HALÁLFEJEK A BRIDGESEN

Jyväskylä  Egyetemén, a Soihtu Exhibition Centerben (pontos cím: Jyväskylä, Seminaarinmäki, S-rakennus. S-building) augusztus 9-én nyílt meg Szilassi Lajos matematikus és Orosz István grafikus kiállítása Eleven szellem (Vivid Spirit) címmel. A Bridges konferencia alkalmából rendezett tárlat még másfél hónapig, szeptember 30-ig tart nyitva. Aki nem jut el Jyväskyläbe, az menjen el a következő Bridges konferenciára, hogy hova, azt ide kattintva tudhatja meg. Hogy mi a Bridges, és miféle dolgokról van szó a konferencián, ahhoz talán közelebb visz a következő írás.   

A halálfej sziget

Utópia, vagyis Seholsincs szigetének közepe, legterjedelmesebb része, kétszázezer lépés. A sziget legnagyobbrészt ilyen széles, csak a két végén keskenyedik el. Cirkalommal mérve, kerülete ötszázezer lépés. Növekvő hold formáját mutatja, melynek szarvai közt behatol a tenger. Ez mintegy tizenegyezer lépésnyi öblöt alkot, melyet egész nagy kiterjedésében szárazföld vesz körül (…) A szigetnek ötvennégy városa van. Egyik sem esik egy napi járóföldnél távolabb a másiktól (…) A szántóföldek oly célszerűen vannak felosztva, hogy mindegyik városnak minden irányban legalább húszezer lépésnyi a határa (...) Városaik közül elég egyet ismernünk: olyan a többi is. (…) Nekeresd szelid hegylejtőn terül el, majdnem négyzet alakú. A Szárazvíz-folyóig terjed (…) Másik folyójuk is van, kisebb ennél, abból a hegyből fakad, ahol a város épült, kanyarogva szeli át közepén s a Szárazvízbe ömlik. (Morus Tamás: Utópia, Geréb László fordítása)

Utópia szigetének formáját, méreteit, vízrajzi és domborzati jellemzőit, a területén található településeket, azok egymáshoz viszonyított helyzetét oly szakszerűen ismerteti Morus Tamás, hogy az adatok betáplálása után a számítógép pontos és részletes térképet szerkeszt.
A dolog Andrew Simosonnak, a Tennessee állambeli Bristolban található King University tanárának jutott eszébe, és Jyväskyläban, az épp zajló Bridgesen el is magyarázta, sőt vetítővászon méretre nagyítva meg is mutatta, hogyan néz ki Morus „Seholsincs szigete”. A Bridges egy olyan konferencia (minden évben másutt tartják), ahol matematikusok és művészek jönnek össze, hogy eszmét cseréljenek szakmájukról és a művészeteket matematikai, a matematikát pedig művészi szempontból vizsgálgassák. Noha Simoson professzor úrnak csak véletlenül jutott eszébe, hogy Utópia szigetének topográfiájával foglalkozzék, az azért ad némi aktualitást a dolognak, hogy éppen 500 éve, 1516-ban jelent meg Morus Tamás könyve, az Utópia, pontosabban Az állam legjobb állapotáról és az Utópia nevű új szigetről című könyv. A nagy földrajzi felfedezések ideje volt, és az új szigetekről szóló irodalommal hirtelen tele lett a padlás, Morus könyve annyiban különbözött csak, ami azért nem elhanyagolható különbség, hogy az ő szigete csupán a képzeletében létezett. Utópia bemutatása ürügyén saját környezetét kritizálta, aki a sziget ideális társadalmának leírásába belemélyedt, annak az angliai visszásságokra kellett felfigyelnie. A latin nyelven írt könyv persze sokkal „tudományosabbnak” hatott, mintha angolul, a szerző anyanyelvén íródott volna, ráadásul az az írói fortély, ahogy áttételesen adta tovább a történetet, egy szemtanúval, Hythlodaeus Raphael portugál hajóssal meséltetve el, csak növelte a „hitelességet” így aztán nem is volt olyan nehéz bedőlni Morusnak. A hitelessé tétel egyik legfontosabb eleme egy térkép volt, amely már az első kiadásban is megjelent. Talán pontosabb úgy definiálni a könyv első lapján látható fametszetet, hogy átmenet a térkép és a madártávlatból ábrázolt látkép között.

