A Válogatott
sejtések című 2013-as könyvben Indián nyár címmel megjelent esszémet most Bill
Ronalds barátom emlékére másolom ide.
Vegye az írás ott a
kezdetét, ahol a Canal Street bemegy a Hudson alá. A szereplők egyike, akit
akár elbeszélővé is kinevezhetnénk, ha éppen elbeszélést akarnánk szerkeszteni,
nem akarunk persze, csak idemásoljuk, ráadásul igencsak kivonatosan annak a
szeptemberi délelőttnek a beszélgetéseit; szóval ez az egyiküknek nevezett most
biztosan úgy emlékezne, hogy az alagút előtt még kinézett balra, hogy a
toronypárt megnézze, ellenőrizze, hogy ott áll-e még a helyén. Valójában aligha
nézett a tornyok felé, s ha mégis, akkor nem ellenőrzésül, s ha talán
ellenőrizni akart valamit, bizonnyal nem azt, hogy a történelem számára alig
egy esztendő múltán megfelelő lesz-e majd az a helyszín, az a díszlet, az a
világítás.
A mi emberünk –
útitárs az autót kisvártatva a folyó alá kormányzó B. mellett – nézett jobbra
is meg balra is, sőt nézelődött, s ezenközben látóterébe az ikertornyok is
belekerülhettek. Ha belekerültek, korszakváltó szerepükre még éretlenül ki is
tűntek onnan. Olyan látványokat keresett inkább, amelyek segítségül jöhettek a
meg-megszakadó beszélgetés fonalának továbbgombolyításához.
Mi volt hát e
beszélgetés témája, s kik voltak a beszélő felek?
A festmények és
kutyák szállítására ügyesen átalakított gépkocsit vezető B. nem más, mint Bill
(vagyis William) Ronalds, egy New York-i egyetem képzőművészeti tanszékének
vezetője, és nem mellékesen a magyar vizslák nagy barátja, sőt talán a
tenyésztő meghatározást sem utasítaná el. A másik, az akit az imént még
egyiknek hívtunk (és nevezzünk továbbra is E.-nek), magyarországi
plakátgrafikus, akinek néhány napja nyílt tárlata B. egyetemének galériájában,
s most a közös greenwichi reggeli után egy Pen Argyl nevű városka irányába autóznak.
A téma pedig, mivel mindketten amolyan művészféleségek, a téma a természetes
látvány elé tolakvó mesterséges látvány, legfőképpen a plakát volt.
A plakát fogalmát
persze igencsak újra kell értelmezniük a Holland Tunnel túlsó oldalán
kibukkanva, miközben New Jersey ipartelepei közt a reklámfeliratok, billboardok
és útbaigazító táblák erdejéből a helyes irányt próbálják kisilabizálni.
Vizuálisan kommunikálunk – gondolja E. és nem szól, mert látja B.-n a
koncentráció minden tünetét, meg főleg azért sem, mert nem jut eszébe semmi
okosság. Ami eszébe jut, az csak jókora közhely: a 20. század művészete. Persze
azt is hozzágondolja ugyanakkor, hogy nem a 21.-é. A klasszikus plakátnak ott
már aligha lesz dolga, átveszik a szerepét az információ közlésének más,
hatásosabb és többnyire sokkal agresszívebb módszerei. A hagyományos plakát
megszűnik, átalakul, vagy visszahúzódik az utcákról a galériákba. Már évekkel
korábban is gondolt ilyesmiket E., sőt egy budapesti tárlatán a padlóra, a
kiállítóterem járófelületére kasírozta a plakátjait, úgy, hogy a látogató
kénytelen legyen rájuk taposni. Meglehetős siker volt, dicsekedett akkoriban,
hisz végül mindegyik plakátom megsemmisült. A konceptualista ízű tárlatötletet,
a plakát és a járkálás ilyetén megfeleltetését már egyre kevesebben értenék
meg. A plakát már nem a városkép elemi tartozéka, a hirdetőoszlop nem
nélkülözhetetlen utcabútor, falragasz előtt ácsorogni – már nem teremt
közösséget az emberek között, mint valaha. A plakátragasztó szakma ugyanúgy
eltűnik, mint a többi, ami az utcával kapcsolatos: a postás, a suszter és a
sarki prosti.
