DOUGLAS + SELF-LIKE

A Sakkparti kapcsán találtam rá Norman Douglas-re. Regényem szereplői, a Caprin élő orosz emigránsok jól ismerték az akkoriban (1910 körül vagyunk) a szigeten élő írót, így aztán illett nekem is minél többet megtudni róla. Korábban a szentpétervári brit nagykövetség harmadtitkára volt, ahonnan botrányos körülmények közt kellett menekülnie. Állítólag három arisztokrata leánykát vitt egyszerre ágyba, akik közül az egyik szegről-végről a cári családhoz tartozott, ráadásul pont ő, a cári dáma volt az, aki teherbe esett, szóval ha Norman Douglas ép bőrrel akarta megúszni a dolgot, akkor tanácsos volt sürgősen kereket oldania. Caprira költözött, vagy ahogy Déli szél című könyvében átkeresztelte, Nepenthére, és többnyire obszcén limerickekkel szórakoztatta a környezetét. Disznóbb szövegeket angol nyelven még nem írtak, állította róluk, engem azonban e kétes dicsőségnél is jobban érdekelt, hogy vajon Leninnel összefuthatott-e Caprin. Nem találtam rá adatot, így azt hiszem, hogy híres limerickje (There was a bald man from Simbirsk ...) minden bizonnyal későbbi, föltehetően csak a pétervári hatalomátvétel után született. Saját fordításomban így hangzik a vers.

Jött egy úr, azt mondták, szimbirszki.
Félóránál többet nem bírsz ki
vele, mert bekattan,

tör és zúz legottan,
csapkod, ha nincs nő és nincs viszki.

A következő limerick nem függ össze a dologgal, csak azért teszem ide, hogy ne felejtkezzem el róla. A limerick - le merik rím nem is olyan rossz, hm?

Divat az önlájk a fészbukon. 
Nem elég a barát, a rokon?
Ha lenne limerick,
amiben le merik
írni ezt, nem venném ám zokon. 

KÖNYV DÉNES ZSÓFIÁRÓL

Nagybeteg apámmal, kéziratait rendezgetve bukkantunk rá a Dénes Zsófiáról szóló könyvét tartalmazó mappára. A kézirat mellett talált levelek szerint Szalatnyay József festőművész 1985-ben bízta meg apámat, hogy feleségéről, az akkor éppen száz éves „Zsuka” életéről könyvet írjon. A leginkább Ady Endre menyasszonyaként és Ady-emlékek közreadójaként ismert, de íróként és újságíróként is jelentős személyiség fő műve, „nagyregénye” kétségtelenül az élete volt. A személyes ismeretségen kívül alighanem azért esett apámra, Orosz Lászlóra a választás, mert Vitályos Lászlóval közösen szerkesztett Ady-bibliográfiája óta (MTA, 1972) Ady-szakértőnek számított, illetve kutatásai során többször is kapcsolatba került Dénes Zsófiával. A szellemi frissességét utolsó napjaiig megőrző hölgy természetesen segítette a róla szóló könyv munkálatait, 1986 áprilisában el is olvasta a szöveget, megjegyzéseket fűzött hozzá, kiegészítéseket, pontosításokat javasolt, amelyek alapján apám át is dolgozta azt. A honoráriumról szóló nyugta megmaradt, Szalatnyay „Szepi” 1985 és 87 között 35 ezer forintot fizetett apámnak, azzal egészítve ki a tiszteletdíjat, hogy portrét rajzolt a szüleimről, majd a felesége halálát követő napokban fölkereste őket egy szép, szívet formázó cserép tintatartóval, amelyet elmondása szerint „Zsuka” testált apámra, s amelyet eredetileg még Ady ajándékozott neki. Hamarosan a harminc évvel fiatalabb férj is megbetegedett, majd meghalt (1994), örökösök, akik a könyv kiadását forszírozhatták vagy finanszírozhatták volna, nem maradtak, de a rendszerváltás sem igazán kedvezett a könyv kiadásának, hiszen az írónőben (aki Gyalog a baloldalon címmel publikálta emlékeit), a kultúrpolitika az előző kommunista rendszer képviselőjét láttaA 130 oldalas, írógéppel írt kéziratot egy 106 tételből álló képlista követi, a hozzáfűzött megjegyzés szerint ezeknek a képeknek a zöme a kecskeméti múzeum Dénes Zsófia-gyűjteményében van (azért került oda, mert a könyv írása idején apám a múzeum irodalomtörténész munkatársa volt). Hogy egy vállalkozó kedvű könyvkiadó érdeklődését fölkeltsem, megszerkesztettem a könyvborítót, amelyre természetesen az Ady-féle kalamáris fényképét tettem, és idemásolok néhány nevet is, olyan személyekét, akikkel Dénes Zsófia kapcsolatban állt, és akikről természetesen szó esik a könyvben is: Freud és Rilke, Cocteau és D’Annunzio, Károlyi Mihály és Szabó Ervin, Balázs Béla és Móricz Zsigmond, Karinthy Frigyes és Molnár Ferenc, Farkas István és Galimberti Sándor, Jászai Mari és Fedák Sári meg természetesen Léda, Csinszka és Ady. (Ez az írás egyébként azon a honlapon is megjelent, amelyet apám írásaiból, illetve a vele kapcsolatos dokumentumokból mostanában kezdtünk összerakni húgommal, Andreával, csakhogy azt a website-ot még alig ismeri valaki, ezen a címen lehet megtalálni: http://oroszlaszlo.blogspot.hu)