Morus Tamás 1516 szeptemberében tette ki pontot a kézirat végén és decemberben Dirk Martens louvaini nyomdájából már a kész példányokat cipelteti el a megrendelő, aki nem volt más, mint a szerző jó barátja, mellesleg a korabeli Európa legtekintélyesebb filosza, a Rotterdaminak is hívott Desiderius Erasmus. Alighanem azt a bizonyos fametszetet is Erasmus járta ki. Egy évvel korábban, 1515-ben jelent meg A balgaság dicsérete című szatirikus pamfletje, sokak szerint főműve, amelynek egy példányát két német fiatalemberrel telerajzoltatta. A margó-rajzoló fiúkkal, akik testvérek voltak, kapcsolatban maradt, és amikor Morus fölvetette, hogy kép is kellene az Utópiába, rögtön tudta, kikhez forduljon. A nagyobbik testvér állt kötélnek, talán ő ért rá jobban, hogy az illusztrációt gyorsan elkészítse és időben eljuttassa Louvainbe. Igazi postamunka volt. A huszonkét éves illusztrátort Ambrosius Holbeinnek hívták.

Vajon voltak-e előkészítő vázlatok, megírta-e Morus, milyen térképet akar, adott-e tanácsokat Erasmus is, a méretet a nyomdász határozta-e meg, belefért-e az időbe, hogy leveleket váltsanak, esetleg az, hogy több variáns közül válasszák ki a végleges megoldást? Ambrosius maga véste-e ki a dúcot, vagy csak rárajzolta a falapra és egy metsző, egy profi formschneider véglegesítette azt? Egy huszonegyedik századi illusztrátor ilyen kérdések mentén próbálhatja meg rekonstruálni, hogyan dolgozhatott fél évszázaddal korábbi kollégája. A fametszeten térképszerű felülnézetben látszik Utópia szigete, a sziget alsó oldali nagy öblében van a kikötő, amelyet toronyszerű erődítmény véd. Az építmények, a sziget mellett vitorlázó hajók, köztük a kikötő előtt elhaladó nagy háromárbocos ábrázolásához, hogy szemléletesebben mutathassa meg, felülnézet helyett oldalnézet választott Ambrosius. A metszet felirata: UTOPIAE INSULAE FIGURA.

Hogy nem különösebben volt elégedett Morus az illusztrációval, azt abból sejtjük, hogy a második kiadásban, ami 1517-ben Párizsban, Gilles de Gourmont nyomdájában készült, már nem volt kép. Hogy mégis lényegesnek tartotta az illusztrációt, fontosnak, sőt elengedhetetlennek vélte a szöveg képpel történő megerősítését, azt meg azért hisszük, mert a harmadik kiadásban újra ott van a kép. Olyan kép, ami nagyon hasonlít az első kiadás térkép-látkép metszetéhez, de mégis alapvetően különbözik attól. A különbségeket elemezve elég jól kihámozható Morus szándéka és talán az is, miféle instrukciók alapján dolgozott az új kiadást illusztráló grafikus, aki, noha megoszlanak a vélemények, valószínűleg nem volt más, mint Ambrosius testvére, a kisebbik Holbein-fiú: Hans.