Szóval baj van a
plakáttal. Ez abból is nyilvánvaló, hogy otthon tizenhárom plakátos a
közelmúltban megalapította a magyar plakáttársaságot. Amíg minden rendben ment,
nem volt különösebben fontos, hogy szervezkedjenek a plakátért, sőt még az sem,
hogy definiálják a plakátot. Vagy csak úgy körülbelül: az, ami papírra van
nyomtatva és nagyobb, mint egy párnahuzat. Az fűzi őket össze, hogy mindőjük életében
volt egy korszak (van, akinél ez máig tart), amelyben a plakát volt a
legfontosabb. Ez némi magyarázat arra, miért nem a legfiatalabb korosztály
képviselőiből verbuválódott a csapat. Ők már nem engedhetik meg maguknak azt,
hogy csak a plakáttal foglalkozzanak. Ismerik a nemzetközi trendeket: a plakát
teret vagy stílszerűbben utcát veszít és behátrál a kiállítótermek falai közé.
A nemzetközi biennálékról megismert grafikusok zöme már nem megbízásra
dolgozik, hanem fiktív munkákat csinál. A társaság egyik tagja, Balogh István,
aki történetesen E. tanára volt még a főiskolán, azt mondta: öregem (mindig így
kezdte: öregem…), egy plakáttervezőnek fölösleges kiállításért kuncsorognia,
hiszen a kiállításának az utca a helyszíne, ennél nagyobbra igazán nincs szükség.
Tanár úr, a világ más lett, mondhatná E. – meg kell keresni benne a plakát
funkcióját. Baj van a plakáttal – folytathatná –, ez abból is nyilvánvaló, hogy
manapság már kiállítást rendeznek belőlük. Ha már nem lehet megőrizni a plakát
korábbi, utcai funkcióit, a plakátos gondolkodásmódot kellene tovább éltetni. A
plakát stiláris jellemzőit, a csak rá jellemző tömörítést, a jelképekben
fogalmazást, a különleges színhasználatot, az optikai effektek bátor
kiaknázását, a léptékváltás adta lehetőségeket, meg persze azt az elementáris
cinkosságot – Nádas Péter szókapcsolatát fűzöm tovább –, amely olykor-olykor a
plakát rajzolója és nézője közt megteremtődött, hisz voltaképpen a
legközvetlenebb képzőművészeti műnem volt, vagy lehetett volna a plakát.
– Ne felejtsd el
– próbálja fölvenni a ki tudja, mikor félbeszakadt beszélgetés fonalát E. –,
hogy volt idő, amikor a plakát hatott megtermékenyítően az úgynevezett magas
művészetre, a szecesszió és az art deco idején még föl sem merült a hierarchia
kérdése, az op-art, a pop-art reklámgrafikai eredetét pedig már jó ideje a
művészettörténet taglalja. – Azt is vedd észre – jön a válasz a volán mellől –,
hogy mi történik akkor, amikor a reklám integrálja az autonóm művészet
legfrissebb eredményeit. Mert ahhoz kétség sem fér, hogy ha egy új stiláris
kifejezésmód feltűnik, azon nyomban lecsapnak rá az alkalmazott műfajok.
Megkezdődik a devalválás, na jó, nevezzük finomabban demokratizálásnak; bár a
demokrácia a művészet esetében körülbelül a giccsel azonos. A gondolat felhígulása,
a formai megoldás sablonná alakítása olykor visszahat az eredeti művekre is.
Még jó, ha az adaptálás folyamatát nem maga az eredetit alkotó képzőművész
vezényli.
