DESZKAMETRIÁK ...

Hartai György műhelyében folytatódik a sorozat....

MŰFŰ

Na jó, nem egy stadion, csak egy műfüves focipálya. Avatás a jövő héten Budakeszin. A Pétervári kiállítás miatt nem tudok ott lenni, de hogy valamit jóvátegyek, idemásolom egy  tíz éve írt (talán több is van) novellámat, amely az első műfüves pályát idézi meg.

Meghalunk a szépségbe’

A füvesre tilos bemenni, pláne stoplisban, az edzőpályának csúfolt földes pedig merő dagonya. A túlsó tizenhatosnál kisebbfajta tó, az innenső térfélen, azon a részen, amelyre a lelátót helyettesítő havas földhányás árnyékot vet, még összefüggő a jég. A balszélen valami teherautó forgolódhatott: bokáig érő hurkás keréknyom. A kapu mögött van ugyan egy félkör alakú lejtős szárazulat, ahol szűkösen elpasszolgathatnánk, de a drótkerítés nagyrészt hiányzik, percenként kéne futni le a telki útra, hogy az autók alól szedjük össze a lasztit. Még jó, ha nem kilapítva. Arra is volt eset. Egykapuzhatnánk a hátsó felére, mondom, de belátom rögvest, mekkora képtelenség. Levi nem is szól, csak megkocogtatja a hálótartó vasból kiálló kampók egyikét. Óberpéter labdáját talán épp az hasította föl. Följebb, ahol a vándorcirkusz sátra szokott állni, most építési törmelék, rozsdás akuk, félkopasz karácsonyfák, szaloncukorpapír-zizegés. Egy tizenhatosnyi terület lebetonozva, hogy a tesco-busz megfordulhasson. Valaki a temetőt ajánlja, az óvoda felőli rész még jószerivel üres. Androsek Karcsi (emberfogó középpályás a harmadik parcella közepe tájáról) biztosan élvezné. A többiek is megszokhatták: áthallatszik az anyázás és a gólöröm. Amúgy elég sima a talaj, a nagytilaji (Gazsifalva) hepehupásabb lenne. A kilátástalan helyzet ellenére sokan vagyunk, főszezonban se szoktak többen jönni. Tóni, ahogy az igazi meccsek előtt a bíró szokta, két kísérővel megpróbál eljutni a kezdőkörig. Nincs sok értelme, inkább csak azért mennek, hogy a kétkedők számára is világos legyen, itt ma nem lehet játszani. Ervin cipője útközben leragad, kilép belőle, fél lábon imbolyogva cuppantja elő a sárból. Kezdőkör persze nincs, inkább csak jelképesen ütögeti meg Tóni a talpával a földet. Harmadik érintésre már csicsog. És jönnek föl a magok. A földest valami megmagyarázhatatlan okból szőlőmaggal szórták fel néhány éve. A magok a meccs harmadik percében belementek a cipőkbe, az ötödiktől minden játékos azt nézte, mikor kerül legmesszebb a labda, hogy kipiszkálhassa a magot csukájából. Egymás nyomában lépkedve egyensúlyoznak vissza. A kerítésoszlopokon gubbasztó varjak tekintete követi őket. Levi szerint föl kéne menni a szilfatisztásra. Menjünk, bólint a többség, aztán maradunk.  Fázósan állunk a sáros pálya szélén. Öregfiúk. Fakóban. Barnus csöndesen dekázik. Tibi csukájának a talpa leszakadni készül, a kétszer körbetekert fűző tarja úgy, ahogy. Az EB elődöntőre a Sport kettőn még épp hazaérnénk. Röhögünk: kézilabda, ráadásul női. Sanya rágyújt. Lázas, mégis lejött. A kötött sapkát a fülére húzza. – Lehet, ha nem stoplissal mennénk rá, észre se vennék. – Tuti észrevennék. A kocsmával összeépült öltözőből, illetve az öltözővel egybeépült kocsmából épp odalátni. Pont a kályha mellől.  Bent forraltbor, szalontüdő, fasírt. És kukucska-lyukak a söralátéteken. Negyedóránként kijön valaki, hogy a hóba pisáljon. Kint a kispályázáshoz használt kézilabdakapuk összefordítva, egymáshoz drótozva.  Az aluvázas padokon piros műanyagcsőbe húzott biciklilánc. Friss fűrészpor a kispad előtt. Kóbor kutyák lábnyoma. Mormogi sérült: lovaglóizom. A kapuban elálldogál, gondolja, de ha megvagyunk párosan, inkább be se áll. – Mi van, rabonáztál? – kérdezi Zsolti. – Az mi? – Tudod, az hogy a támaszkodó láb külső oldalán guruló labdát a másikkal rúgod el, de így, érted, hogy átnyúlsz a labda melletti lábad mögött. Tóni közbevág: – Csak szívatásra jó, meccsen hülyeség, ráadásul kész izomszakadás. Gergő a hóna alá szorítja a kesztyűjét és a tenyerét lehelgeti: – Pátyon van egy műanyagpálya, de persze ha van, akkor nyilván játszanak rajta. Mikor, ha nem vasárnap háromkor. Marci lemondóan legyint: – Idehaza csak Dzsudzsák tudja – két nadrágban is vacog – mármint a rabonát. Maradona ide-oda billeg, kotorja a zsebét, bemehet-e a kocsmába. Két papír kétszázas jön elő, valami apró meg egy cetli a listával, amit a pénzből kellett volna venni: sósborszesz, zsemlemorzsa, akciós párizsi. Józsi szerint a kétszázasokat már megszüntették. – De próbáld csak ki, hátha ezek még nem hallottak róla! Maradona marad, a lábujjait tornáztatja a cipőben. A varjak a betonoszlopokon időnként helyet cserélnek. – Terítsük ki! – Manó, vagy inkább Tótimi mondja, de mintha nem is gondolná komolyan, oda se néz, csak a fejével biccent a parkoló felé. Persze azonnal tudjuk, mire gondol és a szemünk sarkából Tónira nézünk, akinek a kezében megáll a csomagtartóba ereszkedő sporttáska.

