SZEKSZÁRD - MEGNYITÓ

Dr. Méry Éva megnyitóbeszéde - Szekszárd, 2018. szeptember 13., Vármegyeháza Galéria.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Érdeklődők!

Úgy vélem, a képzőművészeti alkotások minden darabja önarckép. Nem a szó köznapi értelmében. Inkább úgy hogy minden műalkotás kulcs az alkotó személyiségének feltérképezéséhez. Egy-egy rézkarc, szobor, vagy éppen festmény az alkotó világlátásáról, értelmi és érzelmi sugárzásáról, szellemi sajátosságairól tudósítja azt, aki érdeklődést és időt szán arra, hogy a művekben rejlő narratívakat felismerje és befogadja.

Orosz István grafikus művész filozófus alkat. Műveit, művészettörténeti kutatómunka, a láthatatlan láthatóvá tételének keresése előzi meg. Elméleti munkái könyvekből ismerhetők  meg  Sajátos stílusáról meggyőződhetünk a kiállításhoz készített  „önszócikk”, azaz önéletrajzi mondataiból. Ennek befejezéséből idézném:

„Vannak dolgok, amiket el tudok képzelni és le tudok rajzolni. Vannak olyanok is amiket el tudok képzelni, de nem tudok lerajzolni. Az igazi kérdés: le tudom-e rajzolni azt, amit nem tudok elképzelni. Már egyedül csak ez érdekel” - fejezi be ezt a gondolatsort.

 Igen az elképzelhetetlent, elképzelhetővé tenni, - a láthatatlant, - láthatóvá tenni, azokról amik nem illeszkednek meglévő törvényeinkbe, új szabályokat teremteni.

A nyolcvanas években animációs filmeket alkotott és rendezett. Kedvenc témái közé a labirintus, az útvesztő ősi története tartozott.  Mára gyerekek számára a rejtvényfejtő lapok egy kedvelt játéka. A kérdés a bejárattól az akadálypályán át miként találhatjuk meg azt az egyetlen lehetséges utat, a mely a kijárathoz vezet. Orosz István animációs filmjeiben a labirintus, emberi sors. Mi nap, mint nap, választások, lehetőségek között botladozunk: miként cselekedjünk, a kihívásokra milyen feleleteket adjunk, a bennünket körülvevő világhoz hogyan igazodjunk.  A gyerek, ha elvéti a rejtvény útját, újra kezdheti. Mi az életünkre visszanézve, megtalálhatjuk hol rontottuk el, vagy szerencsés esetben mikor voltunk megfontoltak. Az újraindulás ritkán adatik meg. Az animációs kisfilmek, különböző emberi sorsokat sorakoztatnak fel, olykor ironikus felhanggal  

Orosz István kísérletező alkat. Talán ebből adódik, hogy keze alól sorozatokban fogalmazódnak meg alkotásai. Ezen a tárlaton több jelentős sorozatából is kapunk ízelítőt. 

A Fal címet viselő, közel ötven darabból álló sorozatának 8 példánya van a  itt.. Valamennyi geometriai érdekesség, mondhatnám, lehetetlen tárgy. Háttér nélküli térben lebegő meztelen téglából építkező kőfalak. Olyanok, mint az ókori romok Találhatunk rajtuk egy-egy korinthoszi oszlopfőt, egy román kori boltívet, felismerhetünk párkányzatokat. A síkok többszöri megbontása is sajátjuk, valamiféle új szabályrendszer segítségével mégis eljuthatunk a végtelenséget kifejező arab nyolcas formátumához./ például a római egyes jelzést viselő itt is látható rézkarc/

A „Hiány” című sorozatból találhatunk három példányt is. Figyelem! A művön nem csak a látható dolgok a fontosak Gyakorta a mögöttes tartalom bír nagyobb jelentőséggel.  A láthatatlan, amelyben kiteljesedik az alkotás. A látogatónak kell teljessé tenni a művet. Nem elég rátekinteni, - tovább kell gondolni.