A plakáttal
kapcsolatban gyakran említik, talán könnyelműen: hic et nunc: itt és most. Csak
az adott helyszínen töltheti be funkcióját és hamar érvényét veszti, lejár a
szavatossága, akár a kenőmájasnak. Aki jártas a plakáttörténelemben, tudja,
hogy nem föltétlenül van így. Kortól és helytől függetlenné, általános
érvényűvé válnak – legalábbis az igazi plakátok. Már nem is fontos, milyen
eseményt reklámoztak valaha, hanem a személyiség, aki mögöttük áll, a
személyiség, aki hitelessé teszi őket. Ezek a képek odahagyva eredeti
funkciójukat az alkalmazott művészet területéről idővel szépen átvonulnak az
önálló képzőművészet világába. Kivételes, kegyelmi pillanat, úgy is mondhatnám:
a plakát színeváltozása. Terük lesz, dimenziókkal dúsulnak, átlényegülnek. Úgy
nézhetjük őket, mintha tükörbe néznénk.
Vajon, ha egy
műfaj száz évig működött, és nem is csak úgy tessék-lássék, hanem fontos része
volt a kultúrának, elenyészhet-e csak úgy hipp-hopp? Ennyi idő után talán
vannak már szerzett jogai és nem kell folyvást fölvetni velük kapcsolatban a
funkció kérdését. A plakát olyasvalami, amit gratia sui is fogyaszthatunk
anélkül, hogy a célszerűségén morfondíroznánk.
Hol van már a
párnahuzat-definíció? Eltakarták a nászágylepedőnél is nagyobb nyomtatványok,
felső határ egyszerűen nincs. Pedig vannak különbségek. Egy plakát és egy
billboard közt éppen az a különbség, mint ami egy sétálóutca és egy highway
között. Vagyis az égvilágon semmi közük sincs egymáshoz.
Ahogy a highway
betonujjai benyúlnak a külvárosba, egyre nagyobb képek futnak el mellettük.
Gigant posterek. Mintha a hirdetések méretével szeretnék legyőzni egymást az
óriásvállalatok. Nem is kell fölfogni az ábrát, nem is kell megérteni az
üzenetet, legalábbis nem baj, ha elsőre nem megy; újra megismétlik pár miles
múlva… és még hányszor, hány milliószor a west coast óceánjáig. Repetitio est
mater studiorum. És még tovább. Ugyanazok a képek robognak a Szöul, a Milánó, a
Fokváros, a Sydney és a Buenos Aires felé vezető sztrádák mentén is. Jönnek
feltartóztathatatlan magabiztossággal ezek a pótkép- és pótszöveghömpölygések,
az egyik kép érvényteleníti a következőt, az egyik szöveg kiiktatja az előzőt,
csupán a sodrás marad meg, és azokban, akiknek szánták, kialakul, szépen
fokozatosan kifejlődik a látás helyetti nézés képessége. B. arról beszél, a
kommunikáció lényege az volna, hogy mindenkihez a saját nyelvén szóljanak. Az
anyanyelvén. Akkor is, ha az a nyelv nem verbális, hanem vizuális nyelv.
Létezhet vajon vizuális anyanyelv is? Vajon ugyanazt értik-e az éppen elfutó
képen mindenütt? Előbb-utóbb ugyanazt fogják, s ha van felelőssége a
grafikusnak, az annyi, hogy ez minél később következzen be. Minél később legyen
kénytelen föladni évezredes kulturális hátterét, fölszaggatni a gyökereit az,
aki még rendelkezik ilyesmivel.
A hátsó ülésre dobott Times
ott van nyitva, ahol a globalizáció ellen tüntetőket vízágyúzzák. B. mosolyog.
Vajon nem fél az uniformisba bújt dizájntól? – Más gond van itten – mondja –,
vagy más is. Vedd csak észre, hogy mennyi szöveges plakát van körülöttünk.
Pedig úgy képzeltük valamikor, én még ma is úgy hiszem, hogy a jól kieszelt és
megrajzolt kép egy pillanat alatt képes megvilágítani olyan tartalmat is, amit
leírni, elolvasni csak hosszú idő alatt lehetne. A szöveges plakát egyfajta
beismerése, nyilvános bevallása annak, hogy a tervező kifogyott az ötletekből.