A feltekert műfű szőnyegek már sok éve álltak a parkoló végében.  Nyaranta alig látszottak ki a parlagfű bokrok közül, télen meg, hóval fedetten úgy lapultak bele a tájba, mintha a természetes domborzat részét képeznék. Úgy hírlett, a német testvérváros nagylelkű adományaként érkeztek valamelyik nyáron, vagy télen, szóval egy elfelejtett átigazolási időszakban, és senki sem tudta, mit kellene kezdeni velük. Állítólag odakint egy idényre kellett csak a műfüves borítás, aztán váratlanul fölsőbb osztályba került a csapat, és lecserélték a kiöregedett hátvédsorral együtt. Szóval az ajándék valaha bizonyára jó minőségű volt. Príma német műfű. A testvérváros (ahová a háború után kitelepítették az itteni svábok zömét) egyébként is komoly gondot fordított a sportbarátság ápolására és igaz, ez még az elmúlt évszázadban történt, nemzetközi labdarúgó tornát rendeztek, hogy az itteni csapat is szívhassa kicsit a szabadság levegőjét, szusszanjon a hosszadalmas békeharc után. 

Draskóczy maga elé ejti a félig szítt csikket és rátapos. A többiek is a zúzalékkal leszórt parkoló felé fordulnak. Lassan tudatosul bennük, hogy szinte mind ott voltak azon a németországi tornán annakidején. Akkor jött be a szabály, hogy a kapus nem foghatja meg a hazaadást. Nálunk még nem vezették be. Legalábbis az alacsonyabb osztályokban még nem. Akkoriban mindent csak fokozatosan vezettek be. El is terjedt, a baloldali közlekedésre úgy fognak átállni, hogy az első évben csak a kamionoknak lesz kötelező. Szóval a döntőben, a második félidőben nullnullnál szépen hazaadtunk, Kálmán meg szépen fölszedte. Aztán már hiába óvtunk, pedig az ellenfélben egy nő is játszott, ami állítólag tilos, csak nem lehetett rábizonyítani. Vagy aki bizonyítani tudta, nem akarta vállalni a tanúskodást. Vagy nem merte. Ki az, aki az ilyesmit bevállalja, pláne ha házas. Lehet, a műfű azért a meccsért jött, cserébe, kárpótlásul. Naná, majd a berni döntőért – veri ki a stoplik közé ragadt agyagot Ervin a korlát mellé érve. – Komolyan gondoljátok?