A harmadik kiadás Bázelben készült, Johann Froben nyomdájában, 1518 márciusában, mindössze 28 hónappal a louvaini premier után. Az új metszet fölötti cím: UTOPIAE INSULAE TABULA. Figura helyett tabula, vagyis az ábra térképszerű pontosságát hangsúlyozza a felirat, miközben maga a rajz illusztratívabb, ha tetszik, „figurálisabb” lett. Morus persze épp ezektől a nyelvi csavarintásoktól Morus. Az új kép előterében három alak jelenik meg, egyikük az elbeszélő, a luzitán Hythlodaeus (oda is van címkézve a neve), másikuk, a borotvált képű, akinek a tengerész a szigetet bemutatja, nyilván maga Morus. A harmadik személyt, aki egy kissé távolabb és nekünk háttal állva, rezonőrként figyeli a jelenetet általában az antwerpeni Petrus Ægidius-szal szokták azonosítani. Nem lenne indokolatlan, hogy Peter Gilles (ez az eredeti neve) is ott legyen a metszeten, hisz őt szólítja meg a könyv ajánlása, korrektorként segítette a nyomdai munkát, sőt neki tulajdonítják az utópiai ábécé kitalálását – mert ilyen is van a könyvben –, egy bökkenő van csak: Ægidius – Gilles mester, ahogy az a 16. század humanistáihoz illik, vékony, szakállatlan férfiú volt, a metszeten viszont egy zömök szakállas fiatalembert látunk. Eszünkbe juthat a reneszánszban terjedő szokás, hogy a festő – olykor az illusztrátor is – belerejtette egy rendelt képbe saját alteregóját. Noha Hans Holbeinre nem volt különösebben jellemző ez a megoldás, egyéb rejtett tartalmak megjelenítése annál inkább, mégse zárjuk ki, hogy ő jelenik meg a szignatúrák megszokott helyén, ott a jobb alsó sarokban. Mielőtt azonban bizonygatni próbálnánk – igen, Hans van ott –, nézzük az új metszetet.

A kép megfordul, ami az 1516-os metszettel, Ambrosiuséval összevetve abból látszik leginkább, hogy a hajók az ellenkező irányban haladnak. Az ilyesmi nyomtatott grafikák esetében természetes: ha a dúcot egy eredeti kép alapján metszik, akkor a nyomat tükörfordított lesz. Estünkben a megforduló kép azt igazolja, hogy Hans a báty, Ambrosius képe alapján dolgozott, ami nem túl nagy felfedezés, hiszen az előzmények miatt elég nyilvánvaló, hogy így kellett történnie. A sziget maga egyébként meglehetősen szimmetrikus, vagyis azon nem nagyon derül ki a tükrözés. 

Az első képhez képest magasabb és arányosabb formát öltött a tengerrel körül ölet földterület, és az épületek (városok) elhelyezkedése is szabályosabb lett. Különösen jellemző a két címkével is megjelölt település (Fons Anydri és Ostium Anydri) karakteressé tétele. Feltűnő az is, hogy a sziget előtt horgonyzó karavella teste nagyobb lett és bordázata sokkal hangsúlyosabbá vált. Kissé távolabb tartva az illusztrációt, vagy összehúzott szemmel nézve rájöhetünk a változtatás okaira. Azt a célt szolgálja mindegyik, hogy egy koponyának lássuk a szigetet. A part ívében felfedezzük a homlokcsontot, a két városban a szemüregeket, a hajó bordázatában a fogsort. Ha sikerült, akkor már az sem okozhat gondot, hogy a két baloldali figurában, Hythlodaeus Raphaelben és Morus Tamásban észrevegyük azt, ahogy a gerincoszlop csatlakozik a koponyához. Ha a jobb szélen feltűnő alak – Holbein alteregója – ürügyén szignatúrát emlegettünk, ne tegyük-e meg a rejtett koponya kapcsán is? Mert mi is a koponya voltaképpen: egy nagy üreges csont ugyebár. Üreges csont, az németül, Holbein anyanyelvén annyit tesz: hohl Bein.