A kudarc felmutatása. Pedig ha végiggondolod a plakátművészet történetét, s ha
valami fejlődést hámozol ki belőle, az éppen arra vonatkozik, hogyan lesz a
műfaj egyre biztosabban ura a képi, a csakis képpel történő kommunikációnak.
Talán a hetvenes, a nyolcvanas években jut a csúcsra ez a folyamat, például a
lengyeleknél. Később a japánoknál. Aztán mintha megfordulnának a trendek. – És
talán éppen Amerikából kiindulva – veti óvatosan közbe E. Az a látszólag
professzionális munkamegosztás, amivel szembesülnie kellett szinte minden
itteni munkája kapcsán, az a plakát halála. Ha egy nyomtatványon együtt
dolgozik egy art director meg egy kreatív direktor, meg egy grafikus, meg egy
szövegíró, egy tipográfus, egy fotós, meg ki tudja még, hogy ki mindenki, akkor
a brainstormingnak csak rossz vége lehet. Mindenki szeretné, ha ő is
hozzátehetne valamit a kész műhöz. Pedig a plakátnak éppen úgy kellene
megszületnie, hogy folyton csak elveszünk belőle. B. nevet: – Hogyan is mondtad
tegnap a diákoknak: „Ha plakátot akartok készíteni, fogalmazzátok meg egyetlen
mondatban az üzenetet, amit ki szeretnétek fejezni a plakáttal, aztán
olvassátok el ezt a mondatot újra, és érezni fogjátok, hogy vannak fölösleges
szavak, mondatrészek. Húzzátok ki bátran, olvassátok újra. Aztán újra húzzatok
belőle. Egyszerűsítsetek. Ha már egyetlen betűre sem lesz szükségetek, akkor
vagytok készen a plakáttal.” E. mosolyogva bámul ki az ablakon. Hálás, hogy B.
megjegyezte az aforizmának szánt mondatot, amelyet igyekezett olyan könnyedén
elmondani, mintha épp akkor, a diákok előtt ötlött volna az eszébe, holott
sokszor végiggondolta már. „Ha egyetlen betűre sincs szükség, akkor van kész a
plakát.” Gyakran érződik valami kimondatlan, olykor fennhéjázó, máskor
leereszkedő arisztokratikus fensőbbségi tudat a verbalitás képviselőinek
oldalán, amely a közvetlenül képekben történő, a szavak által nem közvetített
gondolkodást valamiféle kezdetleges zsigeri adottságnak tekinti, és mint olyat
mélységesen lenézi. Láthatóan B.-t is foglalkoztatja ez a téma: – Nagy port
vert föl itt nemrég egy Merlin Donald nevű úr elmélete. Origins of the Modern
Mind (A modern elme eredete) című könyvében nem kevesebbet állít, mint hogy az
az evolúciós átmenet, amelyben a Homo erectus Homo sapiensszé alakult át,
leginkább a vizuális szimbólumok föltalálásával függött össze. Egy
orális-mitikus kultúrából a grafikai reprezentáció föltalálása révén egy
analitikus, majd végül egy teoretikus kultúra fejlődött ki. A gondolkodás,
töprengtél már ezen, leginkább úgy appercipiálható, hogy a képek a beszélt
nyelv hangjaira való közvetlen vonatkozás nélkül is képesek ideák kifejezésére.
Vigyázat, nem csak a vizuális gondolkodás, a fogalmi gondolkodás dettó. Annak
is elsődleges közege a kép. Az általánosra, az elvontra irányuló gondolkodás
képi struktúrákkal operál.
Néhány éve együtt nézték
meg a 63. utcában az Illusztrátorok Társaságának éves kiállítását. Elenyésző
kivétel volt a kézi munka. Szinte mindről meg lehetett állapítani, hogy melyik
komputerprogram mely effektusával dolgozott a grafikus. Tegnap újra megnézték
az ez évi anyagot: úgy tetszik, a nagy hullám lefutott, akvarellek,
pasztellképek, karcok (E.-től is egy), meg persze az amerikai újságrajz
tradíciója, a scratchboard. „Digit-art” alig – idekint persze, úgy tessék
érteni, hogy a galéria falain kívül tovább tobzódik, sőt jobban, mint valaha.