Jókora gurigák. Ekkora rakománnyal csak olyan éjszakai tréler jöhetett, amit az Útinform is bemond. Hogy túlméretezett, villogó sárga és hogy nem lehet megelőzni.  Az a furcsa, hogy tényleg senki sem emlékezett, mikor tehették le, pedig a telepről is idelátni és a söntésben mindig van élet. A kibontáshoz mindenkire szükség van. Egy összetört reklámtábla (GAMESZ) keretléceit feszítőrúdnak használva nehezen sikerül egyáltalán megmozdítani, illetve egymástól elválasztani az összefagyott tekercseket.  Egyszerűbbnek tűnik feltekert állapotban vonszolni le, és csak a helyszínen, a hátsó pályán göngyölni ki a szőnyegeket. A másfél méteres szintkülönbség dacára jó néhány percbe kerül egynek-egynek a levontatása. Olykor váratlanul kibukkan a nap, hosszú árnyékokkal karistolva tele a parkoló partoldalát. Olyan a táj, s benne a huzavona-ábrák, akár az öngyilkos cetek strandja. Félóra is rámegy, mire a hátsó pálya középső részén, a két tizenhatos közti területen ott hever a  tizenhat  sötét dög. Nagyjából egyforma távolságra igazgatjuk el őket, mert félő, hogy szétgöngyölve, a sárba ragadva már nehezebben tudnánk helyükre húzogatni a szőnyegeket. Odakinn biztos géppel ráncigálják, olyasmi targoncával, amivel a sérült focistáért is beautóznak – jut Levi eszébe. A kigöngyölés már gyerekjáték. Tulajdonképpen két-három ember is elég lenne a munkához, de valahogy jobban esik együtt folytatni. Csatárlánc a henger mellett, a vállak szinte összeérnek. A csípők meg a pocakok is. Ha a talpunkkal egyszerre rúgunk a hengerbe, engedelmesen gurul kifelé, látványosan soványodik a hurka.  A ritmus a lényeg, hogy egyszerre lökje mindenki. Egy-két-há-most. A fűszőnyeg a repedezett ragasztócsíkot meg az első kopottas métereket leszámítva egész jó minőségű. Kívülről szürke, vászonbordázat, belül viszont az utazási irodák tavaszát idéző műzöld. A műgyep némileg tompítva ugyan, de felveszi a földes pálya egyenetlenségeit, hepehupáit, mégis kifogástalan, száraz terepet kínál. Ahhoz képest, hogy alig több mint fél órája reménytelennek tűnt a mai foci, most káprázatos a helyzet. Édeskés áruház illat – olyan bundesliga-szaga van, mondja valaki – keveredik a benzinkútszaggal, meg a temető felől mindig gomolygó sírszaggal. Raz-dva- trí! – Most már ha kérnék, se mennék vissza a füvesre – mondja Óberpeti. Ájn-cváj-dráj! Egyformán zörögnek a csukák. Mindegyikben egy nejlonzacskó két zokni közt. A kigöngyölés, ahogy fogy a cilinder, úgy válik egyre könnyebbé. Az utolsó rúgások helyett már apró lökések, finom körömpasszok is megteszik. Sőt könnyed csűd-emelintések, laza boka-mozdulatok. Poros sóhajtással csattan a sárba az utolsó méter fűszőnyeg, a közepén csillogó alu-fóliába csomagolt valami hever. Méretre, akár egy vekni kenyér. Két kilós, talán egy kicsit nagyobb.  Mi a szar ez a szar? – érinti meg a cipője orrával Ervin. Bontsd ki – lép hátra  előzékenyen Manó. Bontsd ki te – sziszegi Ervin. Mit gatyáztok vele, besötétedik, mire elkezdjük – mondja Tóni, és félrerúgja a csomagot.  Egy pár összecsomózott foci csuka gördül elő a fóliából. Arany-Adidas, három csíkkal. Körülálljuk. Végig varrott, ahogy kell. Tizenkét bőrstopli. – Aszta!

