Az
alábbi beszélgetést emlékezetből jegyeztem le. A helyszínt, az időpontot,
illetve beszélgetőtársam nevét az ő kérésére nem közlöm.
– Telefonon egyszerűbb lett volna, fura,
mert a járvány alatt mindenki azt kéri, hogy inkább telefonáljak. Maga miért
nem akarta…
– Önnél van a mobilja? Kikapcsolná. És vegyük
ki az akkumulátort is.
– Zavarná, ha a magnót használnám?
– Ön egy profi. Tudom, hogy képes megjegyezni
mindent. Megígérhetem, erre a beszélgetésre emlékezni fog. Sokáig fog rá
emlékezni. Egyébként tud sakkozni?
– Csak amatőr szinten.
– Nem baj. Hoztam egy zacskó bábut, furcsa
lenne, ha csak ülnénk itt a parkban a sakkasztalnál és nem csinálnánk semmit. A
látszat miatt kell, ahogy a maszk is. Tessék.
– Mit akar?
– Érintse meg az egyik kezem, illetve
inkább csak mutasson rá… tudja, a vírus… Úgy. Kegyed lesz a fehér.
– Rendben, akkor én kezdek. Első kérdésem,
miért is vagyunk itt?
– Annyit már mondtam ugyebár, hogy egy
halálesetről. A Covid…
– Igen, de mi ebben a titkos?
– Lépjen egyet, miközben beszél.
– Lépek, huszár c3. Mi ebben a titkos?
– Mégsem amatőr. Ismeri ezt az az írót, itt a fényképen? Ezt a
költőt?
– Hogyne. De a politikust inkább. Tudom,
hogy író is volt, költő, de…
– Nem volt.
Az. Író. Költő.
– Az irodalom révén vált halhatatlanná; azt
akarja mondani?
– Nem azt akarom mondani, szó sincs
jelképekről. Nem halt meg. Nem tudom, mit fog kezdeni ezzel az információval,
de nekem meg kell osztanom önnel.
– Kell?
– Igen, lehet, hogy később elmondom, miért,
egyelőre legyen elég annyi, hogy az illető él.
– A sajtóban az állt, hogy november 5-én
este…
– Igen, volt intenzív osztály, lélegeztető
gép, szövődmény, ahogy kell. Azt ugye tudja, hogy a Covid-19 elhalálozásnak van
egy szigorú protokollja. A halottal például nem kerülhet senki kapcsolatba, sőt
nem is láthatja senki kívülálló, még családtag sem, a kórházon belüli
halottszemle a lehető legminimálisabb, kórbonctani vizsgálat nincs, szóval,
hogy volt-e valaki a koporsóban…
– Úgy tudom, hamvasztást írnak elő a
járvány idejére.
– Pláne. Egy kis virágföld, lávahamu, strandhomok…
Ha valaki el akar tűnni, új életet akar kezdeni, ki akar kerülni a körforgásból
egy időre, keresve sem találhat jobb alkalmat egy pandémiánál. Természetesen
nekem is voltak kétségeim, sőt csak azok voltak, de aztán a körülmények, a
közvetett bizonyítékok…
– Közvetett?
– Talán több is, mint közvetett. Aláhúztam
egy részt az utolsó regényében. Nézze csak: „Hirtelen, mint villám cikázott át
rajtam egy kérdés, no és mi van, ha az alkotó kilép saját narrációjából? Ha
félbehagyja, mint Petike a regényét, és megtalálhatatlan címei egyikére
költözik, amilyenekkel nyilván fölös számban rendelkezik…”.
– Az átváltozófenomén…
– Tessék?
– Csak továbbolvastam itt a 204. oldalon,
egy bekezdéssel lejjebb…. és mellesleg kiléptem a futóval a nagyátlóra.