A fák sárgára, vörösre
váltanak, ahogy a tengertől egyre távolabb kerülnek. Persze a felelősséghez –
tér vissza E. a vizuális anyanyelv kapcsán előhozott fogalomhoz – hozzátartozna
valamiféle önkorlátozás is. A papírméret, a minőség, példányszám tekintetében.
A Cooper-könyvek indiánjai lovagoltak valaha ezekben az erdőkben. Az utolsó
mohikán. Wanted – írták arcképeik fölé a talpas fabetűkkel szedett kis
plakátokon. Egy évre rá, hogy E. újra New Yorkban jár majd, ilyen apró arcképes
plakátok töltik meg a várost: a ledőlt tornyok eltűnt embereit akarják
visszakapni a hozzátartozók. A családtag-designerek kézírással, indigóval,
fénymásolattal, komputerrel sokszorozzák a reményt. Szívet tépőn szép
plakátforradalom.
A riói
környezetvédő konferenciára grafikusokat is meghívtak, a meghívottak munkáit
kinyomtatták kis méretben, és olyan papíron, amely néhány év múltán elporlad. A
grafikusok azzal a feladattal utaztak haza, hogy majd kollégáik figyelmébe is
ezt a szerénységet fogják ajánlani. Az otthoni kollégák persze mosolyogtak: ha
én visszautasítanám, megcsinálja más. Különben se a grafikusokon kezdd, inkább
a multikon, mondták E.-nek. Ha véletlenül itthoni tervezőre bíznak valamit, az
majd bolond lesz az önkorlátozásról papolni nekik. Aztán mindjárt jönnek a
politikusok is: egyik párt sem fogja megkockáztatni, hogy kisebb vagy kevesebb
plakáttal álljon ki. Amikor odahaza E. kinyitja a postaládáját, a kihulló
nyomtatványkötegek, amelyek néhány napos áruházi akciókat reklámoznak, olyan
fényűző papírra lesznek nyomtatva, hogy a föld alatt is több évszázad alatt
bomlanak majd el.
A föld alatt porladó
indiánok erdeje színes és békés. Hány fa, mekkora erdőség változik
efemernyomtatvánnyá évente? Megtudható-e az igazság? A reklám azzal, hogy
szebbnek, jobbnak tünteti föl az eladásra kínált árucikket a valóságosnál,
hiába is szépítenénk, hazudik. Vagy csupán a dolgát teszi? Hazudj, csak rajt ne
kapjanak? B. mosolyogva mondja, hogy a grafikusnak valami finom jellel,
kacsintással kellene figyelmeztetni a nézőt, hogy a füllentések világába, az
illúziók országába tévedt. Valami egyezményes jel kéne, egy nyelv, amit a
megrendelők, a kliensek nem érthetnek meg soha. Az alkotó és a néző kerüljön
azonos oldalra, valahogy úgy kellene… közös érdekek szerint. Felszabadultan
nevetnek. – Észrevetted – mondja B. –, mennyire nehezen kezdődött a
beszélgetés, s most milyen könnyed természetességgel folyik? E. észrevette.
Leereszti az ablakot, és azt kérdezi: – Tényleg úgy hívjátok, ami most van,
hogy indián nyár? – Tudod – folytatja B. az előző gondolatot –, itt Amerikában
az államoknak különböző törvényeik vannak. New Yorkban is meg New Jersey-ben is
tele volt az országút széle reklámmal. Mióta átjöttünk Pennsylvaniába, nem
látsz billboardokat. Az itteni szabályok egyszerűen megtiltják. Ugocsa non
coronat! Szép, ugye? Nézheted a tájat, a felhőket, sőt figyelhetsz a barátodra
is. Mindjárt itthon vagyunk. Éppen ezért költöztem ide, meg persze, hogy
észrevegyem az indián nyarat. Így mondjuk valóban, indian summer.