Csavarosak – próbálgatja Tibi. Draskóczy is leguggol mellé: – ötvennégyben a németek ezzel nyerték meg a vébét, a cserélhető stoplikkal. Adi bácsi egy zacskó hosszú stoplival várta Walteréket a szünetben, mert hogy esni kezdett.

Miért nem veszed föl – bök Tibi szakadt cipője felé Tóni. Nem hiszem el, hogy épp negyvenkettes – méri össze a két talpat hitetlenkedve Tibi. Közben a második tekercs is kiterül, abban is egy cipő: Adidas Predator. Ráadásul piros. Ilyenben csavarta be Beckham azt a szabadrúgást a görögöknek valamelyik vébé selejtezőn. A következőben egy negyvenes F50 Unit. A legkönnyebb csuka. Szellőléptű cselezőknek való. Messi jár ilyenben. Egy AdiPure van az újabb fóliában. Aszimmetrikus oldalfűzés, príma bőr. Del Piero kedvence. Meg Kakáé - tromfol rá Zsolti. – Szeretnéd mi?

Ha nem kezdjük, besötétedik. Balázs és Óberpeti átcipelik a két rozsdásodó kiskaput, Tótimi és Maradona szednek, mint mindig. Mire megvan a két csapat, a szőnyegek kiterítve és Tibi az első lépéseket próbálja a műfüvön. Lábán az új cipő. A rejtett fűzős arany Adidas. Bírsz benne járni – teszi felé Ervin a labdát. Tibor jobbal felnyúl és puhán leveszi. Ragad a bőr. Talppal hátrahúzza és a cipő orrával alápöccint, visszafelé pörögve, függőlegesen emelkedik a laszti a homloka elé, bólintani akart, de talán sárosnak látja, hagyja inkább visszahullani, ballal kilép és jobb belsővel a támaszkodó bal mögött, oda se nézve tolja pontosan tovább Sanyának. Hát éppenséggel – jegyzi meg, maga is némileg elképedve, s a vádliján feszülő tréningnadrágba dörzsöli a cipő orrát – birok. Gergő lábán a piros. Kétszer is körbetekeri a hosszú fűzőt, átvezetve a stoplik közt, aztán megcsomózza és föltápászkodik. Sarokkal emeli maga elé az épp megérkező lasztit, letoppolja és jön a Ronaldo féle elastico, jobb, bal, aztán belsővel tolja tovább. Akkor mostantól éles – javasolja, és a visszakapott kényszerítővel kioszt egy kötényt Mormoginak, aztán bemasnizza a rárontó Józsit is. Frissen herseg a műfű, ahogy belemélyednek a stoplik. Már Levin és Barnuson is az új csuka van. Előre-hátra billegve méregetik egymáson és összeütik a tenyerüket. Közben Marci egy AdiPure-ban oxival viszi el Ervin mellett a lasztit, aztán a bringa jön, Balázs bánja, de kapura lövés helyett inkább az ellenfélhez tartozó Sanyának passzol. Most hülyéskedünk? – veszi ki a zsebéből a kezét Mormogi, és ő is elballag egy csukáért. Barnus lendületből vezeti rá a labdát három védőre, összezárnak, de a Zidan-féle rulett-csel bejön. Hárman háromfelé. A saroklécről visszapattanó bőrt ollózva küldi vissza a mezőnybe. A mamutfenyőknél menne le a nap. Mielőtt eltűnne, élesen süt szembe, aztán úgy marad, megáll lemenőben. Vörös laszti a levegőben. Manó a kezével árnyékolja az arcát, miközben cselez. – Akkor mehet az utolsó gól? A döntő? Talppal hátrahúzza, bemutatja a Neymar-flick egy variánsát (sose sikerült még ennyire) kiforgatja Draskóczyt és külsővel rácsűri. Pattog a kapufák közt, aztán mégis kijön. Tóni felszabadítás helyett csinál egy könnyű esernyőt, majd teli rüszttel rúg egy gyertyát. A szél elállt, a kémények fölött kiegyenesednek a füstök. Már a védőkön is aranycipő. Sanya a lepattanó labda fölé guggol, úgy toppolja le. Megyehármas parafrázis béel csukában. Elfelejtünk nevetni. Mindenki sápadt, fehér, áttetsző. Minden mozdulat bejön, mindegyik labdaérintés szépségdíjas. Képtelenek vagyunk hibázni. De gólt rúgni sem tud senki. Lelassított mozgások, közeli, álomszerű részletek. Másodpercekig szitál a labda és hangtalanul indul vissza a felső lécről.

