikről méltatást írt, elemzést fogalmazott, lexikoncikket, esszét, tanulmányt, monográfiát szerkesztett, vagy épp filmet forgatott.  Férjével, B. Farkas Tamással közösen készített alkotásaik  négy évtizeden át voltak a  televízió, majd a televíziók  művészeti  programjainak etalonjai.  Olykor magam is beleártva a filmszerkesztésbe, kalaplevéve kellett konstatálnom, minő fényes tudással, s mégis mily példaadó tapintattal, szakmai alázattal készültek a műsorok Gabiék műhelyében.

Hogyan volt képes az ezeregyedik művész alkotására is úgy nézni, azzal a természetes, őszinte pillantással, gyermeki ártatlansággal, mintha először látna olyat? Pedig egy idő után nem csak a maga szemével nézett, miután alkotó párja – és élete társa – Tomi szeme világa kihunyt, helyette is látnia kellett, az ő fekete recehártyájára is Gabi tengerzöld szeme továbbította a képet.  Először 1984-ben egy Vigadó Galériában Keresztes Dórával közösen rendezett kiállításunk kapcsán találkoztunk, s utoljára – legalábbis a szakma nyilvánossága előtt – ugyanott. A harminc évvel később megismételt tárlatot Kernács Gabriella nyitotta meg. Értő, elemző tanulmányát a gyászhír perceiben újraolvasva egy idézetbe ütközöm.  Weöres Sándor „De profundis” című verséből való: „Más halálán életet cserélünk, a föld rendje ez…” Tudom, tán el is fogadom, ez a rend, zajlik a nagy cserebere, de Kernács Gabriellával most egyszerre az az ezer is hiányozni kezd, akiket ő tartott számon, s akik az ő révén tudtak egymásról, figyelték a másikat, értették a Nagy Környülállást, vagy legalábbis úgy csináltak, mintha értenék a föl nem foghatót. Fölfognák a meg nem érthetőt. Igen hiányoznak ők is, a hamar őszülők, akik – Jókai Mór és Kernács Gabi szavával – „kortársaink voltak”.