– Ügyes. Mármint a lépés. Ha ismerné a
verseit, a többi prózáját, a csavarásokat… Mondok egy példát, azt, amit talán a
legjobban szeretek. Az a címe, hogy A bérgyilkos és a Mester. Arról szól, hogy
egy bérgyilkos fölkeresi a híres zenészt, hogy meg kell ölnie, egymillió
forintot fog kapni érte, a felét már föl is vette, de nem akarja megtenni, mert
hallotta, hogyan játssza Sztravinszkijt, és inkább megkímélné. Azt ajánlja,
tűnjön el valahol a világban, Új Zélandon, egy Polinéz szigeten, vagy a
Tűzföldön…
– Várjon csak, nem úgy folytatódik az írás,
hogy az illetőről, akit el kéne tenni láb alól, szóval erről a művészféleségről
kiderül, hogy ő maga a megbízó? Egy zugügyvéden keresztül ő adta a megbízást,
hogy… saját magával akart… de ha jól emlékszem, azt nem a maga írója írta,
hanem egy Kardováró, vagy…
– Majdnem pontos, Carbonaro. Az Ulpiusnál
jelent meg. Csakhogy a Carbonaro egy álnév, az illető sok álneve közül az
egyik. Ez is a rejtőzködés része volt, az álnevek, a titkos alteregók… Ki
tudja, hány mind máig ismeretlen szerzőről fog kiderülni, hogy a neve mögött
valójában ugyanaz az ember rejtezik. Ő. Számára a politika is a kettős
identitás része volt, egyfajta titkos játék, ami sokáig szórakoztatta, csak hát
a politikában nehezebb eltűnni, ott jobban szem előtt van az ember. Hát ebből
lett elege. Egyébként, ha van nála egy csavar, gyanakodni kell, hogy lesz egy
másik is meg egy harmadik…
– Oké, de ez azért mégsem bizonyíték. Azt
mondják, betegeskedett, lefogyott…
– Lefogyott tényleg, na persze volt honnan
lefogynia. Ha jól sejtem ez már az új fizimiska kialakításának része volt. Utoljára
a Várkert Bazárnál találkoztunk, volt ott egy irodája, oda hívott át. Amíg a
kávém kijött, a titkára valami díszes csomagolású kínai italt töltött neki.
Spéci ginzeng kivonat, magyarázta. Tökéletes sűrítmény. Szellemileg és
fizikailag is frissen tart, erősíti az immunrendszert, legyőzi a fertőzéseket
és áll a dákó, mint a cövek. De nem ez a lényeg. Képzeld, mióta iszom,
elkezdett visszasötétülni a szakállam és a hajam. Visszarőtülni, úgy mondta,
mert valamikor vörös haja lehetett. Szóval elindult a visszafiatalodás útján.
Még viccelődtünk is, mit szól majd a miniszterelnök, akinek ő volt a
főtanácsadója, ha a kormányülések után át kell pelenkázni.
– Kínából hozták neki a ginzenget?
– Onnan. És szerintem most ő is ott van.
2010 óta, amióta „kormányközelinek” számít 32 alkalommal ment ki. Szinte
hazajárt. És persze a többi távol-keleti országba is. És ezek csak a hivatalos
utak, a kulturdiplomáciák. Tavaly tavasszal háromszor repültünk együtt. Akkor a
lélegeztetőgép beszerzésbe is beszállt, mert tényleg mindenkit ismert. Ha nem
volt velünk a kirendelt tolmács, akkor is elboldogult. Mi az, hogy boldogult,
verseket szavalt kínaiul.
– Verseket? Kiét?
– Hát a sajátjait. Több kötete is kijött
Kínában. Jü Cö-min fordította, de hogy ki írta az előszót, arra soha nem jönne
rá…
– Nem is próbálkozom. Inkább sáncolok.
– Vagyis berozsál. Mi így mondtuk a
sakkörben. Egyébként Gorbi.
Mi?
Nem mi. Ki! Hát Gorbi… Mihail Szergejevics
Gorbacsov írt neki előszót. De mondok valami mást. Tudja ki az a Yang Lian, két
éve ő kapta a Janus Pannonius-díjat. A költészeti Nobel-díjnak is mondják. 50.000
euró. Ő találta ki. Nem véletlenül választotta Janus Pannoniust, de most inkább
Yang Liant mondom. Na ez a Yang Lian két hete otthon járt Pekingben, mert
különben Berlinben lakik, szóval volt valami összejövetel egy szálloda
különtermében, csupa álarcos potentát, hát megjelent ő is. Háttal láttam, inkább
félprofil volt, takarták is, de biztosan ő volt. Karcsú volt és a haja olyan
szőkés vöröses. Gondolhatja, hogy felfigyeltem rá, mert kilógott a kínaiak
közül. Ja és a szakállát mintha leszedte volna, bár a maszk miatt ezt nem
mondanám biztosra. Aztán amikor újra kerestem már nem volt fönn a videó a
YouTube-on. Vagy lehet, hogy csak én kerestem rosszul.
– Erről, amit mond, más is tudhat? Például
a miniszterelnök?
