A PERSPEKTÍVA ÜRÜGYÉN

A szem a látás szerve, a művészetek szimbóluma, a vizuális kommunikáció eszköze. A világ megismeréséhez, de félreismeréséhez, a megtévesztő illúziók befogadásához is a szemen át vezet az út. Ablak és tükör egyszerre. Nyílik kifelé és befelé is. "A szem, amellyel Istent nézem, ugyanaz a szem, mint amellyel Isten néz engem". Egy európai misztikus, a német Eckhart Mester írta ezt a szépséges mondatot valamikor a 13. században, de úgy érzem, a zen mesterek buddhista bölcsességei közt is ráakadhattam volna. Persze ha megkérdeznék mit jelent, nem biztos, hogy el tudnám magyarázni, de ha nem kérdezik, akkor értem, mint Ágoston az időt, vagy legalábbis szívesen meditálok róla.

A szem a magamfajta rajzoló számára jelkép és munkaeszköz is, ha a szemszögre gondolunk, a nézőpontra, onnan már csak egy lépés a perspektíva. Rajzolóként van némi fogalmam a perspektíváról, a nyelvújítók így magyarították: távlattan. Olykor azt hiszem, hogy az üres rajzlapon elkezdett vonalak irányát ismerem a látómezőn kívül is, képes vagyok megsaccolni, hol metsződnek majd össze, és azt is, hogy mikor. Tudok az ortogonálisokról, a horizontról is, és persze tudok, hogyne tudnék az enyészpontról, bár olykor megpróbálom elfelejteni.

A perspektíva felfedezése és használatba vétele nem csak a művészetet változtatta meg. „Felerészben geometria, felerészben filozófia” – definiálták már a reneszánszban.  A világ változott meg általa, az addig közösen érzékelt és mindenki számára egyformának tapasztalt világ. Nyilvánvalóvá vált, ha változik a nézőpont, megváltozik a látvány is, fölborul a kép minden eleme – és kiderül, hogy semmi sem örökérvényű többé. Azok az egyenesek, az a sík, azok a metszéspontok, az a tér, mind-mind a magányos szemlélő pillanatnyi helyzetének csalóka függvénye csupán. Oda a világ kényelmes objektivitása: különbejáratú individuális világocskákra hullik szét minden. Mintha a Teremtő felelőssége zuhanna át hirtelen az első perspektivisták gyenge vállára. Átélik, hogy önerőből képesek a teremtésre, ám azt is, hogy a tökéletesség vágya illúzióvá oszlik – vagy legalábbis a végtelenbe húzódik vissza. Ott a festmény síkján, az ortogonálisok találkozási pontjában matematikailag bizonyíthatóan, ám józanésszel alig elképzelhetően ott a világ végtelensége. A perspektívarács – még ma is érezzük, az akkoriak számára még nyilvánvalóbb lehetett – szinte képi szimbóluma a végtelenségnek.  A „végtelennel” éppen szemközt, a gúla csúcsában pedig az a bizonyos pont, a szem, „szemünk szöge”, fölfedeztetik az „Én”. Az individuum, a magára maradó ember.  Elismerem, túlzásnak tűnhet az európai művészet fejlődését meghatározó, és más földrészek ábrázolási szokásaitól merőben idegen perspektivikus ábrázolást okolni azért, hogy a közösségi élet, a társadalmat összefogó erők gyöngébbek errefelé, mint a világ más tájékán. Képzőművész vagyok, nekem ilyesmire jár az agyam. Ha  mondjuk mezőgazdász lennék, akkor bizonyára a gabonatermelő nyugat és a rizstermelő kelet közti különbségben, a kétféle gazdálkodási formához szükséges társadalmi egymásrautaltság eltérésében vennék észre hasonló tendenciát.

Elismerem, nincs könnyű helyzetben, ha valaki a vizuális művészetek tanítására vagy tanulására adja a fejét, vagyis az a bizonyos szem, a perspektíva jele van emblémaként a hátitáskájára hímezve. Paradox helyzettel kell szembesülnie, nap mint nap birkóznia. A művészeti hagyományok közösen megélt tapasztalatait kell továbbadni, továbbvinni úgy is, hogy tudja, ezek a hagyományok, ez a tradíció épp a különbözőség paradigmája. Lehet-e, kell-e egymásra koncentrálnunk, miközben minden tettünk az egymástól való különbözés mentén rendeződik?  

A kultúra az egymásra figyelés nagy hálója, ha jobban tetszik egy web, egy www, atomi kötések sűrű hálózata. Amikor a kultúrát emlegetem, általában a művészetek jutnak eszembe, ilyesmivel foglalkozom, ilyen körökben mozgok, néhány szeletéhez tán konyítok is, de persze ideértődik az a szélesebb környülállás, amelyben a tudomány, a technika, a vallás konstellációja is bent foglaltatik. A kultúra az, ami az egyedeket személyiséggé formálja, vagyis ami nézőpontoktól megosztott, klasszikus perspektíva tanulmányokon iskolázott különbözőségünket mégiscsak közelebb hozza. A különbözőség vonzalmakat és ellenszenveket indukál, ezekből a vonzásokból és taszításokból születő mágneses erőtér működteti a világot. Ilyen egyszerű. Egyszerű?

Az állami szabályzók és a piaci kényszerek bármily bölcsen eszeltetnek is ki, önmagukban nem sok hatással vannak a társadalmi kohézióra. Belső, spirituális törvények azok, amik a nemzetet teszik. A nemzet a kultúrához való kapcsolatán keresztül identifikálja magát, úgy ahogy a hagyományokhoz viszonyul, és ahogyan jövőképet vizionál. Ez az a fogalom, amely képes összefogni a társadalmat, sokkal szélesebb gyűrűt rajzolván az emberek csoportja köré, mint a politikum által kijelölt körök. A közösen megszenvedett sorsoktól az együtt megtanult dalokig, az együtt gyakorolt hitektől a közösen látott filmekig, a közösen megélt történelemtől az együtt megtapsolt gólokig, az együtt vállalt kockázatoktól a közösen elkövetett vétkekig, a közös emlékezetbe gyűlő élményektől az együtt megbűnhődött múlt és jövendő elviseléséig ívelnek ezek a varázskörök. Lehet, hogy csak az egyszerűség kedvéért nevezem kultúrának ezt az élő organizmust, az emlékezés és a feledés véletlen szálaiból szőtt, az idő pólusai között zizegő természetes mintázatot, amely egyáltalán nem hasonlít a kulturálisnak nevezett minisztériumok képernyőin pulzáló honlaptérképre.

Szép és fátumos természete a kultúrának, hogy miközben történelmi sodrán egy egész nemzet hajóz, mégis mindenkiben külön kell megfogannia, egyenként kell hullámot vetnie. Egyedeken keresztül terjed, burjánzik, rajzolja ki láthatatlan mágneses erőtereit és rendeződik újabb formációkba. Na ja, a távlattan, hogy mindenki másként érzékeli, na ja, a szemszög, hogy nem tudhatom, a mellettem álló, az asztalomnál ülő, vagy az ágyamban fekvő társ ugyanazt gondolja-e. Fogadjuk el, hogy különbözünk, hogy mások vagyunk. Olykor nagyon mások. Legföljebb Isten szemében hasonlítunk némiképp. 

(Megjelent a Budai Rajziskola Alapszínek című évkönyvében.)