Itt van előttünk a Mitológia sorozat harmadik rendkívül izgalmas darabja: Kilenc korinthoszi oszlopfő, mely 6 négyszögletes oszlopból sarjad. Hogyan teljesedik ki a hatból a kilenc? De sokkal izgalmasabb a kiszáradt farönk, amely mégis a tetőt áttörő hatalmas lombkoronát hordoz. Számomra az élet himnusza ez a rézkarc.

Az „Oszlopok” című munka rom oszlopait az árnyék teszi teljes épületté. De ez lehetetlen, hiszen maga az építmény nem áll, s így árnyéka sem lehetne. Az elképzelhetetlent fokozza, hogy a művön látható két alak árnyéka más irányba mutat. A „Gömb” sem csupán formai játék. Változtatja alakját, formáját attól függően milyen perspektívából nézzük  Orosz Istvánnál az is előfordulhat, hogy a párhuzamosak mégis csak találkoznak a végtelenben. Egy indiai monda, s Dürer metszete inspirálja a rinocérosz rézkarcok megszületését. A rejtelmes állat remekmívű mesebeli rajzolata simul a több építészeti stílust is magába ötvöző oszlopos csarnokba, lehetetlen harmóniába. Az itt bemutatott könyvtár sorozat darabjának alcíme is van. „Melankólia, emlékkép” A belső térben egy ülő és álló alak kezében könyv. Köröttük relikviák sokasága: lepkegyűjtemény bekeretezett rinocérosz és labirintus képek, koponyák és sok egyéb, a múlt foszlányaiként. A kép felső szintjén láthatjuk az épület sarok homlokzatát. Vajon a könyvtár épületét, vagy egy szemközti házét?  Ablakait honnan látjuk, külső vagy belső nézetből? Más munkákon is ajtók és ablakok – attól függ milyen látószögből szemléljük - lehetnek nyitva, vagy éppen zárva is. Szemfényvesztés,- már-már szürrealisztikus.

Egészen a 16- 17. századik lép vissza tanulmányozni az anamórfózis, a visszaváltozás módszerét, hogy végül kialakítsa a 21. század adta lehetőségek felhasználásával a saját technikáját.  Kettős jelentésű képeket alkot. A szemközti falon is látható egy ilyen mű. A sűrű növényzet mögött felsejlik egy épület, az előtérben szobortöredékek vannak, - s ha tanulmányozzuk mindebből kirajzolódik egy arc.  Ennél is nagyszerűbb az anamórfózis, - a visszaváltozás módszerével készült munkája, amely az első teremben látható. Egy tájképből, miként alakul ki egy teljesen más ábrázolás, mondjuk egy portré. A visszakódoláshoz egy fém hengert vesz igénybe.  Azt mondja ezek a munkái rejtvény feladványok. Nem mindegy mit nézünk, honnan nézzük és mit látunk. Ezek az időnként színes rézkarcok optikai illuzión alapulnak  A tárlat látogatón múlik a kiteljesítésük.  

Orosz István Kossuth díjas sokoldalú alkotóművész: filmrendező, animációs filmkészítő, alkalmazott grafikái elsősorban film,- és színházi bemutatók plakátjaiként jelennek meg az utcák hirdető oszlopain. Például a „Fal” című munkáiból háromdimenziós változatokat is készített. Mellékesen író is. Elsősorban azonban grafikus művész.  Világszám! - világhírű művész.  Több száz önálló kiállítása nyílt a világ nagy városaiban New Yorktól Párizsig, Londontól Tokióig, Berlintől Pekingig. Csoportos kiállításon való részvétele meghaladja a fél ezret is. A világ nagy múzeumaiban megtalálhatók a munkái.

Jelenleg Szentpétervár és Isztambul között éppen talán fél úton jár. De ígéretét bírja e tárlat szervezője, Szűcs Zsuzsa, hogy a kiállítás időtartama alatt Szekszárdra látogat. Az érdeklődőknek tárlatvezetést tart. Én magam megtiszteltetésnek tartom, hogy szólhattam arról miként vagyok képes Orosz István munkáihoz közelíteni. Azt ajánlom, hogy tegyék meg  ugyan ezt. Higgyék el érdemes.