Csináljatok valamit, basszus! – Mormogi rálép a labdára és csípőre teszi a kezét. – Tiszta röhej! Aztán rabonával passzolja tovább. Sír. Egy órája azt se tudta mi az. Rabona. Most meg oktat. Lassítva, hogy jobban megjegyezzük. A kimondott szavak betűkre hullva olvadnak szét a műfű szálai közt. – Meghaltok a szépségbe!

A nap, akár egy elakadt hanglemez, még mindig ugyanott forog: …balsors, akit régen tép. Mindenen, mindenkin átsüt. – A szépségbe haltok bele! Vörös ostya az isten torkán. Az óriás terepasztalon önállósulnak az árnyékok. Műzöld mértan. Utoljára én halok meg. Mindjárt…. Most.

KIÁLLÍTÁS ÉS IRODALMI EST SZENTPÉTERVÁRON

 

Szentpéterváron a Vasziljevszkij-szigeten álló, 2010-ben alapított magánmúzeumban, a Novij Muzejben szeptember 6-án este 7-kor nyílik a kiállításom. 39 grafika, 5 anamorfózis és 40 plakát.  Két nappal később, 8-án délután 5-től a Cifenburg na fontánke nevű helyen irodalmi fesztivál kezdődik, a fesztivál keretében szó kerül frissen oroszra fordított Sakkparti a szigeten című könyvemről is. Beszélgetőtárs Dmitry Kharshak (Mitya). A belépés mindkét eseményre ingyenes, de kéretik az előzetes regisztráció ide, illetve ide kattintva. A kiállítás október 14-ig lesz nyitva (hétfő és kedd szünnap).

NAPLÓ

…avagy mi történt a héten: 20-án Petőfi 47 címmel Kultúrpiknik Budakeszin. Egy szép régi villa (Petőfi utca 47) közösségi helyszínné alakításáért vonul fel sok helyi erő. Dóra és én, mint kiállítók szerepelünk és a filmjeinket is vetítik. 21-én Szűcs Zsuzsa elviszi a szeptemberi szekszárdi kiállítás anyagát, aztán K. Gy. meghívására néhányan összejövünk, hogy a Magyar Idők folyóirat rosszindulatú, kultúrharcot provokáló irományai elleni állásfoglalást fontolgassuk (Illyés Gyula háza), másnap 22-én a társaság a miniszternek is kifejtheti ellenérzését, valószínűleg nem sok eredménnyel. 23-án van Pompi első születésnapja, Oroszlán, mint SZ G, akivel a Szépilona vendéglőben vacsorázunk a frissen oroszra fordított Sakkparti a szigeten (Sahmati na osztrove) fordítója (Szláva) és kiadója (Szergej) társaságában. Szlávát este a találkozó után leviszem Füredre a Fordítóházba. Aztán a hétvégén Szepezd, azt hiszem, az idei utolsó nagy úszások. Közben dolgozom a Műcsarnok Rejtett történetek című kiállításának látványtervein, írom a Páternosztert, sőt Hartai Györggyel a Deszkametria sorozatot is kiegészítjük néhány darabbal. Mindeközben kánikula... aztán a kánikula vége.