Hosszú macabre szakasz kezdődött az életműben az Utópia-koponyával, legnépszerűbbé talán a 41 lapos Haláltánc sorozat fametszetei lettek, illetve a 24 betűs iniciálé sor, a Halál ábécé, a legkülönösebb azonban egy másik elrejtett koponya. Hosszadalmas eszmefuttatás következhetne itt a művészettörténet leghíresebb koponyatitkáról, a National Gallery Követek című festményének anamorfózisáról, ami első ránézésre egy értelmetlen amorf festékfolt, ha azonban megleljük hozzá a megfelelő szemszöget, meglátjuk – memento mori!– a rejtőző halálfejet. Vajon 1533-ban, tizenöt évvel az Utópia térképrajzát követően eszébe jutott e Holbeinnek az a régi fametszet? Biztosan mondhatjuk, igen. Ekkor már Londonban élt, ráadásul épp Morus Tamás volt, aki londoni pályáján elindította. 1528-ban Erasmus ajánlólevelével érkezett meg hozzá, jó személyes kapcsolatba került vele, olyannyira, hogy akár az atyai jó barátját kifejezést is megkockáztathatnánk. Morussal nem lehetett nehéz összemelegedni, mert Erasmus szerint eleve „barátságra született ember”volt, aki mellesleg, ezt is a Rotterdami írta róla „a világ legelragadóbb egyénisége”. Hans Holbein és Thomas More ugyan csak 1528-ban találkoztak személyesen, de természetesen tudtak egymásról az Utópia illusztrációját követően is. 1524-ben például Erasmus egy-egy portréval ajándékozta meg Morust és a canterburyi érseket, William Warhamot, a képek Hans Holbein festményei voltak és magát az ajándékozót ábrázolták. A festőd, kedves Erasmusom, nagyszerű művész, mégis attól tartok, számára Anglia nem lesz oly gyümölcsöző, ahogyan reméli – Morus válaszolta ezt Holbein első megérkezésekor a festőt patronáló barátnak. Vajon azt olvassuk-e ki a sorok közül, hogy ebben a katolikus országban a lutheri rebellió világából érkező Holbein ne számítson sok sikerre, vagy inkább azt, hogy a henriki politika már sejthető változásai egyre kevesebb lehetőséget teremtenek majd Morus számára ahhoz, hogy bárkinek a segítségére legyen. Becsületére legyen mondva, hogy a hitbeli ellentétek, illetve a politikai sejtelmek dacára így folytatta: Én azonban minden tőlem telhetőt meg fogok tenni érte. Amíg tehette, meg is tett mindent, megbízta például, hogy fesse meg családja körében, s noha a sokalakos portré nem maradt fenn, másolatai alapján a legszebb északi reneszánsz csoportképnek véljük, és rejtett, holbeines, morusos utalásai alapján az egyik legfilozofikusabbnak is.

Holbein második angliai megérkezésekor, 1532-ben, jócskán megváltozott világot talált. VIII. Henrik, aki Angliát kivonta a pápai fennhatóság alól, új nemzeti keresztény egyháza legfőbb belső ellenségét épp a hithű katolikusban és engesztelhetetlen moralistában – nomen est omen –  Morus Tamásban látta. Morus, aki elméletben sem tudta elképzelni két egymástól különböző „igazság” létezését, komoly lelki problémával szembesült, amikor a katolikus hitéből következő erkölcsi igazságot és a királyi elvárásokból fakadó jogi igazságot egyszerre kellett volna szolgálnia.

Sorsát világosan látja, amikor – már a Tower börtönében – papírra veti utolsó művét: Vigasztaló dialógus a balsors ellen.  Hasonlóan a latin nyelvű Utópiához ennek a könyvnek is egy különös áttétel teszi érdekessé a szerkezetét. Gondolatait két előkelő férfiú szájába adja, történetesen két magyar nemes úréba, akik a mohácsi csata utáni vészterhes hónapokban, a várható török invázióra készülvén arról elmélkednek, miként kell a mártíromságra fölkészülni, hitben megerősödni és elmében meghiggadni. Amikor Anthony és unokaöccse, Vincent – de hívjuk őket, hiszen magyarok, inkább Antalnak és Vincének – arról beszélgetnek, hogy meghajolhat-e a magyarság a török előtt, engedhet-e kereszténység a pogány hatalomnak, nyilván másra kell gondolnunk. A távoli pogány képébe egyszerre kell belelátnunk a reformáció képében megjelenő eretnekséget és személy szerint az angol királyt is.

Így persze érthető a különösre kódolt szerkezet. Azt állítja, hogy a Dialógus egy Magyarországon, magyarul elhangzott, majd latinul lejegyzett párbeszéd, amelyet aztán lefordítottak franciára, és ő, a Tower foglya nem is tett mást, mint tovább fordította angolra, hogy szegény, jobb sorsra érdemes magyarok híre eljusson a szigetre. Azt képzeli, ha ennyi áttételt használ, talán túljárhat a henriki cenzúra eszén, s ha ő maga nem is, megmaradhatnak legalább a gondolatai. Vajon nem értelmezhető-e a Holbein-festményen megjelenő anamorfikus transzformáció irodalmi megfelelőjeként a translatio, ez az átvitel, amelyet oly fontosnak tart Morus, hogy a hosszadalmas címből sem akarja kihagyni: A Dialogue of Comfort Against Tribulation, made by an Hungarian in Latin, and translated out of Latin into French and out of French into English.