TELEK BALÁZS

Az anaorfikus fotográfia legnagyobb mestere volt. Sokat viccelődtem vele, mondván, hogy ő Jean-François Niceronnak, az anamorfózis 17. százai atyamesterének a mai alteregója. Tényleg nagyon hasonlítottak egymásra, legalábbis amennyire a Niceronról fennmaradt egyetlen kép alapján eldönthető. (Michel Lasne 1642-es metszete, a Thaumaturgus Opticus belső címoldalán)  Szikár alak, magas homlok, keskeny orr, élénk, vidám szemek. Nagyon fiatalon mentek el mindketten, Jean-François 33 évet élt, Balázs 41-et.

Az alábbi fotót – keresztet – Balázs a kecskeméti Fotográfiai Múzeumban készítette, egy horizontálisan és vertikálisan is működő lyukkamera, vagyis camera obscura segítségével. Ha elképzeljük dobozzá visszahajtogatva, akkor válik érthetővé a készítés módja.

ΟΥΤΙΣ / NEMO

Na, mit találtam? Tessék, még az Útisz-blog kopfját is megváltoztatom miatta. Az Útiszét, amit görög betűkkel így kell írni: Οὖτις, nagybetűkkel, azaz verzállal meg így: ΟΥΤΙΣ. A név magyarázatába most nem fogok bele, megírtam, aki akarja, elolvashatja, ha ide kattint. Most inkább arról, hogy találtam rá erre a feliratra.

Marsall László verseit lapozgatva (olykor előfordul velem olyasmi, hogy minden cél nélkül verseket olvasok), megakadtam a Doktor Senex filozófus című versnél. Idemásolom néhány sorát, hogy aztán érthetőbb legyek:

Kíváncsi voltam rá, a Végső Titokra – így hívtam egykor –,

a Nagy Ismeretlenre.
Kívántam lenni, mint egy középkori metszeten az a barnacsuklyás
szerzetes barát,
aki fejjel általütve buráját a firmamentumnak,
égnek álló üleppel elbámuljam a csillagokon túli csillagok
jeges világát,
koponyám odakint az ijesztő űrben, testem a lakályos
földön idebent …