BAGHET ISKANDER 75

Jó, persze, tudom, milyen ciki, ha az ember úgy fog egy kiállítás megnyitóba, hogy magáról kezd beszélni, a pokolba az ilyenekkel, de most mégse bírom megállni. Emlékszem, valamikor a hatvanas évek közepén – tizenöt lehettem – apám azzal jött haza, hogy magyart fog tanítani. Nem kellett volna meglepődni, apám ugyanis magyar szakos tanár volt, magyar–latin, ráadásul akkoriban már taníthatott is magyart, újra taníthatott, korábban, ötvenhatos ügyei miatt ugyanis egy időre el lett tiltva az ilyesmitől. Ez más magyartanítás lesz, magyarázta, igazán az, olyanokat fogok magyarra tanítani, akik egyetlen szót sem tudnak magyarul. Néhány hónapja, amikor már elég régen eltemettük, és elég bátorságot szedtünk össze a húgommal, hogy a személyes dolgai közt turkáljunk, előkerült a naplója: „A gépipari főiskolán – Szekér Bandival  együtt – arabokat (szíriaiakat) tanítottunk magyarra” – silabizáltuk ki az apró, dőlt  betűket.

Megpróbálom elképzelni, hogyan zajlott a nyelvtanítás, igaz, megkérdezhetném Iskandertől is – mert mondjuk ki végre, róla lesz szó, az ő kiállításának, Bahget Iskander 51 éve Magyarországon élő szír fotográfus kiállításának az ürügyén ragadott el az emlékezés. Nyilván kellett valami közvetítőnyelv, ami alighanem a német volt. Azt olvasom Iskander életrajzában, hogy mielőtt a magyar ösztöndíjat megpályázta, Aleppóban – ó, istenem, Aleppó! – egy németek által létrehozott és vezetett gépipari főiskolára járt. Apám beszélt németül, szóval Iskander rendben, na de a többi hallgató, mind máshonnan jött, lehet, hogy kezdetben tényleg hallgatók voltak.

Iskander tehát jól megtanulta a nyelvet (naná, hiszen az apanyelve magyar – szoktam vele viccelődni), de a tanulásban az itt megtalált feleségnek (kézcsók Sárika!) azért komolyabb része lehetett, a gyerekekről nem is szólva. A nyelv persze nem csak a szavakat jelenti, a mondatokat meg az ilyen textusokat, amilyennel épp untatom önöket, létezik vizuális nyelv, (tessenek elképzelni: szemüregből kinyalintó nyelv, sőt nyelvezet), sőt létezik, léteznie kell vizuális anyanyelvnek is. Na, ide akartam kilyukadni! Oda tudniillik, hogy másként néz, lát, mutat, ábrázol, exponál, kinagyít, előhív, képkivág, gondolattársít, satöbbizik egy magyar, meg ahogy példánk (példaképünk) mutatja egy szír. Hogy ő szír szemmel lát. Szírszem. Egyik szemem szír, a másik meg… De most komolyan: ki ne vágyna arra, hogy megtudja, hogyan látják mások, mit vesznek észre benne, hol érzik különlegesnek, milyen tulajdonságait magasztalják, és melyek azok, amin csak mosolyogni tudnak, vagy inkább sírni. Van erre jobb hely, kérem szépen, mint egy fotográfiai kiállítás? Iskander munkáit nézegetve azon kapjuk magunkat, hogy nem őt keressük a képek mögött, hanem azt, akik mi volnánk… lennénk … vagy lehettünk volna. Soroljam: mi magyarok, európaiak, kecskemétiek és hetényiek, írók és olvasók, vályogvetők és dollárkeresők, libakopasztók és terhesanyák, árvalányhajak és naplementék, gémeskutak és satöbbik. 

Két porosz von, egy Johann von Herder meg egy Wilhelm von Humboldt nevű kábé kétszáz éve beültették a fülünkbe, hogy a nyelvek különbözősége nem „hangok és jelek”, hanem „világnézetek” különbözősége. A népek azért beszélnek másképp, s azért gondolkodnak eltérően, mert nyelvük a körülöttük levő világ tükrözésének más-más módját kínálja fel számukra. A nyelvek sokféleségéből származik a kultúrák sokfélesége, és ebből a szempontból szinte mindegy, hogy az intellektussal hivalkodó „magas" kultúrával, vagy a társadalmi szerveződések (merjek-e nemzetet mondani?) mindennapi tevékenységét, szokását, identitását, sőt kohézióját adó ún. antropológiai kultúrával példálózunk. Most, hogy a nyelvről papolok, már a képes nyelv jár az eszemben, s nincs ellenemre, ha önök is arra gondolnak. Így aztán már együtt kezdhetjük firtatni, vajh’ mit látunk meg a világból, amit mások nem látnak, illetve mi az, amit mások látnak és mi meg nem látunk, nem nézünk, nem veszünk észre? Egy kicsit tovább fontoskodva: otthon tudunk-e lenni mi, agglutináló nyelvű magunkfajták, a flektáló arabon felnőtt Iskander képeiben?