Köszönöm, hogy meghallgattak.

PRESIDENTS

Olvasom pesti barátaim fészbuk háborgásait, leállt a város egy külföldi delegáció (a török elnöké) jövés-menése miatt. Szerencsére kimaradtam belőle, a Balatonnál voltam két napig, Kari Piippo grafikus barátom kért meg, hogy Szigligeten tartott plakáttervező műhelyéhez csatlakozva tartsak előadást. A pesti hírek hallatán felidéztem egy közös emlékünket, bennem jobban megmaradt, neki talán annyira természetes volt, hogy már csak nagy vonalakban emlékezett rá. 

2002 nyarán egy közepes méretű finn városban, Mikkeliben volt kiállításom. A városi múzeumban (úgy mondják finnül:Taidemuseo) rendezett megnyitó után, ahogyan az szokás a világ minden táján, vacsorát rendeztek a külföldi kiállító (aki ugyebár én voltam) tiszteletére. A dolog úgy zajlott, hogy egy nyolc-tíz fős társaság a múzeumból átsétált egy közeli vendéglőbe, ahol már jó előre lefoglaltak számunkra egy nagyobbacska asztalt. A vendéglő azonban tele volt, a mi asztalunknál is ültek. Pirjo, a múzeum igazgatónője szólt az egyik pincérnek (talán szólnia sem kellett, mert a pincér tudta, mi járatban vagyunk), aki máris intézkedett, odalépett a nekünk szánt asztalhoz jelezve, megérkezett a múzeumi társaság, akiket vártak. Az asztalnál ülőknek nyilván előre jelezték, hogy csak addig maradhatnak, amíg meg nem érkezünk, fizettek, fölálltak és udvariasan átadták a helyüket. Az egyik hölgy, magas vöröshajú, még valami közhelyes udvariassággal is megpróbálkozott a magyar finn rokonság ürügyén. Happy, mondta angolul, hogy egy magyar művész állít ki a városban. Láthatólag egy csöppet sem zavarta őket, hogy miattunk kényszerültek elhagyni a helyiséget, úgy tűnt, az asztalnál zajló beszélgetés fonalát újra fölvéve léptek ki a fehér éjszakába. Csapatunk finn tagjai (Dórán és rajtam kívül mindnyájan finnek voltak) láthatólag élvezték a helyzetet, amiben mi semmi szokatlant nem észleltünk, hacsak azt nem, milyen fényesen árad be az ablakokon a napfény a kései óra ellenére. A dolog nyilvánvaló volt, a kiebrudalt kompánia azzal a feltétellel ülhetett be, ha elhagyják a vendéglőt, ha megérkeznek azok, akik korábban lefoglalták az asztalt. Vagyis ha megérkezünk mi. Kari Piippo mellé kerültem, aki miután elhelyezkedtünk, és talán a rendelést is föladtuk, mosolyogva megkérdezte, tudom-e ki volt a vörös nő, aki szóba elegyedett velem. Honnan tudnám, válaszoltam, hiszen először vagyok Mikkeliben. Tarja Halonennek hívják, ő Finnország elnöke.