– Hát, nem könnyű kiigazodni rajta. Az,
hogy a temetési beszédben volt néhány csipkelődés, ilyesmik: „Minden
megbeszélésre zsáknyi ötlettel és munkával érkezett, amit persze nekem kellett
volna elvégezni”, mindenesetre szöget üthet az ember fejébe.
– De ugye a kiszivárogtatásra vonatkozó
utasítás nem onnan jön?
– Ha most nem mondok sem igent, sem nemet,
azzal beéri?
– Ha jól tudom, azt hívják elegánsan en passant-nak, ahogy most a gyalogjával
lépett. Mintha azt mondta volna az imént, nem véletlenül választotta Janus
Pannoniust, hogy az ő emlékére alapítson díjat. Mire akart célozni?
– Janus nem csak egy poéta volt, hanem egy
politikus is, úgy is mondhatnám, ő volt Mátyás király…
– …. főtanácsadója…, éppen mint….
– …mint ő. Bizony, olyasformán. A hasonlat körülbelül
stimmel.
– Csakhogy Janus egyáltalán nem volt olyan
sikeres a politikában, mint a költészetben. És akkor még finoman fogalmaztam.
Ha jól emlékszem, össze is különböztek a királlyal…
– Nézze, én nem azért vagyok itt, hogy
kommentáljak, pláne nem, hogy következtessek. Csak a tényeket sorolom, van,
amit magának kell továbbgondolnia, illetve majd az olvasóinak, ha meg tudja
írni. De mondok még valamit, nem is mondok, inkább mutatok. Az egyik közös
kínai repülőutunkon, betelt a jegyzetfüzete, a hányászacskón folytatta az
írást, amit végül a landolás után valahogy én kaptam föl. Kényszerleszállás
volt Budapest helyett Bukarestben, szóval volt egy kis pánik, de amúgy semmi
komoly. Most került elő a zacskó. Egy verskezdemény van rajta, pontosabban
kettő. Elhoztam, itt van: „Korea, Kína, Kánaán,/ ha eltűnne egy éjszakán, / egy
hopzicher, egy kupcihér, / keresné bárki még talán?” Emlékszem, úgy magyarázta,
a hopzicher, a kupcihér a németes hangzás ellenére ismeretlen eredetű szavak,
főkolompost, bujtogatót, főtanácsadót jelentenek, olyasmit, mint én, mondta
nevetve. Tudniillik, hogy ő.
– Azt mondta, két vers volt azon a
micsodán…
– … hányászacskón. Igen, itt van a másik is,
a túloldalán:
Azt
mondjátok majd sün-ja-li-len,
Itt
élsz köztünk, de mért vagy ilyen?
Faggattok
folyvást, sün-ja-li-len,
Mondd
el a titkod, szép idegen!
– Mi az, hogy sün-ja-li-len?
– Azt jelenti kínaiul, hogy magyar.
Magyarország nekik: Sün-ja Li. A magyarok meg sün-ja-li-len-ek.
– Ő magyarázta így?
– Nem, ezt csak később sikerült kiszótározni,
gondolhatja, hogy nem volt könnyű. Ott, a bukaresti repülőtéren, amíg vártuk,
hogy megjavítsák a gépet, másról beszélgettünk, úgy emlékszem, akkor mondta el
a legendát II. Lajosról, hogy nem is halt meg Mohácsnál, nem fulladt bele a
Csele patakba, valahogy eljutott a szomszéd faluig, amit történetesen
Lánycsóknak hívtak, s ott egy jobbágy menyecske oldalán élt, amíg meg nem halt.
– Lánycsók? Tényleg volt ilyen település?
– Szerinte volt. Sőt még mindig megvan.
– Szép.
– Hát ennyi. Most már maga jön.
– Nem tudom, mit kezdjek vele… amíg
hallgattam, eszembe jutott egy interjúja, vagy nem is tudom, mi, azt sem, hol
volt, rádió, tévé…, a legvégén azt kérdezték, hogy ha regényt írnának az
életrajzából, miféle regény lenne, fejlődés-, lélektani-, leány- vagy
kalandregény? Azt válaszolta: szürrealista krimi.
– Nézze, adok magának három e-mail címet,
három lap főszerkesztőjét. Küldje el az egyiknek, aztán, ha nem közli, a másiknak…
Az egyikük le fogja hozni. Biztosan tudom. A sorrendet magára bízom. Ja és a
nevemet, ugye megérti, ne közölje. Nem is lenne értelme, mert álnéven
mutatkoztam be. Egyébként élveztem a partit, jól bírta a végjátékot is.
Legközelebb én leszek a világos. A kijárási tilalom kezdetéig bőven hazaér.