Hohó, mondtam magamban, azt a „középkori metszetet” jól ismerem én is, sőt legutóbbi könyvembe, a Sakkpartiba a repróját is betettem, mert a regény egyik főszereplője, a csillag-ügyekkel is foglalkozó Bogdanov is szerette, ha talán a metszetet nem is, de a könyvet, amelyben rátalált, biztosan, Camille Flammarion könyve volt az, a címe is eszembe jut: L'atmosphère: météorologie populaire. Rejtélyes kép, tényleg nagyon középkorinak tűnik, a 15 – 16 századra saccolhatnánk, egy csuhás szerzetest mutat, aki kidugja a fejét egy lukon, ott, ahol az égbolt hatalmas sajtharangja (Marsall szavával: a firmamentum) összeér a földdel, hogy szétnézzen odakint, az univerzumban. Az 1888-ban publikált képre korábbról senki sem emlékezett és nem is bukkantak rá egyetlen régi metszetgyűjteményben sem, bármennyire keresték is. A kutatók arra kezdtek gyanakodni, hogy Flammarion a bolondját járatta velük, a réginek tűnő metszetet ő maga csinálta, és sejtésüket csak fokozta, hogy hamarosan kiderült, a tudós csillagász ifjúkorában vésnöknek tanult.

A nem túl izgalmas életrajzú, ám a transzcendens tudományok legeltérőbb ágai közt meglepő természetességgel csapongó Flammarionról alighanem több hasonló kópéság is kiderülne, ha alaposabban körüljárnánk. Az én könyvemben, a Sakkparti a szigetenben csak pár pillanatra tűnik fel, de annyi is elég neki, hogy belebonyolódjék a nápolyi médium, Eusapia Palladino igencsak gyanús körülmények közt zajló asztaltáncoltatási szeánszába.  Lehet, hogy naivul hisz a dologban, de az sem kizárt, hogy ő maga húzogatja a szemfényvesztés szálait a színfalak mögül. Még én sem tudom pontosan, mi az igazság, holott én találtam ki az egészet. Eszembe jut egy másik emlékezetes ügy, a nászútjuk, amelyet egy léghajón töltöttek, nagy szenzáció volt akkoriban, 1874-et írtak, bár ha az ifjú feleség, Sylvie emlékeire hagyatkozunk, korántsem úgy sült el a dolog, ahogy azzal Camille később oly sokszor eldicsekedett. Flammarion nevét először 1980-ban olvastam egy kötet címlapján, igaz, nem szerzőként, hanem kiadóként tüntették föl rajta (A kiadót fivérével, Ernesttel alapította 1876-ban). Jurgis Baltrusaitis Anamorphoses című könyvét (na, itt is lehet klikkelni!) a Loire-menti Angers egyik könyvesboltjában vásároltam meg, ahol éppen a Les Maîtres du temps (nálunk Az idő urai címmel ment) című francia–magyar sci-fi rajzfilm háttereit festegettem. Ekkoriban vehettem meg a pesti Központi Antikváriumban az első igazi Flammarionomat is: Astronomie popularie, 1880-ban adták ki. Két vaskos bőrbe kötött album. Hogy pontosan mikor tértem be az antikváriumba, arra legföljebb az első kötet utolsó lapján bejegyzett összegből lehet következtetni: I.-II.: 800 Ft. Ha már kézbe vettem, át is lapozom. Több száz fekete-fehér kép, ropogós metszetek, kifogástalan magasnyomás. A második kötetben, az 543-ik oldalon találok egy meglepő képet: Fig. 234. – Les astrologues, figure du XVIe siècle attribuée à Holbein. Tényleg van némi „holbeines stichje” a metszetnek, na de korábban keljen, aki engem épp Holbeinből akarna megfogni. Ez nem Holbein! Ez Flammarion! Nyilván kitett maga elé néhány csillagászattal kapcsolatos Holbein-lapot (a jóbaráttal, Nicholas Kratzerrel kooperálva Holbein több ilyet is készített), aztán csinált egy vadonatújat. A kép részletei, a Hold, a csillagok, Nap (amit egyébként eléggé elcseszett) több hasonlóságot mutatnak azzal a bizonyos nyolc évvel későbbi hamis-metszettel, mint bármelyik igazi Holbeinnel.