Aki a fényképekről beszélni kezd, eleve vesztes, hiszen tudjuk az idevágó közhelyt, egyetlen kép többet ér ezer szónál. Meg ott a másik frázis, a nyitott szemről… A nyitott szem persze lényeges (s a látszattal ellentétben egyáltalán nem adott mindenkinél, akinek nyitva van a szeme), de fontosabb a nyitott szemnél, Buda Ferenctől idézem ide: a nyitott szív. Buda a tekintet nyitottságán azt érti, hogy barátja soha sem titkon, alattomban próbálja kifürkészni a látvány mögötti tartalmakat (ritka fotográfus erény), a szív nyitottságán pedig azt, ahogyan barátja a sorsok, tájak és lelkek fájdalmait és sebeit képes felmutatni. A nyitott szemhez és a nyitott szívhez képest a nyitott blende már csak technikai részletkérdés, a szír sivatagok és az alföldi szikesek (Baghet Iskander képeit elnézve, nem is oly irdatlanul távoli világok) fölötti mennybolt fénymérővel meghatározható világosságának függvénye.

A fényképen megjelenő tárgyak, arcok, jelenségek, attól, hogy kiválasztattak, elhagyják eredeti tulajdonságukat, többek lesznek és kevesebbek, mások, - valahogyan úgy, ahogyan egy versbe bekerülő szó sem az már, ami a köznapi beszédben volt. S hiába ismerjük őket, a tárgyakat, az arcokat, a jelenségeket, minél tovább nézzük, annál több olyan asszociáció ébred bennünk, ami nem juthatott volna eszünkbe a primér találkozáskor. Jól is van így, még ha nem is lehetünk benne biztosak, hogy a bennünk fonódó gondolatlánc arra csavarodik, amerre a fotós elméjében kijelölt csigapálya halad. Földművesek, puszták, messze futó alföldi utak. Burnuszos sivatagiak, tengert idéző homokhullámok. Anyák babákkal vagy még csak áldott állapotban. Alkotótársak, barátok, zömük Lakitelek meg a Forrás vidékéről. Címeket próbálgatok a Cifrapalota termeihez társítani. Születésnaphoz illő, nagy, összegző, tárlat, de egy félévszázados életmű bemutatása eleve csak töredék lehet.

Van egy gémeskút fotója 1975-ből. Lent lesz jobbra, a második szobában. A gém végén a kolonc annak a fának a terebélyes gyökérzete, amely fának elnyúló törzse maga a hosszú gém. Egy elmesélhető átváltozás részese maga a tárgy. Az élő fából használati eszköz lett, a gazdagon strukturált gyökértuskóból pedig a használatot megkönnyítő ellensúly. Az idő mélységesen mély kútja fölött himbálózó ballaszt. (Csak zárójelben teszem ide, kiállítónk otthonra találását magyarázó széljegyzetként, hogy az Alföldünk talán legősibb jelképeként számon tartott gémeskút ókori arab találmány, ott sadúfnak hívják, s csak a törökökkel érkezett hozzánk valamikor a középkor végén.) De vissza a fotóhoz, ami maga is, hasonlóan ahhoz, amit megörökített, egy átváltozás részesévé tesz, egy életfilozófia elfogadójává. Nevezzem gondolat-libikókának: minél súlyosabb az emelintés odatúl, annál könnyedébben lendül meg emez ideát. Fekete-fehér kép, pontosan fogalmaz, kell-e magyarázni: áldozathozatal nélkül nincs alkotás, nincsen művészet, nincs kultúra, nincsen élet.

Kérem, fogadják szeretettel a holnap 75 éves Baghet Iskander kiállítását.

(Elhangzott 2018. augusztus 13-án Kecskeméten, a Cifrapalotában.)