Az, hogy a Dialógus lejegyzése idején Morusnak halál-gondolatai támadtak, koponya-víziói lettek, igencsak indokolt. De honnan a halálfej-igény az 1516-os Utópia írásakor? Vagy csupán egy buzgó illusztrátor túlkapásáról lenne szó?

Több szinten is megkísérelhető a válasz. A vissza-visszatérő, országrészeket elpusztító pestisjárványok miatt a korszakban a halál fölötti elmélkedés az élet tartozéka, az irodalom szerves része, a művészetek meghatározó eleme lett. Az újonnan felfedezett szigetekhez is halálos betegségek kapcsolódtak, a szifilisz a köztudatba úgy élt, mint a földrajzi felfedezések szükséges velejárója, a gyarmatosítás ára. Utópia eszményi társadalma sem volt mentes a haláltól. Lakói úgy képzelték, hogy a halottak velük maradnak, figyelik az élőket, akik fegyelmezettebben fognak dolgaikba, mert az ősök láthatatlan jelenléte visszatartja őket a becstelenségtől. Az egyház Morus idejében is tiltotta az eutanáziát, ő azonban az Utópiában határozottan kiállt a kegyes halál mellett. Et in Arcadia ego – a klasszikus halál-mondatot így aktualizálja Holbein metszete: Utópiában is ott vagyok.

Hiába pörgetjük azonban át az Utópia térképek történetét, nem bukkanunk újabb koponyára, grafikai, kartográfiai izgalmakra azonban igen. A térképészet történetének egyik legnagyobb alakja, az antwerpeni Abraham Ortelius 1595-ben rajzolta le a szigetet, ráadásul oly pontosan, sőt „hitelesen”, hogy szakember legyen a talpán, akit nem tévesztett meg vele. Vagy maga is komolyan vette volna, hogy létező szigetet rajzol? Abban az értelemben, hogy játszani csak komolyan szabad, biztosan. Ha Zsámboky Jánosnak elhitte Illyriát, Transylvániát, miért is kételkedett volna Morus Utópiájában? 

Vegyük elő újra az amerikai math prof Andrew Simoson jyväskyläi előadását, nézzük meg, hogyan is fest a „Seholsincs sziget” precíz tudományossággal, úgy ahogy a számítógép képernyőjén látszik, miután minden morusi információ a gépbe tápláltatott. Pedáns computer-ábra, szabályos ívek, hibátlan görbék, kifogástalan tisztázat. Simoson azonban érezhette, hogy kissé sótlan ez az eredmény, készített hát – átrajzolva a printet – egy szabadkézi változatot is a régi kartográfusok modorában. Ha ezt a fekvő (computer nyelven landscape) formát fölállítjuk (vagyis portrait-ra forgatjuk) – alig hiszünk a szemünknek – megjelenik a halálfej. Nem a Holbein-féle vicsorgó, hanem egy tátott szájú, szembe néző változat. Vérfagylaló játékosság – nevetünk, miközben végigfut a hátunkon a hideg. De mi más is lehetne az élet, mint egyfajta játék – írja Erasmus az Encomium Moriae-ban, azaz A balgaság dicséretében, mely művet – hogy a kör kerek legyen – éppen Londonban, Morus házában írt, sőt épp vendéglátójának, Morus Tamásnak ajánlott  tréfásan – bár meglehetősen körülményesen – utalva a Morus és moria szavak hasonlóságára. Nagyon „vicces”, mondhatnánk, ha a Morus név nem hasonlítana inkább a mors szóra, s nem éreznénk, hogy a koponya kapcsán emlegetett memento mori kifejezésből éppenséggel az „emlékezz Morusra” felszólítást is ki lehetne silabizálni. 

---

2016. augusztus 10-én hangzott el Andrew Simoson előadása a Bridgesen.