Mivel régi metszetek parafrázisaival olykor magam is megpróbálkoztam, így aztán ahelyett, hogy megvetően félretoltam volna a két „Flammarion-metszetet”, elkezdtem fölkutatni az eredetüket, az ihlető, az inspiráló képeket, vajon mit nézegethetett, kinek a munkáit lapozgatta, amikor a hamisítást kifundálta. A Holbein-oeuvre átnyálazása után hamarosan eljutottam Hans Weiditz-hez, az ifjabbikhoz, mert kettőt tart számon ezen a néven a művészettörténet, Weiditz II-nek is szokták hívni meg olykor Petrarca-mesternek, egyik legnagyobb vállalkozása ugyanis az a metszetsorozat volt, amelyet  Petrarca latin nyelvű erkölcsfilozófiai értekezéséhez, a De Remediis Utriusque Fortunae-hez, vagyis A jó- és a balszerencse orvosságaihoz készített. 254 fametszet van a könyvben, nem semmi, és van köztük egy, saját használatra így neveztem el: Vándor a négy elemmel, amit a mi Camille-unknak látnia kellett. Egy tengerparton egyensúlyozó óriás látszik a képen, kezében a tüzet és a levegőeget hozza, lábaival a földet és a vizet jelképező planétákon tapod. A figura körül pedig ott gyülekeznek ugyanazok a csillagok, amelyek arról a bizonyos firmamentumról ismerősek, és ugyanúgy virít a lap jobb és bal oldalán az emberi arcot formáló Nap és Hold, mint a három évszázaddal későbbi két plágiummetszeten.

Itt akár be is fejeződhetne az írás, visszatolhatnám a könyvespolcra a két nehéz Flammariont és kényelmesen hátradőlve tovább olvasgathatnám Marsall Laci költeményeit, de ha már rábukkantam Weiditz-re, kíváncsi lettem rá, elkezdtem nézegetni a munkáit, a többit is, ami néhány könyvemben, meg persze a neten föllelhető. Így jutottam el Senkihez. Emlékszik még valaki: Doktor Senextől indultunk ugyebár.  

A Metropolitan Múzeum honlapjáról másolom ide: OYTIZ NEMO Artist: Hans Weiditz the Younger (German, Freiburg im Breisgau before 1500–ca. 1536 Strasbourg), Author: Written by Ulrich Hutten, Printer: Printed by Johann Miller (active Augsburg ca. 1512–28). Date: September 9, 1518. Medium: Woodcut. A képernyőn egy könyvcímlap jelenik meg Ulrich von Hutten Senki című könyvéé (görögül ΟΥΤΙΣ - a múzeum honlapján úgy látszik, nem boldogultak a szigmával -, latinul NEMO). A frank nemesi családból való, de németként vitézkedő Ulrich von Hutten nevét reformátor barátai (Luther, Erasmus, Zwingli) mellett leginkább a szifilisszel szokás együtt emlegetni, De morbo Gallico (A francia betegségről) című könyve ugyanis az egyik első bemutatása az Európába újonnan érkezett veszedelemnek. Úgy látszik, a szegény német rossz lukba dugta a fütykösét, ám aztán, becsületére legyen mondva, részletesen leírta a tapasztalatait, hogy legalább mások okuljanak belőle. De most nem a francia bajról kell írnom, hanem az ΟΥΤΙΣ / NEMO címet viselő könyvről, meg arról, ami eszembe jut róla. A versbe szedett tréfás, filozofikus iromány a Senki néven megszemélyesíthető "senki", "senkisem" szavakkal való játékra épül. Az ókor óta gyakran föl-fölbukkanó ún. "Senki-irodalom" becses darabja.

A műfaj őse természetesen az igazi nevét ravaszul eltitkoló Odüsszeusz mítosza, aki a küklopsz barlangjában Útiszként mutatkozik be, hogy a megvakított óriás aztán „Senkit" vádolja, azaz„Senkit" se keressen.  A késő-középkori paródiák az Útisz sztorit az epikuroszi fizika alaptételével (a semmiből semmi sem keletkezhet) és annak skolasztikus továbbgörgetésével, illetve e skolasztika terméketlen okoskodásának kifigurázásával elegyítették. A kétféleképpen használható „senki” szó segítségével jól hangzó, mély értelmű, sőt a Szentírást is parodizáló bölcsességeket lehetett kreálni. Nemo propheta in patria sua azaz: Senki próféta a saját hazájában. Természetesen Hutten is széles skálán játszik, kihasználja a legtöbb lehetőséget, a vallási, filozófiai, sőt politikai tartalmak kiaknázásával sem fukarkodik.