A KÍNAI ELEFÁNT

Eldöntetlen művészettörténeti probléma: hol készültek az első tükrös anamorfózisok.  A kutatók meglepve tapasztalták, hogy Kínában és Európában körülbelül egyszerre jelentek meg, valamikor a 16. század vége felé. Akik úgy vélik, hogy előzményként a perspektivikus ábrázolás fortélyainak ismeretére volt szükség, Európára szavaznak, akik a tükörkészítés sok évszázados hagyományából indulnak ki, biztosak a kínai eredetben. Jurgis Baltrušaitis litván származású francia történész, a téma egyik legjobb ismerője azt is sejti, hogyan került át Kínából Európába az anamorfózis készítés technikája. I. Ahmed török szultánnak volt egy nevezetes kínai művészeti gyűjteménye, amelyet Konstantinápolyban láthatott egy fiatal francia festő, Simon Vouet (1590-1649), aki országának követe társaságában járt a Portán 1611-ben. A gyűjteményben volt egy elefántot ábrázoló tükörhengeres anamorfózis, amelyről Vouet másolatot készített, illetve festett egy jelenetet, amelyen ördögök táncolják körül az asztalon álló anamorfikus ábrát. Sajnos a kínai anamorfózsiról készült másolat nem maradt meg, sőt tulajdonképpen az ördögök körtáncát ábrázoló festmény sem, csak Vouet egy előkészítő vázlatos krétarajza, illetve egy rézmetszet, amelyet a kész kép alapján Hans Troschel nürnbergi grafikus készített. Ha igaz az elmélet, az anamorfikus kínai elefántról készített másolatot, az ördögfiókás festményt, illetve a nagy mennyiségben előállított rézmetszetet látva kezdtek el az európai művészek is anamorfózisokat szerkeszteni. Talán tényleg így történt. Vouet vázlata és Troschel metszete alapján elég jól rekonstruálható az I. Ahmed szultán gyűjteményében lévő kínai anamorfózis – nem is tudtam ellenállni a kísértésnek, elkészítettem a „Kínai elefánt” című rajzot – azt remélve, hogy a rajz alapján talán egyszer egy isztambuli raktár mélyén rábukkan majd valaki az eredeti képre is.

Májusban egy pekingi előadáson vetítettem le először az anamorfikus „Kínai elefánt” rekonstruált képét, most zajló ankarai kiállításomon pedig magát a háromdimenziós anamorfózist is láthatják az érdeklődők. (Noha azzal kapcsolatban, hogy a tükrös anamorfózis ideája valóban Kínában született-e meg, vannak kétségeim, a szultáni gyűjteményben látott „Kínai elefánt” ugyanis Európából Kínába került minták alapján is készülhetett, de mivel a téma kutatása tartogathat még érdekességeket, szívesen folytatnám azt kínai és török művészettörténészek társaságában.) - Az alábbi török szöveg fordításáért köszönet Sipos Áronnak.

CIPRUSOK

Na, vajon hol nőhetett ez a karcsú ciprus? Természetesen Ciprus szigetén. Itt az északi részen ugyan úgy hívják, Kibris, hivatalosabban Észak Ciprusi Török Köztársaság. Most nem a Sakkpartiban idézett és Nabokov által Puskinnak tulajdonított mondat miatt vagyok itt („Egy művésznek mindig szüksége van szeretőkre és ciprusokra…”), hanem azért, mert hamarabb megfestettem az ankarai teknőket a vártnál és jutalmul kaptam a néhány napos tengerparti pihenőt. A pénz ugyanaz a török líra, mint odaát, de az autók a baloldalon járnak, útlevéllel lehet átjönni, az emberek beszélnek angolul is és mindenki roppant barátságos. A városka neve: Girne. A főutca Atila (minden második sarkon így: Atilla) Igen a mi Attilánkra tessenek gondolni, de lehet Észak-Ciprus 1974-es török megszállására is, amelynek Attila hadművelet volt a neve (görög barátok előtt jobb nem emlegetni). Egyébként nem ritka török személynév, Kemal kisfiát is így hívják. Amikor megérkeztem, a határőr hosszasan forgatta az útlevelemet, nem tetszett neki, hogy nincs bajszom a fotón, a valóságban viszont, hát igen, az elmúlt hónapban alaposan megnőtt. Látszott, hogy valami megoldáson töri a fejét. Magyarisztán - kérdezte. Magyarisztán - mondtam. Attila - kérdezte. Attila - mondtam. Felderült az arca, beütötte a piros pecsétet és beleírta, kilencven napig maradhatok. Hát addig azért nem fogok.