Mi vagyok én? Senki Pál.

Egy fájó gép, mely pipál.

A nem túl terjedelmes verset olvasva illik egy kicsit elérzékenyülni, ez ugyanis Arany János legutolsó költeménye. Én mégis inkább akkor hatódtam meg, amikor Senki ügyben folytatott nyomozásaim során eljutottam Scheiber Sándornak az Arany verset kommentáló írásához (Irodalomtörténet, 1952. 1.), ahol aztán kiderült, hogy korántsem előzmény nélküli Senki (olykor Sönki) Pál alakja a magyar irodalomban, bizony Homérosztól eredeztethető ő is, s gyakorta fel-felbukkan, még ha nem is a legmagasabb szinteken. Na, akkor szorult csak el a szívem igazán, amikor a példák közt ezt olvastam: Senki Pálnak Conventziója, melly 1514-dik esztendőben adatott ki … Öltözeted pedig ez lészen:  Nád ing, lapu gatyád, pölhös zab tarisznyád, roka torku tsizmád, tsalán öved, Juhpikék széllel bélelt mentéd szalma zsinórral … Miért annyira ismerős ez a szöveg, hát persze, harminc évvel ezelőtt találtunk rá Dániel Feri barátommal és be is tettük az Ah, Amerika! című filmbe. Na jó, nem pont ugyanezt, de valami nagyon hasonlót. Ide tessék kattintani az elolvasásához, ide meg a film megnézéséhez, 19:40-nél indul a Senki-monológ, Szilágyi Pityi hangján. 

BUDA FERENC VERSE

megjelent a Forrás folyóirat szeptemberi számában azzal a másikkal együtt, amelyet januárban küldött. Ide kattints az elolvasásához!

Hengertükör, vonalzó, cirkalom

(visszhangok – avagy: visszfények – Orosz István műveire)

Vándor megállj, tekints a néma éjbe: 
a léted ki, a lépteid bemérve …

Fényből, homályból, lásd, ki integet:

teremt csodákat, elmozdult teret,

s játszván, akár a gyermek önfeledten,

világot szerkeszt jól kimért keretben.

Háromszögű vonalzó, cirkalom.

Napóra áll – vagy jár – a kőfalon.

Ember? No nem: csupán egy mellszobor.

S a kőpárkányon rászitál a por.

Abszurditás? Kimódolt képtelenség?

Belekódolva jó meg balszerencsénk.

Test sziluettje pőre szirtfokon.

Hang vagy huzal szorul a torkodon?

A fej körül kerengő grádicsok

mögött angyal vagy ördög incseleg?

A 100-as szöggel átvert búzafej

vércseppjeit ugyan ki fogja fel,

s vajon mi szállong, átok vagy ima 
lebegő létünk oszlopaira?

Falak, útvesztőkőből összerakva.

Csipkéből csótány mászik homlokodra.

Eltávolodva táguló sinek

nekizuhintanak a semminek,

s az itt, meg ott már végképp összeforr –

minden irányban zöld a szemafor.

Vándor, agyő! S ha futja még türelmed,

biccentsél oda jó Albrecht Dürernek.

Lásd: a káoszból élet meg halál

hengertükörben végül összeáll.

Folytathatnám még akár reggelig,

mígnem a tér igékkel megtelik,

ám a hunyorgó elme visszarebben,

hisz itt a Látvány lép fel főszerepben,

s nem pelyva-szó, amit szemünkbe mond.

Soraimat zárja be hát e pont.

Utóirat:

Mielőtt még bagolyra fölcserélne,

veréb pajtás, pottyants a bölcs fejére

s magasból less rá, akár a Hold.

Rövid az élet, el ne tékozold.